II. Ferdinánd magyar király

II. Károly osztrák főherceg (1540–1590) és a Wittelsbach-házból való Mária Anna bajor hercegnő (1551–1608) legidősebb életben maradt fiaként Grazban született 1578. július 9-én. Apai nagyapja I. Ferdinánd magyar király és német-római császár volt. Tizenöten voltak testvérek, közülük Mária Krisztierna nevű nővére Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem felesége lett.

Ferdinánd neveltetését nagyban meghatározta a katolikus hagyományok átvétele és a szigorú udvari protokoll kellő elsajátítása. Tanulmányait nyolcéves korában kezdte a grazi jezsuitáknál, majd 1590-től az ingolstadti jezsuita egyetem hallgatójaként tanult. Ez idő alatt formálódott ki személyisége, melyre értelemszerűen a jezsuita szellem éreztette leginkább a hatását, ami a vallástudomány mellett a kormányzati elvekre is kiterjedt. Így nem meglepő, hogy később, a harmincéves háború idején, egykori diáktársával, I. Miksa bajor herceggel együtt Ferdinánd is az ellenreformáció és az abszolutizmus képviselője lett. A jezsuitáknak a császár feletti túlzott befolyását még a gyakorlatiasabb szellemű rokonok is nehezményezték. Ferdinánd enyhén púpos volt, s egész életében erős hátfájások kínozták, amit a kutatók a rokonházasságokra – azaz a sérült génállományra – vezetnek vissza. Azt, hogy enyhe testi hibája mennyire befolyásolta politikai filozófiáját, nem tudhatjuk. Igaz azonban, hogy II. Ferdinánd kemény uralkodó hírében állott, ugyanakkor tudott nyájas, sőt bőkezű is lenni, s ellenfelei közül azoknak, akik meghódoltak előtte, megbocsátott. Kedvelt időtöltése a vallásos tevékenységeken kívül a zenehallgatás (1622-ben tartották Sopronban az egyik legkorábbi opera-előadást) és a vadászat volt.

Ferdinánd csak tizenkét éves volt, amikor apja, Károly főherceg 1590-ben meghalt. Gyermekként is ő örökölte Belső-Ausztriát, de a tényleges kormányzást apja végrendelete értelmében csak tanulmányai befejeztével, tizennyolc éves korában kezdhette meg. Gyámjául unokatestvérét, Ernő főherceget jelölték ki. 1596-ban vette át tartományainak (Stájerország, Karintia, Krajna) irányítását, és nagy lendülettel látott neki az addig tanultak gyakorlati bevezetéséhez. A tartományokban azonnali és erőszakos ellenreformációt hirdetett. Ennek a rendeletnek sokan estek áldozatul, míg e tartományok tehetős protestáns polgárai elhagyták Ferdinánd birtokait. A protestáló rendekkel nem törődve, végül sikerült visszaállítania területein a katolikus többséget.

Az ifjú főherceg feleségválasztása is hűen tükrözte korlátolt szellemiségét: 1600-ban saját unokatestvérét, a szintén buzgó katolikus Mária Anna bajor hercegnőt vette feleségül, akitől hét gyermeke született, köztük a trónörökös, a későbbi III. Ferdinánd. Anna halála után, 1622-ben másodszor is megnősült. A fiatal, de mélyen vallásos (természetesen katolikus) Eleonóra Gonzaga mantovai hercegnőt vette feleségül, házasságuk gyermektelen maradt. A kortársak szerint Ferdinánd mindkét házasságában példaszerű családi életet élt.

Ferdinánd több rokonához – például a későbbi II. Mátyáshoz – hasonlóan részt vett a török Magyarországról való kiűzetését célzó tizenöt éves háborúban, de a hadvezetéshez nem értvén, nem tudott semmi maradandót tenni, 1601-ben eredménytelenül ostromolta a kanizsai várat. Nagybátyja, Rudolf császár kivételével a Habsburg-ház minden tagja, így ő is megkönnyebbülten vette tudomásul a Mátyás által 1606-ban tető alá hozott zsitvatoroki békét, mely mind Erdéllyel, mind a törökkel rendezte a viszonyt. Ferdinánd a testvérek viszályában közvetíteni igyekezett, ugyanakkor a valóságtól elrugaszkodott Rudolf lemondatása ellen nem tett semmit, bár gyanakvással figyelte a protestánsokkal általában a kiegyezés politikáját előnyben részesítő Mátyás tevékenységét.

