Thai írás

A thai mássalhangzók függőleges vonalakra és azok különféle átkötéseire épülnek, amelyeket körökkel, hurkokkal és ívekkel láthatnak el. Ahol karika van a vonal végén, az írás onnan indul, s amennyiben a vonal visszafordul, akkor a „balról jobbra” elv a vízszintesen, egyenesen haladó vonalnál veendő figyelembe.

Egyes hangoknak többféle jele is van (a hagyomány határozza meg, hogy melyik szóban melyiket használják), és néhány betű kiejtése eltér a szó belsejében, illetve végén (szó végén ugyanis számos hang nem fordulhat elő).

A mássalhangzók neve mindig két tagból áll: hangértékükből (egy [a]-val kiegészítve), valamint a hagyományosan hozzájuk kapcsolt példaszavakból, amelyekben az adott betű előfordul. (A magyarban például a [j] hangot kétféle betű jelölheti, „j”, mint jég és „ly”, mint lyuk.)

Az egyes mássalhangzójeleknek saját tónusa van (magas, középső vagy mély). Ez a betűk kiejtését nem befolyásolja, viszont a szótagtípussal, valamint az esetleges tónusjellel együtt meghatározza az egész szótag tónusát (lásd lentebb).

A thai ábécé a mássalhangzókat tartalmazza, valamint a speciális szerepű อ (a áng) betűt: ez magánhangzóval kezdődő szótagok elején néma kezdőbetűként használatos, és a magánhangzójelet veszi magára, nem szótagkezdő helyzetben pedig az [a] magánhangzót jelöl. – Két betű, amelyek „elavult”-ként szerepelnek, olyannyira elavult, hogy még a hozzájuk tartozó példaszóban sem fordulnak elő.

Az első sorban a betű thai neve szerepel, a másodikban az ebben szereplő példaszó jelentése, az utolsó kettőben pedig a szótag eleji és a szótag végi kiejtése angol (zárójelben), IPA- és magyar átírás szerint (félkövér betűvel). A mély tónusú betűk kékkel vannak jelölve, a középső tónusúak zölddel, a magasak pedig pirossal.

*: A Thai–magyar, magyar–thai kéziszótár szerint „ty”, a Keleti nevek magyar helyesírása szerint „cs”. Az előbbi annyiban szerencsésebb, hogy megkülönbözteti a „cs”-hez közel álló másik hangtól.

Kezdőknek nehézséget okozhatnak például az alábbi eltérések:

(Megjegyzés: nem biztos, hogy minden eszközön az itt leírt betűtípusok jelennek meg.)

Az ábécé felbontható olyan blokkokra, amelyek mindig egy középső tónusú mássalhangzóval (vagy annak hiányában magassal) kezdődnek. Az egyes háttérszínek itt a megközelítőleg azonos képzéshelyű hangok betűit jelölik (valamint az eltérő helyen ejtett, de szintén összetartozó folyékony és más zengőhangokat).

Általánosságban megfigyelhető, hogy a leghátrébb képzett (veláris) hangok szerepelnek legelöl, utánuk következnek csoportonként az egyre előrébb képzett hangok, egészen az ajakhangokig, végül a folyékony hangok és pár más betű zárja a sort. Az első négy blokk végén szintén egy-egy folyékony hang szerepel.

A betű neve láthatóvá válik, ha föléje visszük az egérmutatót.

^* A jelölt betűk az adott hang alapértelmezett megfelelői például más nyelvekből való átíráskor.

^[1] A ฑ betű a [tʰ] mellett a [d] hangot is jelölheti.

^[2] Ha a szótag végén nincs más mássalhangzó, a rövid magánhangzó után mindig glottális zárhang ([ʔ]) áll (ez egy megformált, de ki nem ejtett [t]-hez hasonlít), szótag eleji magánhangzó előtt pedig néma betűként szerepel.

^[3] A ญ betű a [j] mellett a [ɲ] hangot is jelölheti.

A kiejtett szótag végén csak nyolcféle mássalhangzó fordulhat elő (p, t, k, n, m, ng, j, v), így szótagvégen az egyéb hangokat jelölő betűk is csak ezen hangértékek valamelyikével szerepelhetnek:

 

Érdemes megfigyelni az alábbi ábrán a bal oldali oszlopot (zöld betűk) és a legalsó sort (kék betűk). Az itteni betűk által jelölt hangok egyértelműen egy bizonyos tónushoz köthetők: pusztán a kiejtésük alapján tudni lehet, hogy csakis középső, illetve mély tónusú betűvel íródnak. A bal oldali oszlopban álló (középső tónusú) betűk jórészt nem aspirált zárhangot jelölnek, a lenti sorban lévő (mély tónusú) betűk pedig folyékony és más zengőhangokat. Ezek azok, ahol a hang és a betű tónusa (ha a betű maga nem is mindig) egyértelműen egymáshoz rendelhető. A két jobb oldali oszlopban (pirossal és kékkel) szereplő hangok ezzel szemben azok, amelyeket két különböző tónusú betűvel (magassal vagy méllyel) lehet leírni: ezek az aspirált zárhangok és a réshangok.

