Tűzzománc

A tűzzománc egy iparművészeti és képzőművészeti technika, melynek lényege, hogy porrá tört színes üveganyagot egy hordozó alapra – úgynevezett recipiensre, legtöbbször fémre – olvasztanak, amely az utóbbival szervesen összeforr és felületét színesen díszíti.

A zománc az ötvösség több ezer éves díszítőanyaga. Fejlődése során számos ötvöszománc-technika alakult ki. A 20. századra más művészeti területek jeles képviselői is felfedezték a zománcban rejlő lehetőségeket.

A zománc anyaga részleges vagy teljes felolvadás útján keletkezett, üvegszerűen dermedt, szervetlen, főként oxidokból álló massza, mely színezve lehet különféle módosító anyagokkal, fém-oxidokkal. Ez az üveg rákerül a recipiensre – vagyis zománchordozó felületre –, melynek anyaga legtöbbször fém. A két anyag között összeköttetést hoznak létre oly módon, hogy együtt magas hőfokra hevítik őket.

A zománc az üvegfélék nagy csoportjába tartozik. Az üveg fényáteresztő, víz- és saválló, éghetetlen, de törékeny. Az üveg a tér minden irányában azonos fizikai tulajdonságokat mutat, tehát izotróp, felépítése nem kristályos szerkezetű, hanem amorf. Tulajdonképpen felfogható megdermedt folyadékként is. A legfontosabb üvegalkotó a szilícium-dioxid, kiindulási anyaga a kvarchomok.

Zománc-alapanyag készítésekor a színtelen, átlátszó őrölt üvegport, fondantot fém-oxidokkal színezik meg. Az így készült zománc átlátszó, színes üveghez hasonló. Ha ehhez ón-dioxidot kevernek, átlátszatlan fedőzománcot nyernek. Az alkotórészeket összeolvasztják, majd egyéb, ún. malomadalékok hozzáadása mellett porrá őrlik. A zománcot por alakban, vagy vizes szuszpenzió formájában, zománciszapként hozzák forgalomba. Kétféle zománcot lehet kapni: ipari és ötvöszománcot.

Optikai tulajdonsága alapján a zománc lehet

• átlátszó, vagyis transzlucid zománc;
• félfedő, más néven opál zománc;
• opak zománc, amit fedőzománcnak is neveznek.

A zománcozás alapja, vagyis a recipiens lehet acéllemez, öntöttvas, vörösréz, zománcozótombak, ezüst és ezüstötvözetek, arany és aranyötvözetek, platina, agyag, üveg, porcelán és kő. Művészi táblaképek készítésekor leggyakrabban vörösrezet alkalmaznak. A vörösrézen a zománc kifejezetten jól tapad. Magas olvadáspontja (1084 °C) miatt nagyon ellenálló, kibírja a zománc ráolvadásához szükséges magas hőfokot. A sárgaréz nem alkalmas alapnak, magas cinktartalma miatt lehűlés közben a zománc könnyen lepattogzik.

A zománcozásnak sokféle technikája van, közös bennük, hogy a száraz vagy nedves, iszapolt zománcport valamilyen módon a hordozó felületen vékony rétegben elhelyezik, majd az egészet kemencében kiégetik. Ha nedves anyagot használnak, azt előtte kiszárítják. Az alap hátoldalára szokás előbb kontrazománcot rakni, kiégetni a deformáció elkerülése érdekében. Az alaplemezt gyakran alapzománccal látják el, erre kerül a tényleges mű. A kiégetés hőmérséklete 700–820 °C.

A zománc alkalmazásának módja szerint két fő csoportra osztható, festő jellegű és ötvös jellegű zománcozásra. A festőzománcok közé tartozik például a sablonzománcozás, a sgraffito és a festőzománc-technika. Az ötvöszománc alcsoportjai a rekeszzománc, a beágyazott zománc és a domborművű zománc. A rekeszzománc fajtái közé tartozik a bordázott zománc, a sodronyzománc, a filigrán zománc, az erdélyi zománc és az azsúrzománc. A beágyazott zománc alfajai közé tartozik a lapos relief és a kevert zománc.

