Tyrrell Racing

A Tyrrell Racing először a Formula–3-ban mutatkozott be, 1958-ban. Ekkor még az alapító, Ken Tyrrell is versenyzett. Miután Tyrrell rájött, hogy nem igazán megy neki a versenyzés, a Formula–Junior nevű kategóriában indított egy csapatot, ahol már nem mint versenyző, hanem csapatvezető volt a csapat tagja. Tyrrell már ezekben az években leszerződtette a csapathoz Jackie Stewartot, aki később, szintén az istálló színeiben, háromszoros világbajnok tudott lenni. 1965-ben, 1966-ban és 1967-ben a BRM-mel együttműködve a Formula–2-ben indultak, ekkor határozták el, hogy 1968-ban Formula–1-es csapatot fognak indítani.

 

Tyrrell 1968-ban végre megvalósította álmát, az Elf és a Ford segítségével beléphetett csapatával a Formula–1-be. A csapat kasztniját a Matra nevű francia cég gyártotta.

1969-ben a Matra úgy döntött, hogy nem marad tovább az F1-ben. Ennek ellenére Jackie Stewart könnyedén nyerte meg ebben az évben a VB-t a Cosworth-motorral hajtott autójával. Egyébként ez volt az első világbajnokság, hogy francia érdekeltségű csapat nyerni tudott az F1-ben. Nagyszerű kezdés volt, rögtön a 2. évükben megnyerték a VB-t.

 

Az 1970-es szezonra a Tyrrell egyesült a francia-amerikai céggel, a Simca-val, ami támogatójuk, a Ford riválisának, a Chryslernek egy leányvállalata. Ekkor a Matra megkérte őket, hogy inkább az ő motorjukat használják a Cosworth helyett. Ám miután Stewart tesztelte azt, arra a megállapításra jutott, hogy a Matra motorja nagyságrendekkel gyengébb a Cosworth-motornál.

A Tyrrell költségvetésének nagy részét a Ford és a francia olajcég, az Elf támogatása tette ki. Ez utóbbinak volt egy megállapítása a Renault-val, miszerint nem támogathat Simca-partnert, emiatt Ken Tyrrellnek kevés lehetősége volt, végül a March kasztniját vásárolta meg, ám ez csak ideiglenes megoldás volt, miközben a csapat, nagy titokban, elkezdte első saját autóját tervezni.

 

A csapatot továbbra is támogatta a francia olajipari óriás, az Elf. Tyrrell szerette volna megtartani a tradicionálisan francia, kék versenyautó-színeket a csapat létének nagy része alatt. A March-Ford, ami végül is Tyrrell volt, 1970-ben közepes sikerrel futott, miközben Derek Gardnerrel még mindig dolgoztak a csapat első teljesen saját autóján az angliai Ockham városában.

1970 végén felbukkant a Tyrrell 001-es, ami nagyban hasonlított az MS80-asra, amivel anno mindkét VB-t megnyerték Stewarttal és François Cevert-rel. Stewart 1972-ben gyomorfekéllyel küszködött, de 1973-ban teljesen egészségesen tért vissza a versenypályákra.

 

Ebben az évben ő és Cevert végeztek a VB első két helyen. 1973. október 6-án beárnyékolta a csapatot egy tragédia. Az ez évi amerikai nagydíjon, Watkins Glenben François Cevert elhunyt egy gyakorláson. Stewart a szezon végén visszavonult, valamint az istálló is hirtelen visszalépett, tálcán kínálva a konstruktőri elsőséget a Lotusnak. Stewart a szezon végén hivatalosan is bejelentette visszavonulását, és a Tyrrell, sztárversenyzőjük és francia támogatója nélkül többé sohasem tudtak hasonló magasságokba emelkedni.

