Vízözön (regény)

Alább a cselekmény részletei következnek!

A regény az emberiség mitikus, legendákba vesző őskorában játszódik, az elsősorban sumer népesség lakta Gondwana kontinensén, a Vízöntő és/vagy Bika korszakában, melynek mocsaraiban még ott dagonyáznak a hatalmas, kétlábú sárkányok,^{[megj 1]} a pikkelyes-úszóhártyás emberiség pedig olyan ősi és egymással hol háborúzó, hol szövetséget kötő városállamok-birodalmak keretei között éli mindennapjait, mint Erech, Szurippak, Eridu, és a kontinenstől távoli indiánbirodalom, Aztlán.^{[megj 2]} A birodalmakat a nagy hatalmú és varázslatos képességekkel bíró Beavatottak vezetik, közülük kerül ki Erech királya (Azag Aja), illetve Szurippaké (Lugal) és Eridué (Alulim), és általában ők viselik a legfőbb tisztségeket a kormányban (Vének Tanácsa). A Beavatottak közé tartozik Zi-u-szudra, más néven Utnapistim (tkp. Meglelte-Az-Életet) is, akinek nevéhez a kegyetlen erechi nőuralom férfiuralommal való békés felváltása fűződik (amiért barátai megtisztelően az Atra-Hasis, azaz Nagyeszű néven is illetik).

Utnapistim horgászás közben, mialatt szeme előtt két sárkány és egy repülőgyík („égi gyík”) viaskodik, misztikus révületbe esik, megjelenik előtte Anu, az Égi Atya, és felfedi a jövőt, különös tekintettel a közelgő világkatasztrófára. Utnapistim a prófétája lesz: végtelen isten- és emberszeretete miatt feladatának tekinti, hogy az embereket tájékoztassa az eljövendő veszélyről és a veszély elhárításának helyes útjáról, az Égi Atyához való visszatalálásról, a menekülés módjairól: a „racionalitásnak” nevezett, pótcselekvésekhez vezető és álértékeket (világi hatalom, anyagi civilizáció) termelő álvalóságról való lemondásról, elszakadásról („Használjátok értelmeteket az értelem elűzésére”).

„Le kell mondanunk az egymás ellen folytatott küzdelemről. Le kell mondanunk városunkról, földünkről, hazánkról, palotáinkról és templomainkról. Le kell mondanunk varázserőnkről. Mindenről le kell mondanunk, mert erőnk s hatalmunk átkozott az eljövendő Égi Gyík előtt. Ha mindenről lemondunk, meg fogjuk hallani az Égi Atya szavát.”

A regény egyik fontos szála Utnapistim e tekintetben való kudarcának bemutatása, annak az útnak a vázolása, melynek során Utnapistim eljut a bárkaépítés gondolatáig, ráébredvén, hogy az emberiség valóban bűnös és menthetetlen, addigi civilizációjának pusztulása, ha nem is megérdemelt, ámde szükségszerű.

Mikor figyelmezteti városa, Erech Véneit és Beavatottjait – különösen a főpap-királyt, Azag Aját – a közelgő Égi Gyík veszélyére, azok nem hisznek neki; még akkor sem, mikor Simetán, az erechi csillagász felfedezi az új, vörös égitestet (melyet Nannarnak keresztelnek).^{[megj 3]}

Hamarosan azonban mutatkoznak a rossz jelek: úszóhártya és pikkely nélkül a világra jött „szörnyszülött” csecsemők, vészjósló horoszkópok, csípő, maró szárazföldi és vízi férgek megszaporodása, a nők tisztulási idejének összezavarodása, az őrültek és betegek növekvő száma (maga a csillagász is hólyagbántalmakat kap, és végighaldokolja a regényt) – az új, második Napként keringő-világító és közeledő égitest ugyanis teljesen megzavarja a Föld és az ég addigi természetes rendjét. A Vének nagy zibut (áldozati ünnepi mészárlást) rendelnek el a bűnös emberiségre haragvó istenek megengesztelésére, Utnapistim tiltakozása ellenére (ő ezt a mészárlást minden addigi bűnnél nagyobbnak tartja). De ez nemhogy nem segít, hanem újabb csapás tör az emberiségre: a régóta érlelődő háború. Utnapistim megjósolja, hogy a háborút Erech elveszíti (ezt sem hiszik el neki), és úgy is lesz: Szurippak meghódítja a várost, Azag Aját kivégzik.

