Manióka

Manióka
A manióka gumói
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae) Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta) Rend: Malpighiales Család: Kutyatejfélék (Euphorbiaceae) Alcsalád: Crotonoideae Nemzetség- csoport: Manihoteae Nemzetség: Manihot Faj: M. esculenta
Tudományos név
Manihot esculenta Crantz
Hivatkozások
A Wikifajok tartalmaz Manióka témájú rendszertani információt. A Wikimédia Commons tartalmaz Manióka témájú médiaállományokat és Manióka témájú kategóriát.

A manióka (Manihot esculenta) a kutyatejfélék családjába tartozó növényfaj. Egyéb nevei: tápióka vagy kasszáva.

Ehető gumós gyökere a világ negyedik legjelentősebb kalóriaforrása az emberiség számára a rizs, a cukor és a kukorica után. A 21. század elején a világon körülbelül 200 millió tonnát termeltek belőle évente.^[1] Eredetileg Közép- és Dél-Amerikából származik, de ma már világszerte termesztik.^[2]

A 21. század elején a világon körülbelül 200 millió tonna maniókát termeltek évente, de a termelés évről évre több millió tonnával növekszik. A hektáronkénti termésátlag 11–12 tonna körüli, Ázsiában a legmagasabb (18 tonna feletti), Afrikában az átlagnál alacsonyabb. Egyetlen növény gyökérzete átlagosan 1–3 kg-ot nyom, de elérhetik akár az 5 vagy 10 kg-os tömeget is. A manióka termőterületének mintegy 50–65%-a Afrikában, 20–30%-a Ázsiában és 15–20%-a Latin-Amerika országaiban található.^[2]

A legnagyobb maniókatermelő országok Nigéria, Brazília, Thaiföld és a Kongói Demokratikus Köztársaság: ezen országok a világtermelés közel felét adják. A legnagyobb termésátlagot Indiában érik el. A manióka legnagyobb részét saját fogyasztásra használják fel, exportra csak néhány ország termel: Thaiföld a világ összes exportált maniókájának 88%-át állítja elő. A legfőbb importőrök Kína, Hollandia, Spanyolország és Belgium.^[3]

A manióka gyökérgumóját alapvetően négyféle célra használják: frissen (ami nem ajánlott, mert súlyos mérgezést okozhat^[forrás?]) vagy feldolgozva közvetlen emberi fogyasztásra, élelmiszeripari alapanyagként (maniókaliszt gyártásához), állati takarmányként és nem élelmiszeripari célokra is. Brazíliában lisztjét a búzaliszthez keverik, hogy csökkentsék az ország függőségét a gabonaimporttól. A belőle kinyert keményítőt pedig főként a textil- és a papíripar hasznosítja, de előállítható belőle akár ragasztó vagy alkohol is, melyet szintén Brazíliában üzemanyagként is használnak. Afrikában levelét is előszeretettel fogyasztják, mivel az is jelentős fehérjeforrás: szárazanyag-tartalmának mintegy 18–22%-a fehérje.^[1]

Maga a manióka növény egy fás szárú, örökzöld, egylaki cserje. Magassága 1–5 m, de leggyakrabban 3 m alatt marad.

Szára hengeres keresztmetszetű, 2–6 cm átmérőjű, színe fajtától és életkortól függően ezüstszürke, lila vagy zöldessárga is lehet.

Egyszerű levelei tenyeresen hasadtak, ujjaik száma 3 és 9 között változik, hosszuk 4–20, szélességük 1–6 cm, a középsők nagyobbak, mint a szélsők. A növény életének első 3–4 hónapjában nagyobb, később kisebb leveleket hoz. Színe is a fajtától és az életkortól függ, lilástól kezdve a sötétzöldön át a világoszöldig sokféle lehet. A vékony levélnyél hossza 9 és 20 cm között változik, színe zöld vagy lilás árnyalatú. A száraz évszakokban a levelek nagy része lehull, de fajtától függően akár 60%-uk is a növényen maradhat.

Termős virágai nagyobbak, a fürtös vagy bugás virágzat alsó részén helyezkednek el és kevesebben vannak, mint a porzós virágok, amik kisebbek és főként a virágzat felső részén nyílnak. A virágok öt forrt csészelevélből és tíz porzóból állnak, a párta hiányzik. A virágtakarójuk színe sárga, vöröses vagy lila.

Termése egy 1–2 cm-es tok (gubó) hat éllel, magja 1 cm hosszú, 6 mm széles és 4 mm vastag. A magok felülete sima, fekete, szürkés foltokkal.^[1][2]

A manióka nagy előnye, hogy jelentős tűrőképességgel rendelkezik, sokféle körülményt elvisel. Megterem a nedves, meleg trópusi alföldeken vagy középmagas hegyvidékeken és a hideg telű, csapadékos nyarú szubtrópusi éghajlaton is, elviseli a kevésbé termékeny, savas talajt és a hosszabb szárazságokat is, bár az esetlegesen víz alá kerülő növények gyorsan elpusztulnak, és nem él meg sós talajban sem. Legjobban a 20–30 °C-os hőmérsékletet kedveli (a 24 °C az optimális), az 50–90%-os páratartalmat (72% a legjobb számára) és az évi 600–3000 mm csapadékot (1500 az ideális). Az alacsonyabban fekvő, melegebb területeken az ültetéstől számított 7–12 hónap után lehet betakarítani, a magasabb, hűvösebb vidékeken 12 vagy több hónap múlva.^[3]

A maniókaültetvényeket magasságuk szerint három típusra oszthatjuk: az alacsony ültetvények legfeljebb 1,5 méteres növényekből állnak, a közepesek 1,5–2,5 méteresekből, a magasak ennél nagyobbakból. Azok a fajták, amelyek felső elágazása magasan, például több mint egy méteres magasságban található, megkönnyítik a gyomirtást az ültetvényben.

A manióka gyökérgumójának 100 grammja 132–160 kcal energiatartalmú, szárazanyagtartalmának legnagyobb része szénhidrát. Sokféle vitamint tartalmaz, de például D- vagy B₁₂-vitamintartalma elhanyagolható. Nincs benne koffein és koleszterin sem. Mivel azonban bizonyos körülmények között olyan enzimek lépnek működésbe, amelyek a növény glükozidtartalmából erősen mérgező hidrogén-cianidot állítanak elő (főként a keserű maniókaváltozat), mindenképpen célszerű fogyasztás előtt a gumókat feldolgozni valahogy: vagy mosással-préseléssel lecsökkenteni a glükozidtartalmat, vagy valamilyen eljárással az enzimeket eltávolítani belőle.^[2][4]