Szekszárdi borvidék

Szekszárdi borvidék
A régió elhelyezkedése
Adatok
Minőségbesorolási kategória	I., II. osztályú szőlőkataszter, nemzetközi besorolása nincs
Ország	Magyarország
Régió	Dél-Dunántúl
Vármegye	Tolna vármegye
Borrégió	Pannon borrégió
Éghajlat	kontinentális
Talajösszetevők	lösz, homok, agyag, kőzúzalék
Régió területe	6000 ha, kb. 2600 ha termőterület
Szőlőterület	kb. 2600 hektár
Szőlőfajták	kékfrankos, kadarka, cabernet franc, cabernet sauvignon, merlot
Borászatok száma	kb. 2500
Bortermelés	szekszárdi bikavér

A Szekszárdi borvidék Magyarország egyik történelmi borvidéke. Tolna vármegyében található, a Szekszárdi dombság legkeletibb területén, a dombság és a Sárköz találkozásánál fekszik. A szőlőtermesztésre alkalmas terület nagysága kb. 6000 ha, amelyből jelenleg kb. 2600 ha területen termesztenek szőlőt. Szekszárd mellett 14 település tartozik a borvidékhez. A szőlőtermesztés hagyományai egészen a római időkig nyúlnak vissza a területen. A bortermelést alapvetően a nemzetközi, illetve magyar fajtákból készített nagy testű, magas csersav- és alkoholtartalmú vörösborok jellemzik. A legismertebb borfajta a több bor házasításával készülő szekszárdi bikavér.

A szekszárdi borvidékhez a következő települések és szőlőkataszter szerint I. és II. osztályú határrészei tartoznak (9/2006. FVM rendelet): Alsónána, Alsónyék, Báta, Bátaszék, Decs, Harc, Kakasd, Kéty, Medina, Őcsény, Sióagárd, Szálka, Szekszárd, Várdomb, Zomba.

A Szekszárd közelében folytatott szőlőművelésről és borkészítésről 3. századi ókori római forrásokból értesülünk először, amelyek szerint Marcus Aurelius Probus római császár utasítására kezdtek a környéken szőlőt művelni. A pannóniai születésű császár a provincia felemelkedését szívügyének tartotta, szőlőt ültettetett és veterán katonáit is befogta a művelésbe. Ennek régészeti bizonyítékát a területen talált római kori szőlőmetsző eszközök (pl. a kacor) adják. A korszakból származó másik igen jelentős lelet a szekszárdi ókeresztény szarkofág (4. század), ennek egyik oldalán termő szőlő látható, amelynek levelei az apostolokat és az evangélistákat jelképezik.^[1] A szarkofágban talált, kiemelkedő színvonalon elkészített áldozati üvegedényen ógörögül ez olvasható: „Áldozz a pásztornak, igyál és élni fogsz!”. A szarkofág több üvegkorsót is rejtett, amelyek közül az egyik – Kubinyi Ágoston 1857-ben kiadott Szekszárdi régiségek c. műve szerint – bor, méz és olaj keverékét tartalmazta.^[2]

A római kori leletek ellenére azonban jó okunk van feltételezni, hogy a szőlőtermesztés a Kelet-Közép-Európában élt kelták, valamint a balkáni trákok hatására jóval korábban meghonosodott a vidéken.

A Római Birodalom bukását követő időszakban betelepedő avarok folytatták a szőlőművelést. A 9. század végén megérkező honfoglaló Magyarok bizonyítottan a szőlőművelés és borkészítés „tudományának” birtokában telepedtek meg a Kárpát-medencében, amelyet az ezekkel a tevékenységekkel kapcsolatos szavaink eredete, valamint a ma őshonosnak tekintett szőlőfajtáink egy részének a borszőlő keleti fajtaváltozatához való tartozás is igazol. A magyar államalapítást követő nyugalmasabb időszakban már virágzott a szőlőművelés, amelyet legkorábbi okleveleink is megörökítenek. Nagyot lendített a helyi szőlőkultúrán az I. Béla által alapított szekszárdi bencés apátság, valamint a bátaszéki ciszterci monostor.