Az új király, Lugal (Utnapistim barátja, sőt távoli rokona) sokkal okosabb Azag Ajánál: komolyan veszi a fenyegetést, melyet az Égi Gyík (szurippaki nyelven Vörös Sárkány) jelent a földi életre; birodalmához csatolja Eridut is, a „hármas birodalom” vezetőjeként pedig racionálisnak látszó, valójában őrült és hiábavaló tervet vesz a fejébe: Világtornyot épít, egy erődöt Nannar várható pusztítása ellen, melynek mélyén az emberiség és annak tudása átvészelheti a nehéz időket. Az eredetileg eszközként szolgáló torony építése lassan-lassan válik kizárólagos céllá Lugal elméjében, és Utnapistim figyelmeztetése ellenére válik maga az emberbarát király is az emberiség megmentőjéből és reménységéből gyűlölt, milliókat nyomorban tartó, a lázadókat karóba húzó zsarnokká, aki – miután a katasztrófa előestéjén emberei fellázadnak – végül belátja Utnapistim igazságát, és beleit kiontva öngyilkos lesz. A befejezetlen tornyot pedig a Földre zuhanó Nannar „eltörli, mint egy köpést”, bár mélyén valóban megmarad az emberiség egy része, akik a katasztrófa után egy, az addiginál sokkal kevésbé fényes, szánalmas, de semmivel sem kevésbé bűnös életet kezdenek újra – ők a mai emberiség. Róluk is elmondható, ami a nőuralom és az „egyedül helyes, istennek tetsző” férfiuralom korának embereiről egyaránt:

„…Vége-hossza nem volt esztelen pörlekedéseiknek, torzsalkodásaiknak, gyűlölködéseiknek, háborúságuknak, s a lázadó férfiakon gyakorolt kegyetlen megtorlásaiknak. […] Szemérmetlenül loptak, hazudtak, csaltak, hamisítottak mérleget, gyilkolták egymást…”.

Utnapistim igazságait közvetlen barátai, ismerősei – Ur-Ba'u, a süket könyvtáros; Simetán, a beteg csillagász; Hétil, a szerelmi dalok költője, Namzi, a zsoltárköltő és templomi karvezető, és Gubbubu, az aztláni birodalomért rajongó politikus-követ – közül is csak Ur'bau és Namzi hajlandó igazán elfogadni. Közülük is csak a juhászbojtárrá vedlett Namzi éli túl a Nannar becsapódása miatti vízözönt a későbbi Tibet területén, családjával, az egyszerű Banda pásztor és családja társaságában.

Utnapistim mellett a regény másik kulcsalakja Utnapistim fogadott fia, Gilgames, a zöld szemű, úszóhártyátlan-pikkelytelen „szörnyszülött”; Ninszun istennő papnőjének, Risat-Ninlilnek fia. Az ő gyerekkora fontos és jelentős összetevője a regénynek. Gilgames a befelé fordulást, lemondást és a racionalitáson túllépni képes valódi értelmet képviselő Utnapistim és a társadalmi, természeti és természetfölötti (mágikus, mahhú) erőket eszméi szolgálatába állítani igyekvő Lugal alakja között áll. Képtelen elfogadni Utnapistim irracionális és passzív társadalomszemléletét, de egyre világosabban látja Lugal tetteinek hiábavalóságát is. Az ő feladata, hogy képviselje és hirdesse mindkét hozzáállás emberfeletti nagyságát a vízözön utáni kor embereinek, akik a második kötetben (Új ég, új Föld) majd ugyanúgy kinevetik vagy értetlenséggel veszik körül őt a dolgok mélyére és az események elé látó utnapistimi természete miatt, és ugyanúgy fellázadnak ellene építkező, szilárd elveket megvalósítani kívánó lugali természete miatt, mint a vízözön előtti emberiség.

