Norman Lockyer

A Warwickshire megyei Rugby-ben (Rugby kerület székhelyén) született. Iskolai tanulmányai után Svájcba és Franciaországba utazott. Néhány évig a brit hadseregben, majd a Hadügyminisztériumban dolgozott, mint tisztviselő. Miután feleségül vette Winifred Jamest, Dél-Londonban, Wimbledonban telepedett le.

Szenvedélyes amatőr csillagász volt, különösen a Nap jelenségei izgatták. Nem elégedett meg az egyszerű észlelő szerepével, hanem szorgos tanulással hivatásos csillagásszá képezte magát.

Az 1860-as években Lockyert elbűvölte az elektromágneses spektroszkópia, mint az égitestek kémiai összetételének elemzésére alkalmas eszköz.

Csillagászati megfigyeléseit új otthonában, West Hampsteadben is folytatta azzal a 16 cm-es távcsővel, amit Wimbledonban is használt.^[1]

 

1881-ben nevezték ki a londoni King's Collegeban az asztrofizika professzorává. 1885-ben lett a South Kensingtonban álló napfizikai obszervatórium (Solar Physics Observatory) igazgatója. 1913-ban vonult nyugdíjba, ezután az otthonától nem messze csillagászati obszervatóriumot hozott létre Salcombe Regisben (Devon megye). A kezdetben Hill Observatory néven ismert hely Lockyer halála után a Lockyer Observatory and Planetarium nevet kapta. Egy ideig az Exeteri Egyetemhez tartozott, napjainkban a kelet-devoni kerületi tanács tulajdona, és a Norman Lockyer Observatory Society működteti.

1920-ban, otthonában halt meg. A helyi St Peter and St Mary templomkertben temették el.^[2][3]

Az 1860-as években spektroszkópiai módszerekkel kimutatta, hogy a napfoltok azért sötétebbek környezetüknél, mert ezek hidegebb foltok a Nap légkörében. 1868-ban módszert dolgozott ki arra, hogy figyelhetők meg a Nap protuberanciái olyankor, amikor nincs napfogyatkozás.

Ugyancsak 1868. augusztus 18-án egy napfogyatkozás alkalmával Pierre Janssen francia csillagász (aki külön ezért utazott Indiába) a Nap széléről készített spektrumban egy erős sárga vonalra figyelt fel az 588 nm hullámhossz környékén. Ennek hullámhossza alig valamivel kisebb, mint a nátrium ún. „D”-vonalaié. Rájött, hogy ez a vonal annyira erős, hogy észleléséhez nincs szükség napfogyatkozásra. Lockyer, aki otthon maradt és nem tudott Janssen felfedezéséről, így látta meg a vonalat október 20-án. Felfedezésüket meglepően hamar, már 1868. október 26-án ismertették a Francia Tudományos Akadémián.

Mivel a vonalat egyik ismert kémiai elem sem okozhatta, Lockyer rájött, hogy ez ismeretlen kémiai anyag csak a Napban található meg. Éppen ezért a hélium nevet adta neki Héliosz görög napisten után. Ez az állítása nagy vitát váltott ki; ellenzői szerint ezt a vonalat a hidrogén bocsáthatja ki a Földön nem reprodukálhatóan nagy hőmérsékleten és nyomáson. Csak 1895-ben sikerült William Ramsay-nek a Földön is kimutatnia a héliumot, és megállapította, hogy azt az urán bocsátja ki. A hélium azonosítása érdekében Lockyer együtt dolgozott Edward Frankland kémikussal.^[4] Janssent és Lockyert a hélium közös felfedezőinek tekintik.

Hogy megkönnyítse a különféle tudományágak közötti információáramlást, Lockyer 1869-ben létrehozta az általános tudományos folyóiratot, a Nature-t. A folyóiratot a következő ötven évben (haláláig) ő szerkesztette.

Az 1870-es évektől különösen az érdekelte, hogy milyen hatással van a nap tevékenysége a földi időjárásra. Nyolc expedíciót vezetett napfogyatkozások megfigyelésére, például Szicíliába 1870. december 22-ére, Indiába 1871. december 12-ére és 1898. január 22-ére,^[1] Egyiptomba 1882-ben.

A legelső olyan, angolul beszélő tudósok egyike között volt, akik tudományos módszereket alkalmaztak őskori maradványok csillagászati vonatkozásainak vizsgálatára.

Idősebb korában érdekelni kezdte az ókori egyiptomi templomok esetleges csillagászati tájolása; többüket fel is mérte. Eredményeit 1894-ben publikálta The Dawn of Astronomy („A csillagászat hajnala”) című művében. Megállapította, hogy néhány templomot gondosan a földrajzi irányokhoz tájoltak úgy, hogy az év adott napján a Nap vagy egy fényes csillag egy keskeny résen át a templom egy bizonyos helyét világítsa meg.