 

Ennek ellenére az istálló egy erős középcsapat maradt, és a 70-es években továbbra is tudtak versenyeket nyerni Scheckterrel és Depailler-vel. A legemlékezetesebb győzelmük az 1976-os svéd nagydíjon volt, amikor kettős győzelmet arattak, a Derek Gardner tervezte P34-essel. A P34-es volt az első (és egyetlen) sikeres hatkerekű F1-es autó.

 

1977-től kezdődően, egészen az 1980-as évek közepéig szinte az összes csapat lecserélte a korábban használt szívómotorokat turbómotorokra, ám a megfelelő anyagi háttér nélkül a Tyrrellnek maradnia kellett a korábban használt Cosworth DFV-nél. Két évtized technikája ötvöződött az istállónál, amely ekkoriban már sokat küzdött pénzügyi nehézségekkel. Ekkor a régi motor megtartása tűnt a legészszerűbbnek. Az utolsó győzelmüket a klasszikus turbómotorral az 1983-as kelet-amerikai nagydíjon szerezték Michele Alboreto révén. Ezzel együtt ez volt a csapat utolsó győzelme is. A csapatot utólag kizárták az 1984-es szezonból, miután ólmot találtak az autóik benzintartályában a kelet-amerikai nagydíjon. Ezek után nem keltett meglepetést, hogy miután a Tyrrellt kizárták, egyhangúlag megszavazták a maximum benzinmennyiség megváltoztatását, ezzel együtt szinte az egész, a turbó-motoroknak kedvező szabálykönyvet is átírták.

A Tyrrell a 80-as, 90-es években már csak szenvedett, egyre nagyobb pénzügyi nehézségek jelentkeztek az istállónál, és a klub fokozatosan tönkrement. Az, hogy Ken Tyrrell még ilyen nehézségek és a sikeres éveket meg sem közelítő eredmények ellenére is kitartott, mélyen elismert emberré tették őt a bokszutca berkeiben.

A 90-es évek elején még a francia Jean Alesi vezetésével, a Harvey Postlethwaite által tervezett Tyrrell 019-essel még párszor borsot törtek a nagyok orra alá, ugyanis például 1990-ben Alesi két második helyezést is elkönyvelhetett Phoenixben és Monacóban - előbbin a győzelemhez is nagyon közel került az istálló, Alesi ugyanis 30 körön keresztül vezette is a versenyt. A francia a következő idényt már a Ferrarinál kezdte, ám egy nagyobb szponzori segítséggel még Stefano Modenának sikerült egy első soros rajthelyet elérnie a monacói nagydíjon, ahol a 2. helyre kvalifikálta magát, Ayrton Senna mögé/mellé és a következő futamon Kanadában 2. lett a futamon. Ezután már semmi komoly eredményt nem sikerült produkálnia a csapatnak, visszaestek a középmezőnybe.

 

1998 végén Ken Tyrrell eladta az istállót a British American Tobacco amerikai dohányipari cégnek, és később, a Tyrrell jogutódjaként, megalakult a BAR, az 1999-es VB-n már ezen a néven indultak. A BAR nem igazán tudta megismételni elődje sikereit, bár 2004-ben több dobogós helyezést is sikerült elérniük, főleg a brit Jenson Buttonnal, a japán Szató Takuma egyszer lett dobogós, ám futamot a megalakulásuk óta egyszer sem tudtak nyerni. A BAR jogutódja 2005-ben a Honda gyári csapat lett, ahol Button meg tudta nyerni a 2006-os magyar nagydíjat. Később a Honda kiszállásával Brawn GP néven (2009), majd 2010-től gyári Mercedes csapatként él a jogfolytonosság.

A Tyrrell utolsó versenye a japán nagydíj volt, ahol Ricardo Rosset nem tudta magát kvalifikálni, a csapat másik tagja, Takagi Toranoszuke pedig a 28. körben kiesett, miután ütközött Esteban Tuero Minardijával.

Ken Tyrrell 2001. augusztus 25-én rákban hunyt el.