Utnapistim belátva prófétai tevékenységének teljes kudarcát, az istenek sugallatára bárka építésébe kezd, melyen felesége, Szabitum és fiai (Enugduanna, Meszkemgaser, Meszanipadda, Ga'Ur, Si-lú-dárat és Gilgames – majdnem mindegyik fiú király lesz később) és azok feleségei; lánya (Lugal-anna-mundu), őseinek, a megistenült Lugalbandának és Ninszunnak papnője, Risat-Ninlil és sok élőállat az elpusztíthatatlan kedvű Szur-Szunabu kormányos vezetésével tűzön-vízen, pusztuláson át áthajóznak a mai korba, hogy Gilgames később Uruk város uralkodója (pateszije) lehessen, és megőrizzen néhány apró szilánkot a régi korok emlékéből.

A regény legalapvetőbb forrásai, melyekből a cselekmény bizonyos főbb vonalai származnak, az Atrahaszísz-eposz és a tizenkéttáblás Gilgames-eposz. A regény építkezik olyan más ősi, archaikus vagy antik írásokból (sőt egy-két helyen szó szerint, idézőjelek közt vagy némileg elferdítve idézi is őket), mint a guatemalai Popol Vuh, a maja Csilam-Balam könyv, a Biblia (különösen János apostol Jelenései), illetve Platón Timaiosza.

Kodolányi regényébe beleszőtte nemcsak a második világháború borzalmának tapasztalatait, hanem író-művész barátainak is emléket állított. Ur'bau, a siket könyvtáros alakjában az első világháborúban szerzett sérülése miatt siket pécsi könyvtárost, irodalom- és kultúrtörténészt, Várkonyi Nándort (akinek Sziriat oszlopai c. műve jelentős hatással volt a regényre) ábrázolta, Namzi alakjában Németh László írót, Gubbubu alakjában Márai Sándor írót, Hétil alakjában pedig Szabó Lőrinc költőt örökítette meg. Barátai általában örömmel ismertek magukra, például Várkonyi Nándor:

„Ó, Utnapistim!

Ur Ba'u, isten szegény szolgája megrendült örömel, rendületlen szeretettel s egy nagy élmény elragadtatásával üdvözöl. És ölel, ölel számtalanszor. Anu akárhová tegyen (mármint Téged), ezt legendatermőbb álmaimban sem tudtam volna elképzelni. […] De beszélendek!

Úgyis, mint isteni Kujonnal. Erről hallgattál olyan ravasz pofával, Vén Bűnös? Először tágranyílt szemmel, aztán pokoli gyönyörrel szemléltem Ur Ba'ut, fellármáztam családomat, s dőltünk a kacagástól. De valójában nagyon-nagyon meghatott vagyok, s a szeretet, amellyel rólam írtál, nagy, zsongító életmeleggel járt át. […] Remek derűnk vala olvasni Namzi Lacit, Hétil Lőrincet és Gubbubu Sándor is, de kicsoda Simetán? De a mű óriási […] időtlen érzelmekkel ölel Lükéd, s még inkább Ur ba'u.

Várkonyi Nándor levele Kodolányihoz, Pécs, 1948. április 18.

A regény kezdetén birtokán horgászgató Utnapistimot („túl volt hatalmon, lemondott a közszereplésről”) természetesen joggal tekinthetjük az elhallgattatott, Akarattyai magányába visszavonult, a hatalmasok háborúskodását a nyomorból is iróniával szemlélő és gúnnyal ábrázoló író „szócsövének”. Merza József szerint:

„Ha következetesen ragaszkodtunk volna az időbeli sorrendhez, úgy elsőként kellett volna foglalkoznunk ismertetésünk utolsó munkájával, Kodolányi Vízözön c. regényével, mivel az író a könyv cselekményét az emberiség történelem előtti múltjába helyezi. Maga a regény is korábban keletkezett, első szemelvényeket a 45 utáni Válaszban láthattunk belőle, mint a korábban említett írások. Azonban mondanivalója annyira magán viseli korunk gondolati jegyeit, hogy jobbnak látszott ezen a helyen beszélni róla. Kodolányi a Folyamköz két ősi városának, Erech és Szurippak városállamainak küzdelmébe állítja Utnapistim, a Nagyszerű, alakját és gondolatvilágát, amely igen rokon Gandhi erő-nem-alkalmazási eszményével. A történet kezdetén az égen már feltűnt egy világkatasztrófa jele, a hatalmasságok azonban erre ügyet sem vetve, úgy akarják életüket folytatni, mint eddig is tették. Egymással folytatott küzdelmük a királyságok évezredeken át folytatott önző, hatalmi torzsalkodásának típuspéldája. Viszálykodásuk leírásában Kodolányi maró gúnnyal mutatja meg a világ változatlan körforgását. Hol az egyik, hol a másik ellenfél győz; győztes és vesztes hajszálpontosan ugyanúgy viselkedik, ha őrá jut valamelyik szerep. A harcoló felek mindegyike hisz abban, hogy az igazságot viszi diadalra, s a vesztes nem érzi magát bűnösnek, csupán legyőzöttnek. A háború híveinek érvei ismerősen csengenek fülünkben.” [1].