• A sablonzománcozás esetén a kiégetett alapzománcra sablont helyeznek a kívánt formának megfelelő kivágással, majd ezen keresztül rászitálják a zománcport a lemezre, és így kerül be a kemencébe.
• A sgraffito szó karcolást, kaparást jelent. Az ilyen technikával készült zománcképre rétegesen viszik fel a zománcot; a felső, még nem kiégetett zománcba belekarcolják a körvonalakat, visszakaparják a körbehatárolt felületet, majd újra égetik. Ez többször is megismételhető, a kaparás során mindig az előző réteg, a már kiégetett zománc tűnik elő.
• Festőzománc kép készítésekor nem alkalmaznak vésést vagy rekeszeket, hanem a lealapozott lemezre úgy viszik fel ecsettel a zománciszapot, mint a festők a festéket. Ebben az esetben különösen szükség van arra, hogy a művész tudja, a zománcoknak égetés után milyen színük lesz.
• Rekeszzománc készítésekor rekeszeket töltenek meg zománccal. A rekeszeket az alaplemezre forrasztott fémcsíkok határolják. Ezek többfélék lehetnek. Ha négyszögletes keresztmetszetűek, akkor bordázott zománcról, ha csavart drótból készülnek, akkor sodronyzománcról beszélünk. Filigrán zománc esetén vékony lapított drótok, filigránhuzalok belső mezőit zománcozzák, a rajzon kívüli rész zománcmentes. Az erdélyi zománcnál a rekeszek nincsenek szorosan egymás mellett. Az azsúr-, vagy áttört zománc esetében az alaplemezt eltávolítják, a zománccal töltött rekeszek ablaküvegek módjára áteresztik a fényt, a végeredmény hasonlít az üvegfestéshez.
• Beágyazott zománc esetében az alapba vésett rajz árkait, mélyedéseit töltik ki zománccal. A lapos relief zománc úgy készül, hogy az alapot reliefszerűen vésik ki, majd az egész munkát zománccal borítják. Ekkor a zománc színe a domborulatok szerint látszik világosabbnak vagy sötétebbnek. Kevert zománc esetében a bemélyített nagyobb mezőket fém szalagokkal kisebb mezőkre osztják.
• A domborművű zománc lényege, hogy magas dombormű jellegű műveket vagy teljesen plasztikusan domborított formákat vonnak be részben vagy egészen zománccal.

A zománc felhasználása lehet gyakorlati vagy dekoratív. A zománccal bevont tárgyak jól ellenállnak az időjárásnak, illetve különböző vegyi anyagok oldó-maró hatásának. Az iparban többek között konyhai edényeket, fürdőszobai felszereléseket, gyári berendezéseket stb. vonnak be vele. Dekoratív felhasználás alatt legtöbbször a művészileg feldolgozott fémek (dísztárgyak, ékszerek stb.) felületének díszítését értik. Ezt más szóval iparművészeti felhasználásnak nevezhetjük. Másfajta dekoratív felhasználási mód a táblaképek, illetve olyan képzőművészeti alkotások készítése, amelyek a zománcot nem pusztán díszítésre, hanem önálló kifejezőeszközként alkalmazzák. Ezek a tűzzománc képek ugyanolyan művészeti értéket képviselhetnek, mint a festőművészet egyéb technikáival létrehozott művek.

A zománc története az ötvösművészet történetével szorosan összefügg. A fémtárgyak felületének zománccal való bevonása nagyon régi eljárás, de kezdetét nehéz meghatározni, hiszen a roncsolódott, szétmállott leleteken nem könnyű megállapítani, hogy valóban zománcot égettek-e a felületre, vagy csak üvegdarabkákat ragasztottak rá. Amikor a zománcozás kezdeteiről beszélünk, nem a tényleges technika (a fém és az üveg tartós összeolvasztása magas hőfokon) feltalálásának időpontját próbáljuk meghatározni, hanem a tudatos művészi munka, a fémmel és üveggel végzett kísérletek kezdeteit kutatjuk.