Egészen a 15. század végéig a Magyar Királyság területén a szerémségi fehérbor örvendett a legnagyobb hírnévnek, azonban Nándorfehérvár 1521-es elesését követően megszakadtak a kereskedelmi kapcsolatok a vidékkel. Ebben az időszakban a kereskedők Somogy és Baranya (beleértve Tolnát is) boraival próbálták pótolni a kieső szállítmányokat. A török előrenyomulása következtében a bortermelés megtorpant ugyan, de sohasem állt le, sőt a bortermelés és kereskedelem megadóztatásával maga a török is haszonra tett szert. Számos forrás szerint a muzulmán tiltás ellenére a törökök a bort többféle formában is fogyasztották, sőt szőlőbirtokos is akadt közöttük.

A török csapatokkal együtt harcoló rácok a törököktől kiváltságokat kaptak, nagy számban települtek be a magyarok által elhagyott falvakba. A hagyományosan szőlőművelést folytató rácok az itt talált ültetvényeket átvették, folytatták a művelést és meghonosították saját művelési és borkészítési eljárásaikat. Ebben az időszakban került hazánkba a mai napig termesztett kadarka szőlőfajta, illetve a vörösbor készítéséhez szükséges, héjon erjesztési technológia. Ezt megelőzően a borfogyasztás és termelés csak a fehér fajtákra korlátozódott.

A kadarka bőtermő, az akkori módszerekkel könnyen megművelhető fajta volt. A leszüretelt szőlőt elsőként összetörték, majd ahelyett, hogy kipréselték volna, nagy, felfelé szűkülő kádakba töltötték, tetejüket szőlőlevéllel és sárral lezárták. A bort közvetlenül ezekből a kádakból fogyasztották, a megmaradó törkölyből a 17. századtól kezdve pálinkát készítettek. A borkészítési eljárás lényege az egyszerűség volt, kevés eszköz kellett hozzá, amely igazodott a 16–17. század viharos időszakaihoz.^[3]

A török hódoltság időszakát követően a rácok I. Lipóthoz fordultak, hogy a törököktől kapott kiváltságaikat fenntarthassák. A lassan visszatelepülő magyar jobbágyság és a rácok között azonban komoly feszültség volt, állandósultak az összecsapások. A Rákóczi-szabadságharc során a császárnak sikerült a rácokat saját szövetségében tartania, a kurucokkal történő véres összecsapások következtében – tartva a magyar lakosság bosszújától – kivonultak a Dél-Dunántúlról. A szabadságharc után a császárhoz való hűségükért megjutalmazott földesurak kezdték betelepíteni a német telepeseket, akiknek köszönhetően a Dél-Dunántúl szőlőkultúrája megújult, és ismét virágzásnak indult.

A dunai svábok folytatták a hagyományokat, gondosságuknak és szorgalmuknak köszönhetően jelentősen javult a borok minősége. A rácok által meghonosított vörösbor mellett – rövidebb héjerjesztéssel – rózsaszín és siller bort is készítettek. 19. század eleji feljegyzések megemlítik azt is, hogy az összezúzott bogyók és a must azonnali elválasztásával a kadarkából fehérbort is készítettek.^[4] A sváb gazdák kezdték el továbbá finomítani a vörösbor készítésének módszerét, valamint hordókat kezdtek használni a bor érleléséhez.

A borvidék 18. század eleji szőlő és bortermeléséről Bél Mátyás Notitia Hungariae novae historico-geographica című művéből értesülünk részletesen. A leírás szerint a helyi lakosság megélhetését nagyrészt a bortermelés biztosítja. A szőlőt rendezett sorokba ültették, a vesszőket 2 láb mélyen leszúrt lyukakba helyezték el, majd a harmadik évben már gyümölcsöt szüreteltek a tőkékről. A szüret általában Szent Mihály napja (szeptember vége) környékén volt. A mustot a szőlőszemekkel együtt kádba tették, hogy „vörös színt kapjon”, majd közepes nagyságú edényekben forralták ki. Bél Mátyás említést tesz a kor szekszárdi boráról, amelynek színét a burgundihoz hasonlítja, illatát fűszeresebbnek és erősebbnek, minőségét pedig nemesebbnek, azonosnak vagy egyes esetekben hitványabbnak tartja a burgundinál. Kiemeli továbbá a jó pince jelentőségét, amelyben a szekszárdi bor igen hosszan eltartható.