Várkonyi egyik levelében Kulin György csillagászt nevezi meg Simetán alakja valószínű ihletőjének (1949. április 15., Pécs: „Te Öregem, a te teleszkópos Kulinod mögött nem Simetán rejtőzködik? mert ha igen, írj róla bővebben.”). Ezt Kodolányi válaszában (1949. április 21.) cáfolta. Lehetséges azonban, hogy a regénybeli csillagász húgyhólyag- és vese-betegségét Szabó Lőrinc veseproblémái is ihlették (Szabó Lőrinc e betegségéről levelezett is Kodolányival).

A regényt Kodolányi 1946 februárjában kezdte el írni, és 1946 szeptemberében (a Várkonyi Nándor irodalom- és kultúrtörténészhez írt szeptember 18.-i keltezésű levélben) már az elkészültéről adott hírt. A regény elkészültének különböző fázisairól az alábbi, Várkonyi Nándorral való levelezéséből vett rövid idézetek tanúskodnak:

„Én vadul s szépen írom a Gilgamest. Ma készen van 318 gépelt oldal. Egy hónap múlva kész az I. kötet. Remek lesz! … Nehezen élünk, karom hetek óta dagadozik. De kibírja még Gilgamest.”

(levél Várkonyi Nándorhoz; 1946. augusztus 28., Balatonakarattya)

„Én az Aquincumnál vagyok, de keveset fizetnek. Mást nem tehettem. Regényből kész 360 oldal, kb. három hét múlva befejezem. De ez csak az első kötet ám. Legnagyobb művem lesz.”

(levél Várkonyi Nándorhoz; 1946. szeptember 6., Balatonakarattya)

„ … Én azonban minden akadály ellenére és a sors minden incselkedéseinek füttyöt hányva dolgoztam cefetül és vígan. Roppant vígan. Ilyen vidáman talán még sohasem írtam semmit. Nem törődtem terjedelemmel, beosztással s más efféle esztétikai előítéletekkel, sőt, a hangulataimmal sem. Összevegyítettem őstörténetet, kozmogóniát, metafizikát, vallástörténetet, történetbölcselmet, persziflázst, mesét, költészetet s így tovább. Három írógépszalagot nyűttem el.. Eddig 375 oldal papírt emésztettem meg, illetve pötyögtettem teli. Hogy hol a vége: nem tudom ma sem. Most mindenesetre – allerdings – az első kötet végső kibontakozásánál tartok, Utnapistim éppen ma határozta el, hogy hajót épít. Ma tehát elkezdtem a belemerülést az Apokalipszisba, úgy ám. A világ legfurcsább Vízözönét írom meg, vén Beavatott. Groteszk s egyben nagystílű lesz, sőt borzalmas …

… No, és az eredményhez kell számítanom a könyvet is. Kb. 450 oldal lesz, de íme, ez csupán az I. kötet. Végső címe: Vízöntő. A II. köteté más lesz. Írok majd hozzá egy Epilógust, ami Téged könnyekig meg fog hatni. De erről ennyit.”

