PPS–41

PPS–41
Típus	Géppisztoly
Ország	Szovjetunió
Tervező	Georgij Spagin
Alkalmazás
Használó ország	Albánia  Kuba  Kína  Finnország (Zsákmányolva)  Guinea  Magyarország  Irán  Laosz  Harmadik Birodalom (Zsákmányolva)  Észak-Korea  Szovjetunió  Lengyelország  Románia  Vietnám  Jugoszlávia  Zimbabwe
Műszaki adatok
Űrméret	7,62 mm
Lőszer	7,62×25 mm TT
Tárkapacitás	71 db (csigatárban) 35 db (ívtárban)
Működési elv	Szabad hátrasiklású tömegzár
Tömeg	3,63 kg (tár nélkül) 4,3 kg (ívtárral) 5,4 kg (csigatárral) kg
Fegyver hossza	843 mm
Csőhossz	243 mm
Elméleti tűzgyorsaság	900 lövés/perc
Csőtorkolati sebesség	488 m/s
Irányzék típusa	Nyílt
A Wikimédia Commons tartalmaz PPS–41 témájú médiaállományokat.

A PPS–41 (oroszul: ППШ–41 – Пистолет-пулемёт конструкции Шпагина [Pisztolet-pulemjot konsztrukcii Spagina], magyarul: Spagin-géppisztoly, orosz katonák között elterjedt nevén Papasa) a második világháborúban a Vörös Hadsereg által legnagyobb számban alkalmazott szovjet 7,62 mm-es géppisztoly. A Georgij Spagin szovjet fegyverszerkesztő által tervezett fegyvert 1941-ben rendszeresítették. A világháborút követően a Szovjetunión kívül más országok is alkalmazták, így a PPS–41 a magyar fegyveres erőknél és testületeknél is rendszeresítve volt. A magyar katonák a második világháborúban és utána csak a „davaj-gitár” névvel illették, az amerikaiak pedig böfögőnek azaz burp gun-nak csúfolták.

A géppisztolyt a gyártási nehézségek miatt nem igazán sikeres, Gyegtyarjov által tervezett PPD–40 leváltására kiírt pályázatra tervezte Georgij Spagin. A fegyver próbái 1940 második felében folytak. A sikeres teszteket követően a Vörös Hadsereg 1940. december 21-én hagyta jóvá a fegyver rendszeresítését PPS–41 jelzéssel, a csapatoknál pedig 1941-ben jelent meg a géppisztoly.

A PPS–41 sorozatgyártása a zagorszki fegyvergyárban kezdődött meg 1941 júniusában, még a Szovjetunió elleni német támadást megelőzően. Zagorszkban (ma: Szergijev Poszad) azonban csak néhány darab PPS készült el, mert a német csapatok közeledése miatt a gyárat keletre, a Kirovi területre evakuálták. A háború során a PPS géppisztolyok gyártása más üzemekben is folyt. A legnagyobb mennyiséget – kb. 3,5 millió db-ot – a moszkvai fegyvergyár állította elő a típusból. 1941-ben összesen 92 766 db, 1942-ben pedig már 1 499 269 PPS géppisztoly készült. A háború befejezéséig összesen kb. 5,5 millió darabot gyártottak. A sorozatgyártás során jelentős módosításokat nem hajtottak végre a fegyveren.

A közhiedelemmel ellentétben a Wehrmachtnál nem volt elterjedt a híres MP 40-es használata, mivel nem gyártottak elegendő mennyiségű darabot a katonák számára. A keleti fronton sokkal jellemzőbb volt, hogy a német katonák az elesett szovjet katonáktól származó vagy épp zsákmányolt PPS–41-esekkel harcoltak^[1] (melyről egyébként korabeli fényképek is tanúskodnak).^[2]