A 18. és 19. században a szőlőtermesztésbe bevont területek jelentősen növekednek, köszönhetően a bor iránti kereslet folyamatos emelkedésének. Németh Márton uradalmi vincellér 1828-as összeírásakor 37 fehér és 29 „fekete” szőlőfajtáról teszt említést. A leírásban összesen hatféle különböző „fekete” kadarka szerepel (például tömött fejű, sárgás levelű, csipkéslevelű, hosszú szemű), de a fehérek között is megtaláljuk a kadarka egy fajtáját. Ezen felül a számos fehér fajta között említi a bajor, a zöld bajor, az egy magú, a rak, a tök, a róka, a közönséges szagos, a juh farkú, a sárga és fehér hárslevelű, a kék fajták között a sötét rózsa, a tulipiros, a csalánlevelű, a veres donka, a frantzia (kékfrankos), a fekete som, a czigány és a csóka szemű fajtákat.^[5]

A Németh-féle összeírás rendkívüli fajtagazdagságot rajzol elénk. Valószínűsíthető azonban, hogy a felsorolt szőlőfajtáknak csak egy része volt alkalmas jó minőségű bor készítésére, a többi fajta jelentősége fokozatosan visszaszorult. Ezt bizonyítja a filoxéra megjelenése előtt, 1873-ban Keleti Károly által készített szőlőfelmérés, amely szerint Szekszárdon a nemes kék kadarka és válfajai adták a vörösborokat, csak szórványban fordult elő a csókaszőlő, a sárfekete és a fehér bajor. A decsi hegyen inkább a fehér fajták voltak a jellemzőek: sárga bajor, sárfehér, rakszőlő, fehér dinka és a juhfark.

A filoxéra 1883-ban érkezett meg a borvidékre. A már korábban létrehozott Tolna vármegye Phylloxera Bizottság feladata volt, hogy a védekezést megszervezze a megyében. A bizottság elsőként létrehozta a filoxéra felügyelők rendszerét, akik járták a szőlőket, és jelentették a fertőzött területeket. A kivetett filoxéraadó pénzügyi alapot biztosított a közös védekezési programok végrehajtásához. Az alapból támogatást biztosítottak a gazdáknak, tanfolyamokat és képzéseket szerveztek, ingyenes szaktanácsadást nyújtottak. A védekezésnek több lehetséges módja is volt: a szénkéneges gyérítés, az amerikai alanyra európai vesszők oltása és a direkt termő szőlőfajták telepítése, valamint a homoktalajon történő telepítés.

Az amerikai direkt termők telepítését országos kampány kísérte ugyan, de hamar kiderült, hogy csak alacsony minőségű borok termelésére alkalmasak. Mindenesetre a borvidéken meghonosodott a mély színű othello, de továbbra is a kadarka dominált. A filoxérának és a 19. század végi borfogyasztási szokásokban beálló változásoknak köszönhetően a borvidék fajtaösszetétele jelentősen megváltozott, a telepített fajták száma csökkent. A filoxéra miatt Franciaországgal megindult intenzív szőlővessző-kereskedelem következménye volt az akkoriban alig ismert cabernet sauvignon és cabernet franc, a merlot, valamint a pinot blanc (akkoriban fehér burgundi néven) francia fajták telepítése. Az 1896-os filoxéra törvény a borvidékre a kadarka, a kékfrankos (akkor nagyburgundi néven), a kék-oportó, a merlot, valamint az olaszrizling, a sárfehér, a zöld szilváni, a mézesfehér, a piros tramini, az alexandriai muskotály, a zöldfehér, a kövidinka és pirosdinka fajtákat ajánlja.^[6]

Az első világháborút követő eszköz-, tőke- és munkaerőhiány, valamint a kereslet visszaesése miatt a szőlőtermőterületek nagysága 1929-re elérte mélypontját. Rövid ideig tartó felívelést hozott a borvidéki pinceszövetkezet 1929-es megalapítása, amely több száz tagjával, jó minőségű boraival és ügyes kereskedelmi stratégiájával országszerte kedveltté tette a szekszárdi borokat.^[7]

A második világháború után, 1949-ben államosították a pinceszövetkezetet, amely ekkor már több mint 700 taggal a borvidék közel háromnegyedén gazdálkodott. Az ötvenes években a termés 75%-nak beszolgáltatására kötelezték a termelőket, amely tovább mélyítette a borvidék válságát. A háború során elszenvedett veszteségek ellenére a termőterület nem növekedett, a szőlőtelepítésnek ilyen feltételek mellett nem volt értelme, számos szőlőbirtok parlagra került, nem művelték tovább. A szövetkezet ugyan telepített vagy 100 hektár szőlőt, de az 1960-as évek közepére a szőlők 15-20%-át nem művelték, a tőkéket a művelt területeken sem pótolták.^[7] A termőterületek kb. 30%-a kistermelői művelésben marad, a fennmaradó 70%-on pedig az Aliscavin Szekszárdi Borászati Közös Vállalat és a Szekszárdi Mezőgazdasági Kombinát termel.

