Aerosmith (album)

Aerosmith címmel 1973 januárjában jelent meg az amerikai Aerosmith együttes első nagylemeze, amelyet a Columbia adott ki.^[1] Megjelenésekor nem aratott különösebb sikert, mivel a kiadó egyáltalán nem támogatta meg a lemezt.^[3] A Walking the Dog képében egy Rufus Thomas feldolgozás is helyet kapott a lemezen. Ezen az albumon több olyan szám is szerepel (One Way Street, Mama Kin) melyek később az együttes kedvelt koncertdarabjaivá váltak. Kislemezen a Dream On, Mama Kin, és Make It dalokat adták ki, de csakúgy mint maga az album, ezek is megbuktak. A legmagasabb helyezést a Dream On érte el, miután a kislemezlista 59. helyére került.^[4] Az album tíz hónappal a kiadása után felkerült a Billboard 200 listára, de akkor is csak a 166. helyre volt elegendő.^[5]

Később, az együttes 1975-ös áttörésekor megnőtt a kereslet a lemez iránt. 1976-ban a Billboard 200 lista 21. helyére jutott,^[6] az újra kiadott Dream On pedig a Billboard Hot 100 listáján a 6. lett. Az Egyesült Államokban 1975-ben lett aranylemez, majd 1986-ig több mint 2 millió példányban kelt el az országban.

Miután az együttes Frank Connelly koncertszervezővel és a David Krebs és Steve Leber menedzserpárossal szerződést kötött, az Atlantic Records és a Columbia Records lemezkiadókkal lépett kapcsolatba. Végül a Columbiához szerződtek 1972 nyarán, miután a kiadó elnökét Clive Davis-t lenyűgözte egy Max Kansas City-beli (New York) koncert.

A dalokat még a stúdiózás előtt hotelekben és bérelt házakban írta meg a zenekar.^[7] A Sheraton Hotelben töltött időszakról így mesélt Joe Perry: Felkelés után Braddel bedobtunk néhány Martinit reggelire, majd átslattyogtunk a közeli italboltba, ahol vettünk egy üveg vodkát. Így próbáltunk egész nap.^[7] A lemez nyitódalának a Make It című számnak a szövegét Steven Tyler énekes egy kocsi hátsó ülésén írta meg New Hampshireből Bostonba menet.^[7] A Somebody alapjait még 1969 nyarán írta meg Tyler, amikor még a William Proud együttesben zenélt. A dal egyes részeit a William Proud roadja Steve Emsback is játszogatta önmagának, majd ezt vette kölcsön Tyler.^[8] A dal struktúráját a Route 66 című 1946-ban írt rhythm and blues standard is nagymértékben befolyásolta.^[9]

A Dream On alapjait még az Aerosmith megalakulása előtt írta meg Tyler egy Steinway zongorán. A dal szövege az énekes elmondása szerint arról szól, hogy addig kell álmodoznod, amíg sikerül megvalósítanod az álmod.^[10] Az One Way Street szintén zongorán született, amelynek a ritmus és harmonikaszólamát a Midnight Rambler című Rolling Stones dal inspirálta.^[10] A Mama Kin témáit egy akusztikus gitáron írta meg Tyler, melyet a dobos Joey Kramer még húrok nélkül talált a Beacon Streeten.^[10] Tyler elmondása szerint Tuinal nevezetű drog fogyasztása közben írta a dalt, melynek egyes részeit egy régi Blodwyn Pig szám ihlette meg.^[10] Az énekesnek annyira tetszett a dal, és annyira hitt a sikerében, hogy a MA KIN betűket rátetováltatta a karjára.^[10]

A Write Me a Letter eredeti címe Bite Me volt, és csak hosszú hónapok alatt állt össze.^[10] Az intrót a Beatles Got To Get You Into My Life című dalából kölcsönözték.^[10] A Movin' Out az első olyan dal volt amelyet közösen írt a Steven Tyler-Joe Perry szerzőpáros. Egyben ez az egyetlen olyan szám az albumon, amelyet nem csak Tyler írt egyedül. Tyler elmondása szerint ez a dal erősítette meg kettejük kapcsolatát.^[10] Csakúgy mint az One Way Street ez a dal is az együttes Commonwealth Avenue-i lakásában született meg.^[11] Eredetileg egy Major Barbara című ballada is helyet kapott volna a lemezen, helyette végül Rufus Thomas Walkin' the Dogja került fel utolsó dalként.

Az album felvételei 1972-ben kezdődtek meg a Bostonban lévő és a Newburry Streeten található Intermedia stúdióban. A produceri feladatokat Adrian Barber látta el, aki korábban a Cream, a Vanilla Fudge, és az Allman Brothers Band számára is dolgozott.^[12] A lemez 16 sávon lett rögzítve, a hangzása pedig túl steril és vékony lett.^[12] Tyler szerint egy nagyon puritán lemezről van szó, amelyen semmi zsír nincs csak az ének, két gitár, basszusgitár, dobok és kegyelemdöfésként egy mellotron.^[13] Joe Perry visszaemlékezése szerint azért lett a hangzás olyan steril, mert teljesen zöldfülűek voltunk és saját magunkat stresszeltük. Ahogy kigyulladt a piros lámpa, lefagytunk, mint állat. Kész szenvedés volt.^[12] Joey Kramer szintén sokat hibázott, de a játékának a pontosságával is voltak gondok, melynek az lett a következménye, hogy Tylerrel többször is összeszólalkozott.^[14] Perry szerint hallani a lemezen, hogy mennyire bizonytalan és feszült volt a zenekar.^[10]