Mivel mind Rudolf, mind Mátyás gyermektelen maradt, Ferdinánd lett az osztrák Habsburgok birodalmának kijelölt örököse. Mátyás kénytelen-kelletlen engedett a pápának, a katolikus államoknak és a hatalomvágyó rokonoknak, s hozzájárult, hogy Ferdinándot még az ő életében cseh (1617), majd magyar királlyá koronázzák (1618. május 18.). Ezzel Mátyás a birodalom vallási megosztását adó konfliktusok elsimítását célzó politikáját tette tönkre, hiszen Ferdinánd uralmától a protestáns felekezetek nem sok jót várhattak. Unokatestvére halála után, 1619-ben a frankfurti birodalmi gyűlésen, ellenjelölt hiányában őt tették meg német-római császárnak. A lehetséges vetélytárs III. Fülöp spanyol királyt egy titkos szerződéssel lemondatta trónigényéről, melyben átengedte neki Elzászt és néhány kisebb helytartóságot, valamint garantálta a spanyol ág férfi leszármazottainak elsőbbségét az osztrák női ággal szemben.

A magyar történetírásban hagyománnyá váló szemlélet szerint Ferdinánd szélsőségesen abszolutista volt, és a központosító politikáját hibájaként írják le. Ezzel szemben Ferdinánd nem törekedett különösebben az abszolutista keretek kiépítésére még akkor sem, amikor módja lett volna rá. 1627-ben Csehország olyan új alkotmányt kapott, amelyben nem csak elismerte, hanem meg is újította a régi rendi jogokat, és Csehország jelentős pozícióinak betöltését is a rendi szemlélet alapján tette lehetővé. Centralizációs törekvéseknek nyoma sincs, nem állított fel központi hivatalokat polgári származású tisztviselőkkel.^[1]

Az ellenreformációval egyébként is saját bázisát számolta fel, amely a rendekkel szemben támogathatta volna a centralizációt. A jezsuita hatás alatt álló uralkodó már az 1590-es években türelmetlen katolikus volt, meggyengítette a városokat és az amúgy sem erős polgárságot az erőszakos ellenreformációval. 1600-ban áttérésre vagy kivándorlásra szólította fel a belső-ausztriai városok polgárságát. A városok a kivándorlás miatt elnéptelenedtek, iparuk jelentéktelenné vált.^[2]

A császárkoronázás idején, 1619 szeptemberében már javában folyt a harmincéves háború első, cseh–pfalzi szakasza. A háború kirobbanásának közvetlen oka a cseh rendek Thurn gróf vezetésével történt lázadása volt II. Ferdinánd erőszakos ellenreformációs politikája ellen. A felkelők a császári kormányzót kihajították a prágai vár ablakán (defenesztráció), és meghívták a cseh trónra a Protestáns Unió egyik tagját, V. Frigyes pfalzi választófejedelmet. Ferdinánd erre szövetségre lépett egykori diáktársával és rokonával (lévén Ferdinánd anyja Wittelsbach hercegnő), Wittelsbach I. Miksa bajor herceggel és más rokonaival, a spanyol Habsburgokkal. 1620 novemberében a cseh, morva és sziléziai rendek erőit a Tilly gróf vezette császári sereg a fehérhegyi csatában szétverte, s Ferdinánd császár a Habsburg Birodalom örökös tartományává nyilvánította az önállóságától megfosztott Csehországot. Prágában eleinte minden korlát nélkül garázdálkodott a győztes katonaság. Zsákmánynak nézte a várost s az országot, nem volt ki féket vessen dühének s kincsszomjának. A Rudolf által Csehországnak adott felséglevelet Ferdinánd saját kezűleg tépte szét.^[3] A háború ennek ellenére nem ért véget, mert különböző érdekből a dánok, a hollandok, a svédek és a franciák is bekapcsolódtak az európai háborúba. A hadi cselekmények egészen 1648-ig tartottak. Maga II. Ferdinánd még a küzdelem során, 1637-ben Bécsben meghalt.