Az ötletet később sokan átvették és alkalmazták, például az Írországban lévő Newgrange-nél is. Lockyer a Nagy-Britanniában található több tucat megalitikus maradvány földrajzi felmérésével is foglalkozott. Eredményeit 1906-ban jelentette meg Stonehenge and Other British Stone Monuments Astronomically Considered címmel („Stonehenge és más brit kőmaradványok csillagászati vonatkozásai”). A megalitikus csillagászat alapművévé vált munkája az amatőr archeo-csillagászok több generációját ösztönözte.

Kevéssé ismert, hogy 1909-ben jelent meg Surveying for Archaeologists („felmérés régészek számára”) című műve, ami az első, ilyen témájú munka volt.

• Norman Lockyer. Elementary Lessons in Astronomy. Macmillan and co. (1889)  (1868–94)
• Questions on Astronomy (1870)
• Norman Lockyer. Contributions Contributions to Solar Physics. Macmillan and co. (1874) 
• Joseph Norman Lockyer. The Spectroscope and Its Applications. Macmillan and Co. (1873) 
• Norman Lockyer, George Mitchell Seabroke. Stargazing. Macmillan and co. (1878) 
• Norman Lockyer. Studies in spectrum analysis. C. K. Paul (1878) 
• Report to the Committee on Solar Physics on the Basic Lines Common to Spots and Prominences (1880)
• Joseph Norman Lockyer, Norman Lockyer. The Movements of the Earth. Macmillan and co. (1887) 
• Norman Lockyer. The Chemistry of the Sun. Macmillan and co. (1887) 
• Norman Lockyer. The Meteoritic Hypothesis. Macmillan (1890) 

• Penrose, F.C., (communicated by Joseph Norman Lockyer), The Orientation of Greek Temples, Nature, v.48, n.1228, 11 May 1893, pp. 42–43
• Norman Lockyer. The Dawn of Astronomy. Cassell (1894) 

• The Rules of Golf: Being the St. Andrews Rules for the Game (1896), with William Rutherford
• Norman Lockyer. The Sun's Place in Nature. The Macmillan company (1897) 
• Recent and Coming Eclipses (1900)
• Norman Lockyer. Inorganic Evolution as Studied by Spectrum Analysis. Macmillan and co., limited (1900) 
• Norman Lockyer. On the Influence of Brain Power on History. Macmillan and Co., Limited (1903) 
• Stonehenge and Other British Stone Monuments Astronomically Considered (1906; second edition, 1909)
• Norman Lockyer, Joseph Norman Lockyer. Education and National Progress. Macmillan and co. (1906) 
• Norman Lockyer, Joseph Norman Lockyer. Surveying for Archaeologists. Macmillan and co., limited (1909) 
• Norman Lockyer, Winifred Lucas Lockyer. Tennyson, as a Student and Poet of Nature. Macmillan (1910) 

• A Royal Society tagja (1869)
• Janssen-díj, Párizsi Tudományos Akadémia (1875)
• A Bath lovagrend parancsnoka (1897)^[5]
• British Association elnöke (1903–1904)
• Lockyer kráter a Holdon és a Marson

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Norman Lockyer című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Clive Ruggles: Ancient Astronomy – An Encyclopedia of Cosmologies and Myth ABC CLIO, 2005, ISBN 1-85109-616-7 (eBook)
• John Gribbin: 13,8. A Világegyetem valódi kora és a mindenség elmélete nyomában. Icon Books, London, 2015. Magyarul: Akkord Kiadó, 2016. Talentum Könyvek, 267 old. ISBN 978 963 252 093 3; ISSN 1586-8419
• Magyar nagylexikon XII. (Len–Mep). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2001. 205–206. o. ISBN 963-9257-07-9  

• Meadows, A. J.. Science and Controversy. Cambridge, Massachusetts: MIT Press (1972). ISBN 0-230-22020-7 - A biography of Lockyer
• Wilkins, G. A. (1994). „Sir Norman Lockyer's Contributions to Science”. Quarterly Journal of the Royal Astronomical Society 35, 51–57. o. 
• Norman Lockyer Observatory & James Lockyer Planetarium
• Archives of the Norman Lockyer Observatory (University of Exeter)
• Norman Lockyer Observatory radio station in Sidmouth
• Certificate of candidacy for Lockyer's election to the Royal Society^{[halott link]}
• Brief biography of Lockyer by Chris Plicht Archiválva 2012. március 21-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Prof. Tim Naylor, Norman Lockyer Professor of Astrophysics
• Astrophysics Group, University of Exeter
• The 1871 solar eclipse