Lotus 102

Lotus 102
Gyártási adatok
Versenysorozat	Formula–1
Gyártó	Team Lotus
Előző	Lotus 101
Következő	Lotus 107
Műszaki adatok
Vázszerkezet	szénszálas monocoque
Első felfüggesztés	vonórudas felfüggesztés
Hátsó felfüggesztés	tolórudas felfüggesztés
Motor	Lamborghini 3512 3,5L V12 szívó Judd EV 3,5L V8 szívó Ford-Cosworth HB 3,5L V8 szívó
Váltó	Lotus / Lamborghini 6 sebességes
Üzemanyag	BP
Gumik	Goodyear
Versenyeredmények
Csapat(ok)	Team Lotus
Pilóták	11. Derek Warwick 12. Johnny Herbert 12. Martin Donnelly 11. Mika Häkkinen 12. Julian Bailey 12. Michael Bartels
Első verseny	1990-es Formula–1 amerikai nagydíj
Utolsó verseny	1992-es Formula–1 San Marinó-i nagydíj
Futott versenyek	37
Győzelmek	0
Dobogós helyezések	0
Edzéselsőségek	0
Leggyorsabb körök	0

A Lotus 102 egy Formula–1-es versenyautó, amelyet a Team Lotus tervezett, eredetileg az 1990-es Formula-1 világbajnokságra, majd később egészen az 1992-es bajnoki küzdelmekig használatban voltak egyes altípusai.

A típus alapját az előd 101-es modell képezte, amit Frank Dernie tervezett. Az 1990-es modellbe a Lamborghini V12-es, 640 lóerős motorja került, amit 1989-ben a Larrousse Lola csapat használt. Ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy a Lotus csapat V12-es motort használt. A motornak számos hátránya volt, főként a méretei, a tömege, és a nagy üzemanyag-igénye okán, de úgy vélték, hogy a nyers ereje kompenzálja a hátrányokat. A nagy mérete miatt a motor egészen alul kapott helyet a kasztniban, és emellett a szabályok megengedte legnagyobb szélességet kellett a csapatnak kihasználnia, hogy megfelelő méretű üzemanyagtartályaik legyenek. Az autó összes többi alkatrészét egyesével kellett megvizsgálni, hogy mennyit lehetett azok tömegéből lefaragni, hogy a súlyhatár alatt maradjanak. Ez, mint utóbb kiderült, balesetveszélyes spóroláshoz vezetett.^[1]

Miután előző évi pilótapárosa elhagyta a Lotust, a tapasztalt Derek Warwick és a korábbi tesztpilóta Martin Donnelly ültek be a helyükre. Ám mivel ők mindketten magasabbak is voltak, ezért a kasztnit újfent módosítani kellett, hogy beférjenek.

A korábbi csapatfőnök Peter Warr majdnem elintézte, hogy a Coca-Cola és a Castrol mint szponzorok csatlakozzanak, ám a DeLorean-botrány néven elhíresült ügy mellékszálai közvetve meghiúsították az üzletet, emiatt a csapat megfelelő támogatás nélkül maradt.^[2] Rupert Mainwarring eredetileg 40 pont gyűjtéséről ábrándozott 1990-ben, később derült csak ki, hogy mennyire túlbecsülte a lehetőségeket.^[3]

Ebben az évben a csapat csak küszködött, mindössze 3 pontot gyűjtöttek, 1958 óta a legkevesebbet. Ezeket mind Warwick gyűjtötte, egy hatodik hellyel Kanadában és egy ötödik hellyel Magyarországon. A kritikus pont egyértelműen a megbízhatatlan Lamborghini-motor volt. A rossz teljesítmény miatt az 1987 óta főszponzor Camel is elhagyta a csapatot az idény végén. Ironikus módon épp a megváltónak gondolt motor miatt nem szerződött le újra a Lotusszal a háromszoros világbajnok Nelson Piquet, helyesen rámutatva arra, hogy a nehéz és alulfejlesztett motor miatt nem sok esélyük lesz a küzdelmek során. Ugyan az előző évben a Larrousse csapattal nem volt annyira rossz a Lamborghini V12-es motorja, de 1990-ben jócskán elmaradt a Ferrari V12-esétől, ráadásul a Honda és a Renault V10-esei és a Ford-Cosworth V8-asa is erősebb és megbízhatóbb volt.^[4] A Lamborghininek sem fért bele, hogy a Lotus ilyen pocsékul szerepel velük, miközben ők egy gyári csapat építését tervezgették éppen, ezért ők is felmondták a szerződést.^[1]