II. Ferdinánd Magyarországon is kísérletet tett az ellenreformáció erőszakos bevezetésére, s ez ellen a rendek egy ideig hiába tiltakoztak. A harmincéves háború kirobbanásával már könnyebb alkupozícióba kerültek mind a magyarországi, mind az erdélyi rendek. Bethlen Gábor, kihasználva Ferdinánd seregeinek lekötöttségét, több hadjáratot vezetett a királyi Magyarország ellen. Ferdinánd kénytelen volt engedni mind az erdélyi fejedelemnek, mind a korábban kezében tartott magyar rendeknek, kiknek követeléseit Bethlen is támogatta, s 1621-ben a nikolsburgi békében lemondott az időközben választott királyi címéről, s visszaadta Ferdinándnak az addig elfoglalt területeket. Cserébe Erdélyhez csatoltak hét magyarországi vármegyét, és Bethlen örökös birodalmi hercegi címet kapott, valamint Ferdinánd megerősítette az 1606-os bécsi békét. A magyarországi rendek visszakapták jogaikat, s a vallásszabadságot, és elérték a Magyar Tanács hatáskörének növelését is. Bethlen Gábor kiváló (realista) politikus révén felismerte a lehetőséget, és követte elődje, Bocskay fejedelem útmutatását, mely szerint, Erdély katonai erejét a magyarországi rendek védelmében is fel kell használni, s így garantálni a magyar rendi jogok védelmét az abszolutizmusra törő Habsburgokkal szemben.

Az ellenreformáció ennek ellenére Magyarországon is működött, csupán nem olyan erőszakos eszközökkel, mint az örökös tartományokban. A rekatolizációs törekvések legnagyobb magyarországi alakja Pázmány Péter esztergomi érsek volt, aki 1623-ban Bécsben a róla elnevezett teológiai főiskolát, a Pazmaneumot, majd 1635-ben a nagyszombati egyetemet alapította. Tevékenysége folytán számos, korábban protestáns hitre áttért főurat sikerült a katolicizmusnak megnyerni.

A Török Portával II. Ferdinánd is igyekezett fenntartani az 1606-os zsitvatoroki béke pontjait. Ez a békeszerződés pedig az egymást sűrűn váltó szultánok számára sem volt kedvezőtlen, hiszen a Nagy Abbász sah vezette perzsák IV. Murád szultán kiskorúságát kihasználva elragadták tőlük Mezopotámiát, és több vereséget mértek az ellenük támadó törökökre, akik csak 1635 után voltak képesek visszavágni.

Ferdinánd 1629-ben érte el sikerei tetőpontját, amikor szövetséges csapatai Wallenstein gróf vezetésével meghátrálásra kényszerítették a hollandok és a britek által is támogatott IV. Keresztély dán királyt. A háború ezzel véget ért volna, ha a császár nem adta volna ki az 1555-ös augsburgi vallásbéke után a katolikusoktól elvett birtokok visszavételéről szóló törvényt. Ezzel magára haragította a protestáns szövetséges fejedelmeket, akik védelmében Gusztáv Adolf svéd király jelent meg a hadszíntéren. A svédeket 1632-ben a lützeni csatában sem sikerült legyőzni, királyuk elvesztésével azonban lelassult az előrenyomulás, a birodalom belső békéjét a rendelet részleges visszavonásával szintén nem sikerült megteremteni, mivel 1635-ben az eddig csak a háttérben álló franciák indítottak háborút.

II. Ferdinánd 1636-ban fiát, a későbbi III. Ferdinándot német-római királlyá választatta, de a háború befejezését már nem érte meg. 1637. február 15-én halt meg Bécsben. Síremléke a Habsburgok grazi mauzóleumában található.

Ferdinánd kétszer nősült, de csak első házasságából születtek gyermekei.