Az ókori Kelet népei már az i. e. 4400-as évektől ismerték a megolvasztott üveganyagot. A legrégebbi emlék az i. e. 25. századból, Egyiptomból származik: egy melldísz, melyet színes üvegplasztikák díszítenek. A valódi zománcot és annak a mai értelemben vett alkalmazását csak az i. e. 17. századtól lehet megállapítani egyiptomi leletekből. Egyiptomban a rekeszberakás vált meghatározóvá.

A trákok az i. e. 13. századtól ismerték a zománcozást. Az i. e. 10–6. században a tárgyakat geometrikus mintákkal díszítették. A trák ötvösművészet az i. e. 6. század végétől az i. e. 3. század elejéig élte virágkorát.

Az ókori görögök az egyiptomiaktól vették át a zománcozás technikáját, melyet továbbfejlesztettek és önálló eljárásokkal gazdagítottak. Alkalmazták a domborművű zománcot, de gyakoribbak voltak a rekeszzománc alkalmazásával készült művek, melyeken a zománc nem éri el a rekesz magasságát.

A Római Birodalomban főképp a kelta őslakosságú provinciákban jelent meg a zománcművészet az 1. század végén, virágzása a 2. század második felétől a 3. századig tartott. A kereskedelmi útvonalak szervezettsége nagyban elősegítette a zománc terjedését. Ezek a római provinciális zománcművek különleges darabok, melyek valamilyen kiváltságos személy birtokában lehettek. A római kori rekeszzománc jellemzője, hogy a zománc általában a lemez egész felületét díszíti.

A svájci kelta lelőhelyről elnevezett La Tène-kultúra fejlett zománcművészettel rendelkezett, ennek három korszakát különböztetik meg. Az első korszakban – i. e. 450 körül – leginkább bronzból készült tárgyakon alkalmaztak tűzzománcot. Ismerték a beágyazott zománc technikáját is. A második korszakban, az i. e. 300-as évektől már a vasat is zománcozták, illetve bővült a zománcozott tárgyak köre. A harmadik korszakban, az i. e. 2–3. század fordulóján még több területen alkalmazták a zománcozás technikáját, mind a rekesz-, mind a beágyazott zománcot.

A nyugati kelta törzsek területén fejlődött ki a legkorábban – időszámításunk kezdete körül – a bronzedények, nyeles csészék, stb. zománccal való díszítése. Nemcsak a lakosság, hanem a katonaság is szívesen vásárolta a zománcozott használati tárgyakat, ami elősegítette elterjedésüket a Földközi-tenger medencéje körül.

A Kárpát-medence kelta lakossága is magas szinten alkalmazta a zománcot. Jellegzetes a női övláncok piros zománccal való díszítése.

A Kárpát-medencében a népvándorlás korából is vannak zománcleletek, ezek leggyakrabban megszemélyesített mitikus állat- és emberalakokat ábrázolnak.

A rekeszzománc új, eredeti formában jelentkezett az 1. századi Bizáncban. Szinte minden esetben az aranyat használták recipiensként, gazdagság, pompa és nagy színgazdagság jellemezte díszítményeiket. A rekeszzománc fénykora a 9–10. század. A bizánci művek közül több elpusztult az úgynevezett képrombolás időszakában, de a 11–12. századból sok jelentős emlék fennmaradt, mint például Szent Koronánk. 1204-ben Bizáncot a keresztesek elfoglalták és kifosztották, így az ötvösművek nyugatra kerültek, ahol jó részük a mai napig megőrződött. Nyugat-Európában valószínűleg a külföldre került bizánci munkák hatására kezdték alkalmazni a rekesztechnikát. Az alap szinte mindig az arany volt, a technikákat tökéletes finomsággal művelték. Itália és Németország kiemelkedő a bizánci rekeszzománc alkalmazásában. A késő középkorban Velence és Limoges váltak a zománcozott ötvösmunkák leghíresebb centrumaivá.