A Mama Kin és a Write Me a Letter dalokban David Woodford játszotta fel a szaxofonrészeket.^[10] Érdekesség, hogy a One Way Street gitárszólóját nem Perry, hanem Brad Whitford játszotta fel.^[13] Tyler a végleges felvételeknél megváltoztatta a hangját, mivel James Brown és Sly Stone hangján szeretett volna megszólalni: Túlságosan bizonytalan voltam, és senki nem volt ott, hogy meggyőzzön: ne használjam ezt a mesterkélt hangszínt.^[13] A Dream On volt az egyetlen kivétel, itt Tyler a valódi hangszínét használta. A dal felvételeihez a Wurlitzer cégtől kellett kölcsönözni egy mellotront, mivel Tyler RMI típusú elektromos zongoráját még korábban ellopták New Yorkban.^[13] A szám vonós és fuvola részeit egyaránt ezzel a mellotronnal rögzítették.

Az Intermedia stúdióval szemben található Caprice butik lépcsőjén készült az a zenekari fotó, ami az album borítóját is díszíti.^[15] A zenekar ebben a boltban vette meg a fotózáshoz, a ruhákat, fülbevalókat és egyéb kiegészítőket. A képet egy brit fényképész Robert Agriopolis készítette, aki Tyler szerint kiválóan elkapta a csapatra akkoriban jellemző gőgős, magabiztos dacot, továbbá az illetlenül hosszú hajakat, a hippi felszereléseket, a félmeztelenséget és a kifestett körmöket.^[15] A borító belsejében egy szöveg olvasható, amelyet Stu Werbin a Rolling Stone rovatvezetője írt: Euforikus élmény volt őket látni, és talán neked is ilyen élmény lesz meghallgatni ezt a lemezt. Ha fiatal vagy, legalábbis lélekben, és nem csíped a kifinomult dolgokat.^[16]

Az eredeti kiadás borítóján a Walkin' the Dog tévesen Walkin' The Digként volt feltüntetve. Az 1976-os újrakiadás alkalmával már javították az elírást, és a borítón is változtatást eszközöltek. A zenekari tagok már teljes nagyságban lefedték a borítót, míg a felhők csak a háttérben látszódtak. A későbbiekben ez a változat lett a leggyakrabban elérhető. Amikor 1993-ban újrakiadták a lemezt CD-n, arra már újra az 1973-as eredeti borító került.

Kritikák

Szerző Értékelés AllMusic link Rolling Stone link

A lemez elkészítése után a CBS kiadónál dolgozó Kip Cohennek adták elő az albumot, aki kijelentette, hogy a lemezen egy sláger sincs.^[17] Ennek megfelelően a kiadó nem foglalkozott a lemezzel, sokkal inkább Bruce Springsteen debütáló albumát, míg a keményebb rock vonalról a Blue Öyster Cult és a New York Dolls lemezeit promotálták.^[17] Az album szinte semmilyen reakciót nem kapott, interjúk és lemezkritikák sem jelentek meg,^[3] a dalokat pedig nem játszották a rádiók. Az album sikertelenségét nagyban befolyásolta az a tény, hogy megjelenésekor a Rolling Stone szakmai stratégiai érdekei miatt nem írt róla kritikát.^[3]

A kiadó negyedmillió eladott példányt várt az albumtól, és amikor ennek csak a kis töredéke fogyott el (30 000 darab), Clive Davis levélben értesítette a zenekart, hogy ki vannak rúgva.^[18] Steve Leber menedzser könyörgésére azonban kiadták a Dream Ont kislemezen, amely az 59. helyezésével a kislemezlistán meggyőzte Davist. A hosszabbítással sikerült elérnie a zenekarnak, hogy még egy lemezt kiadhassanak.

Az albumról a megjelenésekor nem jelentek meg kritikák, később azonban általában pozitív írások jelentek meg róla. A kritikák között gyakori volt az a megjegyzés, hogy az együttes stílusa még nem forrott ki teljes egészében, és számottevően van jelen az olyan brit példaképek hatása, mint a Yardbirds és a Rolling Stones.^[19] Az AllMusic írója Stephen Thomas Erlewine három és fél pontot adott rá az ötből, és kijelentette, hogy az album jól megmutatja a zenekar azon tulajdonságait, amelyek révén az 1970-es évek meghatározó hard rock együttese lehettek.^[19] A Rolling Stone szintén kedvező kritikát írt, és négy ponttal értékelte az ötből.^[20]

Minden dalt Steven Tyler írt, kivéve ahol jelölve van.

• Steven Tyler – ének, és zongora a Dream On című számban.
• Joe Perry – gitár, vokál
• Brad Whitford – gitár
• Tom Hamilton – basszusgitár
• Joey Kramer – dob, ütőhangszerek

• David Woodford – szaxofon a Mama Kin és a Write Me a Letter című számokban.

• Producer: Adrian Barber
• Hangmérnök: Adrian Barber, Caryl Weinstock
• Szöveg a belső borítón: Stu Werbin
• Borítófotó: Robert Agriopolis

Bibliográfia

• Davis, Stephen. Walk This Way (magyar nyelven). Budapest: Cartaphilus (2008). ISBN 978-9-632-66045-5 

• Aerosmith a MusicBrainz-en
• Aerosmith weboldala