Bővebben: A Tyrrell Racing Formula–1-es eredménysorozata

Jelmagyarázat: D =Dunlop, A =Avon, G =Goodyear, P =Pirelli
A félkövérrel jelzett versenyző abban az évben világbajnok lett.

Évad	Modell	Gumi	Motor	Versenyzők	Helyezés
1998	026	G	Ford V10	Ricardo Rosset   Takagi Toranoszuke	– (0 pont)
1997	025	G	Ford V8	Jos Verstappen   Mika Salo	10. (2 pont)
1996	024	G	Yamaha V10	Katajama Ukjó   Mika Salo	8. (5 pont)
1995	023	G	Yamaha V10	Katajama Ukjó   Gabriele Tarquini   Mika Salo	9. (5 pont)
1994	022	G	Yamaha V10	Katajama Ukjó   Mark Blundell	7. (13 pont)
1993	020C, 021	G	Yamaha V10	Katajama Ukjó   Andrea de Cesaris	– (0 pont)
1992	020B	G	Ilmor V10	Olivier Grouillard   Andrea de Cesaris	6. (8 pont)
1991	020	P	Honda V10	Nakadzsima Szatoru   Stefano Modena	6. (12 pont)
1990	018, 019	P	Ford V8	Nakadzsima Szatoru   Jean Alesi	5. (16 pont)
1989	017B, 018	G	Ford V8	Jonathan Palmer   Michele Alboreto   Jean Alesi   Johnny Herbert	5. (16 pont)
1988	017	G	Ford V8	Jonathan Palmer   Julian Bailey	8. (5 pont)
1987	DG016	G	Ford V8	Jonathan Palmer   Philippe Streiff	6. (11 pont)
1986	014, 015	G	Renault (turbó)	Martin Brundle   Philippe Streiff	7. (11 pont)
1985	012, 014	G	Renault (turbó) Ford V8	Martin Brundle   Stefan Johansson   Stefan Bellof   Ivan Capelli   Philippe Streiff	9. (7 pont)
1984	012	G	Ford V8	Martin Brundle   Stefan Johansson   Stefan Bellof   Mike Thackwell	Kizárva
1983	011, 012	G	Ford V8	Danny Sullivan   Michele Alboreto	7. (12 pont)
1982	011	G	Ford V8	Slim Borgudd   Brian Hanton   Michele Alboreto	7. (25 pont)
1981	010, 011	M A	Ford V8	Eddie Cheever   Kevin Cogan   Ricardo Zuniño   Michele Alboreto	8. (10 pont)
1980	009, 010	G	Ford V8	Derek Daly   Jean-Pierre Jarier   Mike Thackwell	6. (12 pont)
1979	009	G	Ford V8	Didier Pironi   Jean-Pierre Jarier   Geoff Lees   Derek Daly	5. (28 pont)
1978	008	G	Ford V8	Didier Pironi   Patrick Depailler	4. (38 pont)
1977	P34	G	Ford V8	Ronnie Peterson   Patrick Depailler	5. (27 pont)
1976	007, P34	G	Ford V8	Jody Scheckter   Patrick Depailler	3. (71 pont)
1975	007	G	Ford V8	Jody Scheckter   Patrick Depailler   Jean-Pierre Jabouille   Michel Leclère	5. (25 pont)
1974	005, 006, 007	G	Ford V8	Jody Scheckter   Patrick Depailler	3. (52 pont)
1973	005, 006	G	Ford V8	Jackie Stewart   François Cevert   Chris Amon	2. (82 pont)
1972	002, 003, 004, 005, 006	G	Ford V8	Jackie Stewart   François Cevert   Patrick Depailler	2. (51 pont)
1971	001, 002, 003	G	Ford V8	Jackie Stewart   François Cevert   Peter Revson	Világbajnok (73 pont)
1970	March 701, 001	D	Ford V8	Jackie Stewart   Johnny Servoz-Gavin   François Cevert	3. (28 pont)