Az ázsiai országok közül kiemelkedik India, Kína és Japán művészete. India tűzzománcait gazdag ornamentika és színvilág, arany- és ezüstlapok alkalmazása jellemzi. A legrégebbi kínai zománcok is a bizáncihoz hasonló magas szintű művek. A rekeszeket vékony fémszálakból készítették pontos megmunkálással. A 15. században megjelentek a rekeszen belüli egymásba futó színek. Japánba a zománcozás művészete Kínán keresztül jutott el a 16. század végén. Recipiensként vörösrezet használtak. Alkalmazták a rekesz- és filigrán technikát is. Érdekes újításuk, hogy máz nélküli porcelánlapra is készítettek rekeszzománcot.

Magyar zománcleletek már a honfoglalás időszakából is előkerültek, igaz, csak kis számban. A középkori magyar ötvösség első időszakának az Árpád-ház 300 évig (1000–1301) tartó uralkodását tartják. Ez a korszak nagyjából egybeesik a román művészet történetével. A magyarországi román kori művészet a pre-román Ottó kori, az itáliai, a bizánci, a honfoglalás kori magyar és a helyi előzmények és importtárgyak ötvözéséből alakult ki. Ekkoriban az ötvösség nagyon előkelő helyet foglalt el hazánkban, fő megrendelők a királyi udvar és az egyház, így nagy számban készültek királyi jelvények és egyházi ereklyék. A legjelentősebb tárgyak recipiense arany és ezüst. A bronzból és rézből készült tárgyak egyszerűbbek voltak. Ebből az időszakból a legfontosabb emlékek a Szent Korona, a Gizella kereszt, a Szent István ereklyetartó mellkeresztje (ami bizánci ajándék a 11. századból). Több Limoges-i zománc is fennmaradt Magyarországon, köszönhetően az importnak és a gyűjtésnek (melyet az egyházi tárgyak iránti igény vezetett).

Magyarországon a 14. és 15. században jelenik meg a gótika az ötvösművészetben. A magas színvonalú magyar ötvösmunkák európai hírnévre tettek szert. A 15. század elején addig ismeretlen technika honosodott meg hazánkban: a magyar sodronyzománc, mely szintén elterjedt egész Európában. Fő motívumai növényi eredetűek, jellegzetessége, hogy egész felületet díszít, az ornamentikát kiemeli a finom sodrony, a rekeszekben lévő színek tisztán elkülönülnek egymástól. Legfontosabb emlékünk Szent László hermája. A 16. század közepétől hanyatlásnak indult a technika alkalmazása. A 20. század elején a zománc újra megjelent az iparművészetben. Az 1960-as évektől nemcsak ötvösök, iparművészek, hanem szobrászok, festők is használják a tűzzománcot, így a technika a képzőművészet irányába terelődött.

Ehhez a szócikkhez további forrásmegjelölések, lábjegyzetek szükségesek az ellenőrizhetőség érdekében. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts a szócikk fejlesztésében további megbízható források hozzáadásával.

• Brepohl, Erhard: Iparművészeti zománctechnika. Budapest, Műszaki Kiadó, 1984
• Török Ibolya: Tűzzománc. Jegyzet. Budapest, Pályakezdő Fiatalok Esély Alapítvány Kézműves és Szolgáltató Szakiskola, 1998
• Hollósi Zsolt: „A tűzzománcnak mágikus hatása van” – Beszélgetés Papp György képzőművésszel. In: Tiszatáj, 2003. 12. 100-108. p.
• Papp György: Papp György tűzzománcai és grafikái. Szeged, Szegedi Egyetemi Kiadó Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 2011
• Ötvös Nagy Ferenc: Zománcművesség, Scolar Kiadó Budapest 1997
• Ötvös Nagy Ferenc: Festőzománcozás, Scolar Kiadó Budapest 2010
• Ötvös Nagy Ferenc: Ötvösművészet A kezdetektől napjainkig, Scolar Kiadó Budapest 2011
• Sominé Fenyvesi Olga: Zománcművészet – információs tezaurusz, 2009 (Hozzáférés: 2015. április 18.)

• Iglódi Eszter: Zománcba égetett élet.Tűzzománc festmények készítése lépésről-lépésre. Sajátítsa el ön is a tűzzománc festmények készítését; magánkiadás, Bátonyterenye, 2017
• Tűzzománc Művészek Köre, 2014–21; szerk. Végh Éva; Tűzzománc Művészek Köre, Budapest, 2021