1942-ben Spagin áttervezte a géppisztolyt. Tovább egyszerűsítette a szerkezetét, és behajtható fém válltámaszt alkalmazott. Az áttervezett géppisztoly a PPS–42 típusjelet kapta. A fegyvert Spagin a harcjárművek kezelőszemélyzete és a speciális egységek számára rendszeresítendő kisméretű géppisztoly tervezésére kiírt pályázatra szánta. A PPS–42 ellenfele a Szudajev által tervezett PPSZ–42 volt, amely a próbák során jobbnak bizonyult. Így a harckocsizók, az ejtőernyősök, felderítők és a partizánok alapvető lőfegyvere a PPSZ–42 lett, míg a gyalogság fegyvere a PPS–41 volt. Spagin 1945-ben elkészítette a PPS–45-öt, amely már teljesen fémből készült. A PPS–45 azonban már nem került gyártásba. A második világháborút követően a Szovjet Hadsereg alapvető lövészfegyvere a sokkal hatékonyabb AK–47 lett.

A második világháború során a német csapatok által zsákmányolt PPS–41 géppisztolyokat a Wehrmacht is alkalmazta. Egy részüket az eredeti 7,62×25 mm TT lőszerrel használták MP717(r) típusjelzéssel, másik részüket 9 mm-esre alakították, típusjelzésük MP41(r) volt. Utóbbiaknál kicserélték a csövet, és olyan adaptert alkalmaztak, amely lehetővé tette a német MP 38 és MP 40 géppisztolyok tárjainak a használatát.

A második világháború után a géppisztolyt gyártották a Kínai Népköztársaságban ("50-es típus" néven), Jugoszláviában (48M típusjellel), a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban ("49-es modell" néven). Vietnámban a szovjet és a kínai gyártású változatokat is használták, egyaránt K50 típusjellel. Magyarországon a FÉG gyártotta csigatárral.

A PPS–41 géppisztoly szabadon hátrasikló tömegzáras rendszerű. Lövéskor a zár a csőben lévő nagynyomású gázok hatására hátrafelé mozog, magával vonja, majd kiveti az üres hüvelyt, a rugó lelassítja a zárat, majd nekiütközik a puffernek (zárütéscsökkentő). A zárat a hátramozgás során megfeszített rugó tolja vissza, miközben a tárból egy újabb lőszert tol a töltényűrbe. Ez a folyamat mindaddig ismétlődik, amíg az elsütőbillentyűt elhúzva tartják. A hüvelyt a tetején található nyíláson veti ki. A fegyverágy és a tus fából készült. A tus nyakrésze pisztoly markolatához hasonlító profilt kapott. A fegyvercsövet teljes hosszában perforált lemez veszi körül, amely a nagy tűzgyorsaságból adódó jelentős hőterhelésnek kitett cső hatékonyabb hűtését szolgálja. A perforált lemez csővégi kialakítása egyúttal csőszájfékként és kompenzátorként is szolgál. A fegyver a zárfogantyún lévő retesszel biztosítható a zár felhúzott és előreengedett állapotában egyaránt. A tűzváltó az elsütőbillentyű előtt található. Sorozatlövéshez előretolt, egyeslövéshez hátrahúzott állapotba kell állítani.

Nagyon magas (900 lövés/perc) tűzgyorsasága és nagy tárkapacitása (71 vagy 35 darab, tártípustól függően) hatásos fegyverré tette a közelharcokban. A lövedék csőtorkolati sebessége 488 m/s, hatásos lőtávolsága 200 m. Az irányzék 100 m-es és 200 m-es távolságra állítható.

A PPS–41-es a 71 lőszert befogadó csigatárát a PPD–40-től örökölte, amelyhez viszont a finn Suomi géppisztolytól vették a tár konstrukcióját . A bonyolultabb felépítésű, drágábban gyártható, kevésbé megbízható, és harcban kényelmetlenül használható csigatár helyett 1942 februárjától 35 lőszert befogadó ívtárat is rendszeresítettek a géppisztolyhoz. A csigatár gyártását 1944-ben pedig teljesen beszüntették.

• Kovács Zoltán, Nagy István: Kézi lőfegyverek, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1986, ISBN 963-326-338-7, p. 240.