Minthogy a betűk nagyobb része mély tónusú, könnyebb a középső és a magas tónusúakat megjegyezni, például ilyen elrendezésben (amely részben a hangtani összefüggéseket is tükrözi):

Összevetésképpen a mély tónusúak táblázata:

Alább egy lehetséges osztályozás található, amely a függőleges vonalak számát és az átkötés típusát veszi figyelembe; a hasonló alakú betűket igyekszik egymás mellett szerepeltetni.

• Egy másik, alak szerinti elrendezés

A magánhangzókat kiegészítő jelekkel jelölik, amelyek az előbbiek elé, mögé, alá vagy fölé, esetenként köré (elé és mögé) kerülnek. Mivel a magánhangzó helyét nem a kiejtés, hanem az írásszabályok határozzák meg, az alapértelmezés az, hogy a szótagból előbb a mássalhangzót ejtjük (a leírott sorrendtől függetlenül). A magánhangzós kezdetű szótagok magánhangzóját egy speciális betű, az อ (a) jeléhez illesztik hozzá. Zárt szótagokban a rövid /o/ hang jelöletlen, nyílt szótagokban pedig a rövid /a/, tehát ha egy szótagban nincs kitéve magánhangzó, akkor zárt vagy nyílt jellegétől függően a megfelelő magánhangzóval olvasandó.

Az alábbi táblázatban nagykötőjel szerepel a mássalhangzó helyén, amely alá/fölé/mellé a magánhangzókat illesztjük. A magánhangzók táblázatában általában csak az alapértelmezett, nyílt (magánhangzóra végződő) szótagbeli jelüket tüntetik fel (ezért beszélnek 18 egyszerű magánhangzóról); zárt (mássalhangzós végű) szótagokban azonban egy-két esetben eltér a jelölésük: ezeknél a két jelet külön sorban, „ny” és „z” betűkkel jelöljük. A rövid magánhangzó jele számos esetben a megfelelő hosszú magánhangzó jeléből származik: nyílt szótagokban többnyire az utána tett ะ jellel, zárt szótagban pedig nemritkán a föléje illesztett rövidítőjellel ( ◌็ ).

A két középen képzett hang (/ɯ/ és /ɤ/) rendre a magyar ű-re és ő-re hasonlít (IPA /y/ és /ø/), de abban különböznek tőlük, hogy hátul képzettek és ajakkerekítés nélküliek (az orosz jerü, illetve annak eggyel nyíltabb változata). Az /ɔ/-val jelölt hang a magyarban nem fordul elő: az o-nál zártabb, az a-nál nyíltabb hangot jelöl (mint az angol law szó végén). Az /e/ jel a magyar é-nek jelöli a rövid és hosszú változatát, az /ɛ/ a magyar e-nek, az /a/ pedig a magyar á-nak.

Világoszöld háttérrel vannak kiemelve azok a kombinációk, amelyeknek nincs saját jelük, hanem más hangok jeleiből állnak.

Az รร jel (két db „r”), ha zárt szótagban áll (mássalhangzó követi ugyanazon szótagban), szintén a rövid /a/ hangra utal (akárcsak az  ◌ั ); ha viszont önmagában zárja le a szótagot, akkor /an/-nak ejtendő.

Némely kettőshangzóknak (diftongusoknak) külön jelük van, a legtöbbet azonban jelek kombinációjával fejeznek ki. Az alábbi táblázat sorai a diftongus kezdőhangját, oszlopai pedig a véghangját jelölik. (Egy cellán belül balra a rövid, jobbra a hosszú hang jele látható; ahol ez jelöletlen, azok alapértelmezés szerint hosszúak.) Halványzölddel vannak jelölve azok a kombinációk, amelyek jelentése nem vezethető le alkotóelemeik összegéből.

Az alábbi kombinációt általában a magánhangzók közé sorolják, noha kiejtve egy magánhangzóból és egy mássalhangzóból áll:

A kis kör és az ívelt vonal valójában egyetlen jelet képez: a kettőnek együtt saját kódja van, és a thai billentyűzeten is egyetlen leütéssel lehet előhívni.

A hagyományos kombinációk közé tartoznak az alábbiak, amelyeket az ábécébe is be szoktak sorolni (a két r kezdetűt az ร után, a két l kezdetűt pedig az ล után):

A szótag tónusa az első mássalhangzóbetű tónusától, a szótagon lévő esetleges tónusjeltől, valamint a szótag nyílt vagy zárt jellegétől függ.^[1] Nyílt szótagok azok, amelyek zengőhangra végződnek ([m], [n], [ŋ], azaz „ng”, [j]), vagy pedig hosszú magánhangzóra, illetve kettőshangzóra. (Ebből a szempontból hosszúnak számít a röviden ejtett ai és az ao diftongus is, jóllehet ezek világosan szembeállíthatók a hosszú ái, áo párjukkal.) A zárt szótag végződése lehet zárhang ([p], [t], [k]) vagy rövid magánhangzó.^[2]

A mély tónusú betűvel kezdődő szótagoknál úgy jelölik a két hiányzó tónust (az emelkedőt és a mélyet), hogy egy magas tónusú ห (ha híp) betűt tesznek az első mássalhangzóbetű elé, amely néma, és csupán helyesírási szerepe van. Hasonló szerepet tölt be egy-két szóban az อ (a áng) betű. Ha egy szótag elején különböző tónusú mássalhangzók állnak, a szótag tónusát az első határozza meg.