Első felesége a Wittelsbach-házból származó Mária Anna bajor hercegnő, egyben első unokatestvére volt. Mária Anna V. Jámbor Vilmos bajor herceg (Ferdinánd anyai nagybátyja) és Renáta lotaringiai hercegnő második legidősebb leánygyermeke volt. A házasság megkötésére 1600. április 23-án került sor Graz városában. Kettőjük kapcsolatából összesen hét gyermek született, akik közül négy érte meg a felnőttkort:

• Krisztina főhercegnő (1601. május 25. – 1601. június 12/21.), csecsemőként meghalt
• Károly főherceg (1603. május 25.), születése napján elhunyt
• János Károly főherceg (1605. november 1. – 1619. december 28.), gyermekként meghalt
• Ferdinánd főherceg (1608. július 13. – 1657. április 2.), később apja örököseként német-római császár, magyar és cseh király
• Mária Anna főhercegnő (1610. január 13. – 1665. szeptember 25.), anyai nagybátyja, I. Miksa bajor választófejedelem felesége lett
• Cecília Renáta főhercegnő (1611. július 16. – 1644. március 24.), hozzáment IV. Vasa Ulászló lengyel királyhoz
• Lipót Vilmos főherceg (1614. január 6. – 1662. november 20.), az Spanyol-Németalföld kormányzója és a Német Lovagrend nagymestere

Második felesége a Gonzaga-családból származó Eleonóra mantovai hercegnő volt, I. Vince mantovai herceg és Eleonora de’ Medici toszkánai hercegnő leánya. A házasságot 1622. február 4-én kötötték meg Innsbruckban. A kapcsolat gyermektelen maradt.

Örökös címei:

• Ausztria főhercege
• Habsburg fejedelmi grófja
• Német, magyar és cseh királyi herceg

Csehország királya mint II. Ferdinánd: 1617. június 5. – 1637. február 15.

koronázása: Szent Vitus-székesegyház, Prága, 1617. június 29.

Magyarország királya mint II. Ferdinánd: 1619. március 20. – 1637. február 15.

• Horvátország, Dalmátország, Szlavonország, Ráma, Szerbország, Galicia, Lodoméria, Kunország, Bolgárország királya

koronázása: Szent Márton-dóm, Pozsony, 1618. július 1.

Ausztria uralkodó főhercege mint III. Ferdinánd: 1619. március 20. – 1637. február 15.

A Szent Német-római Birodalom császára mint II. Ferdinánd: 1619. augusztus 28. – 1637. február 15.

• Német király

koronázása: Szent Bertalan-dóm, Frankfurt, 1619. szeptember 9.

• Johann Franzl: Ferdinand II. Kaiser im Zwiespalt der Zeit, Graz, 1978.
• Khevenhüller: Annalen Ferdinands II., 1716.
• Hurter: Geschichte Ferdinands II., Schaffhausen, 1850-64.
• Jörg-Peter Findeisen: Der Dreißigjährige Krieg. Eine Epoche in Lebensbildern, Graz, 1998.
• Golo Mann: Wallenstein. Frankfurt am Main, 1971.
• Richard Reifenscheid: Die Habsburger in Lebensbildern, Piper Verlag 2007, ISBN 978-3-492-24753-5
• Štěpán Vácha: Der Herrscher auf dem Sakralbild zur Zeit der Gegenreformation und des Barock. Eine ikonologische Untersuchung zur herrscherlichen Repräsentation Kaiser Ferdinands II. in Böhmen, Prag 2009. ISBN 978-80-86890-23-4

• 1000 év törvényei, internetes adatbázis. CompLex Kiadó Kft., Wolters Kluwer (2003). Hozzáférés ideje: 2015. augusztus 3. 
• II. Ferdinánd uralkodása alatt hozott törvények Archiválva 2016. március 5-i dátummal a Wayback Machine-ben

Előző uralkodó: II. Mátyás

Magyarország uralkodója 1618–1637

Következő uralkodó: III. Ferdinánd

Előző uralkodó: Mátyás

Német király 1619 – 1637 Német-római császár 1619 – 1637

Következő uralkodó: III. Ferdinánd

Előző uralkodó: Mátyás

Csehország uralkodója 1617–1619

Következő uralkodó: Pfalzi Frigyes

Előző uralkodó: Pfalzi Frigyes

Csehország uralkodója 1620–1637

Következő uralkodó: III. Ferdinánd