A 102-es lett Martin Donnelly rövid Formula-1-es karrierjének végállomása is, miután a spanyol nagydíjon, Jerezben, horrorisztikus balesetet szenvedett el. A pénteki szabadedzésen az egyik gyors jobbosban letért a pályáról és eltalálta a szalagkorlátot. A gyenge minőségben összeszerelt autó kettétört, Donnelly kiszakadt belőle az üléssel együtt és a levegőbe repült. Az aszfalton landolt, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy hónapokig tartott a rehabilitációja. Két futammal korábban, Monzában Warwicknek is volt egy hatalmas balesete a verseny első körében, amikor a Parabolica kijáratánál megcsúszott, eltalálta a falat, és fejreállva végigcsúszott a pályán. Megúszta karcolások nélkül, és anélkül, hogy bárki belerohant volna - visszament a boxutcába, elmondta, hogy a baleset az ő hibája volt, majd a tartalék autóval vágott neki újra a futamnak.^[5]

Donnelly helyett az utolsó futamokra Johnny Herbert ugrott be.

1990 decemberében Peter Collins és Peter Wright létrehozott egy konzorciumot, amely felvásárolta a csapatot. Az időzítés rossz volt, ugyanis ennyi idő alatt már képtelenség volt szponzort találni, ráadásul a tervezett Lotus 103-as modellt se készíthették el, hanem helyette a 102-est fejlesztették tovább.^[6]

Ennek az évnek a 102B névre keresztelt variánssal vágtak neki. A főszponzor nélkül maradt csapat tiszta fehér, de a Lotus zöldjét és sárgáját is magán viselő autókkal vágott neki az idénynek. Számos komponenst kicseréltek az előző évhez képest. A legfontosabb változás az volt, hogy immár a Judd V8-as motorját használták, azaz visszatértek az 1989-es motorszállítóhoz - megtartották viszont a Lamborghini-motorhoz épített váltót, amely még mindig manuális volt. Pilótapárosuk ismét lecserélődött: Warwick elhagyta a csapatot, Donnelly pedig nem tudta vállalni a versenyzést, ezért a fiatal Mika Häkkinen és Julian Bailey lettek az új versenyzők. Már a szezonnyitón kiderült, hogy a csapat teljesítménye jócskán elmarad az élen tanyázó McLaren MP4/6 és Williams FW14 autókétól. Az összeszerelés minősége is hagyott maga után kívánnivalót, Häkkinen elmondása szerint volt, hogy a kormány verseny közben egyszerűen a kezében maradt.^[7] Bailey, aki négy versenyből háromszor kvalifikálni sem tudta magát, távozott, a helyére Johnny Herbert érkezett. Herbert egy alkalommal az International Formula 3000 bajnokságban szerepelt, helyette a német Michael Bartels ugrott be négyszer de ő egyszer sem tudta kvalifikálni magát.^[8]

Akárcsak az előző évben, most is csak 3 pontot sikerült gyűjteniük.

Ebben az idényben a kényszermegoldás szülte 102D típussal indultak neki a küzdelmeknek. 1991-ben készült egy C-variáns is, melyben az Isuzu P799WE V12-es motorja lett volna, de ez sosem versenyzett élesben, ugyanis bár erős volt (egyesek szerint 750 lóerős), az egyetlen tesztje során közel 6 másodperccel volt lemaradva a várt időtől.^[9] A gyári támogatás ugyanakkor nagyon jól jött volna a Lotusnak, ami a távol-keleti gazdasági helyzet miatt nem jött végülis össze.

A 102D annyiban különbözött elődjétől, hogy ebben már a Ford-Cosworth V8-asa volt. Az idény elején ezzel a változattal 2 pontot sikerült gyűjteniük.

* 11 pontot szereztek 1992-ben a Lotus 107-es modellel.