(levél Várkonyi Nándorhoz; 1946. szeptember 8., Balatonakarattya)

Várkonyi pedig így nyilatkozik a mű megkapott részleteiről 1946. szeptember 11-én Pécsett kelt levelében:

„Táltuskám! Ma megjött a kéziratod: mint éhes héja csaptam le rá, s most igen-igen boldog vagyok. Nem méltatom ezúttal, lesz még rá idő, különösen, ha az egészet elolvastam már. De tejjel-mézzel folyó írás, nagy, bő és bölcs epika, minden szava telve élettel, mint ért gyümölcs nedvvel, a napfény mézétől és a föld savaitól duzzad. Nagy ember vagy, vén Tróger, és nagy művész, ámuldozom, mely csúcsokra jutottál, büszke és boldog vagyok, és megölellek olyan szeretettel, mint még soha. S ez az, amit elképzeltem, de megvalósítani sose tudtam volna, helyesebben: a megvalósítását se tudtam elképzelni. Megtöltöd a mítoszt reális élettel, s mégis mítosz marad az egész: állatok, emberek és istenek közössége. Amit én évtizedes tanulmányok során milliom adatból összebogarásztam egykét könyvnyi anyaggá, mindazt Te, csak úgy odapeslantván, egy varázsszóval teljes és fokozott életre kelted ….”

Kodolányi így tudósítja Várkonyit a mű elkészültéről:

„Regényem elkészült. 452 oldal. Pontosan annyi, amennyire számítottam. Nagy könnyebbség. És jó. Sőt: egészen jó. Kedvem viszont rossz. Egészen rossz. Visszatérésünk a levegőben lóg. Pénzünk nincs. … ”

(levél Várkonyi Nándorhoz; 1946. szeptember 18., Balatonakarattya)

Lásd még: Magyar Wikidézetek

A regény kiadása Kodolányi kritikus anyagi és politikai helyzete, a másként gondolkodók ellen már megkezdődött üldözés, elhallgattatásuk miatt, befolyásos támogatók hiányában nehézségekbe ütközött. Kezdetben Kodolányi bensőségesebb barátai, mint Várkonyi vagy Szabó Lőrinc, terjesztették a kéziratot. Az író tárgyalt több többé-kevésbé független, kisebb kiadóval (például a Püski Sándorral, Fauszt Imrével vagy Szőllőssy Árpáddal). A tárgyalások legtöbbje sikertelen maradt. Erről az amúgy is elkeseredett művész egy Várkonyinak címzett levelében így ír:

„Nem akarok Veled versengeni a nyomorúságban, – hiábavaló volna! – , így csak vázlatosan jelzem, hogy ez a tél testi-lelki nyavajákban, gondokban egyike volt az örökké emlékezeteseknek. Elvonulását didergés, nélkülözés, fagyott lábak, hasztalan remények, súlyos csalódások, nagy reménytelenségek, kínzó félelmek, sorvasztó aggodalmak, pénzben való ínség stb. jelzik, miként óriási tehénlepények a barmokét. Püski után első kiadóm a Parasztszöv. pénzével és autójával Rómába szökött. Majd Fauszt következett műsoron, őt megfenyegették, ha kiadná művemet, kizárják az egyesületből és tönkreteszik. Következett a Misztót. Erről ne többet. Cinizmusuk fölülmúlja Püskiét is. Majd az Egyetemi Nyomda került sorra, ott minden rendben lett volna, de akadtak, akik beleköpjenek a tányérkámba. Ezidőszerint Szőllőssy van soron, hozzá a gépírónőm a saját szakállára ment el …”

(levél Várkonyi Nándorhoz; 1947. március 3., Budapest)

A regény végül Szöllősy Árpád kiadásában jelent meg először, 1948-ban.^{[megj 4]}

Horányi Károly ([2]) szerint Kodolányi 1949-től hosszú éveken keresztül teljes magányban élt feleségével a Balaton-parti Akarattyán. Belső emigrációjában – mely mondhatni már 1948-ban, budai otthonának kiürítése előtt elkezdődött – négy regényt írt. Ezek keletkezésük sorrendjében a Boldog békeidők (1948), az Új ég, új föld (1949), az Én vagyok (1950 – 1952) – melynek egy nagyobb részlete Jehuda bar Simon emlékirata címmel 1957-ben jelent meg – és Az égő csipkebokor (1953). Az utóbbi három mű a Vízözönnel együtt ciklust alkot. E négy műből álló regénysorozat (tetralógia) minden egyes művével az asztrológiai időszámítás négy világhónapjának, az Ikrek csillagjegy, a Bika csillagjegy, a Kos és a Halak jegyével jelzett időszakának mitikus hagyományát akarta rekonstruálni, illetve a korszakok mítoszai által megörökített kimagasló alakjait kívánta megjeleníteni, azokat a személyeket, akik szimbolikus megjelenítői, tipikus képviselői és egyben meghatározó, vezérlő egyéniségei az egyes korszakoknak, Utnapistimet, Gilgamest, Mózest és Jézust. A Vízözön és az Új ég, új föld szorosabban összetartozik a cikluson belül, mivel mindkettő a Gilgames-eposzkör adaptációja.

1. ↑ Ebben a könyvben ezek nem a mese/fantasy-beli értelmes lények, hanem dinoszaurusz-szerű állatok, sárkánygyíkok.
2. ↑ A Vízöntő városneveiről: 1). Erech: A vízözön után Uruk, utóbbit a Biblia is Erechnek nevezi. 2). Aztlán: Platón Atlantiszának, illetve az azték mitológiában fellelhető „boldogok szigetének” (ennek neve is Aztlan) felel meg. Bizonyos észak- és közép-amerikai, nemzeti jellegű szeparatista mozgalmak Mexikót nevezik Aztlánnak.
3. ↑ Nannar: Mezopotámiai Holdisten, ismertebb neve Szín.
4. ↑ A kiadás nehézségeiről szóló levelek részletei megtalálhatóak a Magyar Wikidézetekben.

• Kodolányi János: Vízözön. Meseregény. Magvető, Bp., 1967. Terj. 600 old. Kiadványsz. 9213.
• Kodolányi János (ifj., szerk.): Kodolányi János és Várkonyi Nándor levelezése. (Levélről levélre 1.). Válogatta, szerkesztette és az előszót írta ifj. Kodolányi János. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2000. Terj. 586 old. ISBN 963-8033-02-9 .
• Horányi Károly: Vízöntő küszöbén I. A Magyar szemle XII. évf. 1.-2. számában (2004 február)
• Merza József írása (Utópia vagy valóság? – Tallózás az erőszakról való lemondás újabb irodalmában) a Szegedi Piaristák honlapján

• Kabdebó Lóránt: Az egymást átjáró hangnemek polifóniája – A cselekvés és önfelépítés korrekciós narrációja Kodolányi János Vízöntő című regényében. In: Biernaczky Szilárd (szerk.) Kodolányi János helye és szerepe a magyar irodalomban, Budapest: Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2002. pp. 26–47. Régi (megszűnt) URL: [3] .
• Kabdebó Lóránt: A politikus létezés: bűn és büntetés. Kodolányi János: Vízözön. Jelenkor, 1989. 9. sz. 831-842.
• Szalai Éva: Kodolányi Vízözön című regényének keletkezéstörténete. Életünk, 1989. 8. sz. 707-719.
• Tóth István: Emlékezés Kodolányi Jánosra. Új Ember, 1989. 17. sz. 6.

 

A témához kapcsolódó idézetek a Wikidézetben:

Vízöntő

• A Vízözön a Magyar Elektronikus Könyvtárban
• Madarász Csaba: Jövő a Múltban Archiválva 2005. szeptember 4-i dátummal a Wayback Machine-ben; Szabadpart Archiválva 2007. október 27-i dátummal a Wayback Machine-ben folyóirat
• Horányi Károly: Vízöntő küszöbén II. Archiválva 2016. március 6-i dátummal a Wayback Machine-ben; Magyar Szemle folyóirat (XIII. évf. 3.-4. sz., 2004. április); 2010. január 30-tól csak előfizetők számára elérhető.
• Sulyok Bernadett: A mítosz vidékein – Kodolányi regényírói világképe; Kortársonline folyóirat (48. évf./9., 2004. szeptember 9.)
• Horányi Károly: Párhuzamos mitológiák – A Tücsökzene és a Vízöntő (az eredeti honlap akadozása miatt google cache).
• Karácsony az Ördögároknál: Dobos Marianne beszélgetése ifj. Kodolányi Jánossal és feleségével^{[halott link]} (a Kráter Műhely Egyesület honlapján)
• Legeza Ilona könyvismertetője
• A Vízözönről szóló részek a Gilgames-eposzban (a regény több helyen idézi)

• Új ég, új föld