Szőlőrekonstrukciós terv 1967-ben készült, amely a területek kismértékű növelése mellett minőségi javítást is megcélzott. A költségek jó részét útépítésre és a vízelvezetés kiépítésére fordították. A fajták tekintetében a kadarka visszaszorult, helyette a kékfrankos és a cabernet sauvignon telepítését preferálták. Az eróziót gátolandó a telepítések a domboldalra merőlegesen történtek. A szőlők kialakítása a nagyüzemi művelés szempontjait részesítette előnybe, így a termelési zónák lehúzódtak a dombok alsó részére és a síkabb területekre.

A legjobb termőterületeket a 20. század eleje óta fenyegetik az építkezések. A második világháború előtt nyaralók és házak, a szocializmus időszakában lakótelepek épültek a legjobbnak tartott termőhelyeken (például Csatár, Bartina, Bakta, Előhegy, Parászta, Bottyánhegy). A lakóövezetek terjeszkedése – hosszútávú koncepciók hiányában – a rendszerváltást követően sem szűnt meg.^[8]

A borvidéken az alsó talajrétegeket pannóniai agyag, agyagos homok, pannóniai homok és homokkő alkotják. Jellemzőek a vörösagyag és vályogtalaj rétegződései is. A felső rétegek tekintetében a lösz- és vályogtalajok jellemzők, de előfordul a pannon homokkal kevert lösztalaj is. A löszös rétegen képződött barna erdőtalaj és csernozjom az intenzív művelés miatt állandóan fedetlen, növényzet nem köti meg, így a víz és szél hatására az eróziónak erősen kitett. Egyes területeken annyira erős a lemosódás, hogy a szőlőtermesztés a löszös alapkőzeten történik.^[9] Tovább rontják a helyzetet a talaj lemosódását elősegítő hegy-völgy irányú telepítések. Az erózió hatását csökkentendő az utóbbi időszakban az ültetvények egy részét teraszosították, a talajt vízelvezető csatornarendszerrel védik. A korábbi bakművelés helyett ma már inkább a kordonos művelés jellemző, a sorközök talaját esetenként füvesítéssel védik a lemosódástól.

A lösz világos színe a beeső napsugarak visszaverésével segíti a szőlő érését, amely különösen a hazai klímán viszonylag későn érő kék-szőlőfajták (pl. cabernet sauvignon és franc fajták) esetén kedvező. A talaj alacsony mésztartalmának köszönhetően visszafogott savvilágú, könnyen iható, testes, magas alkoholtartalmú borok teremnek. A legjobb minőségű borokat a meredek, erősen tagolt szőlőhegyek déli és keleti lejtői adják.

A borvidék térségének éghajlata kontinentális, a nyarak melegek és szárazak, a tavaszi és őszi fagyok ritkák. A napsütéses órák magas száma (kb. 2050 óra/év), amely kedvez a későn érő szőlőfajtáknak, a kiváló klíma hosszú tenyészidőszakot biztosít. Az évi csapadékmennyiség 500-600 mm közé esik, a helyi mezőgazdaság számára gyakori problémát jelent az aszály.

A borvidék adottságai általában nem teszik lehetővé a vájt pincék kialakítását. Az altalaj önmagában nem állékony, a pincefödém megerősítésére van szükség. Ennek megfelelően leggyakrabban földkitermeléssel épített, téglafalú pincékkel találkozunk.

Szekszárdon a pincék építése a 18. században gyorsult fel. A borvidéken ma ismert legrégibb, a vármegyeháza alatt megtalálható pince is ebben a korban épült. A borvidék egyik jellegzetessége, hogy a város terjeszkedésével magába olvasztotta a szőlőket és a pincesorokat is. A régi pincék maradványai emiatt a belváros közelében is fellelhetők, amely számos esetben jelent gondot a mai építkezéseknél. Ilyen pincék maradványai megtalálhatók például a Fürdőház, Kadarka, Bethlen, Bocskai utcákban, valamint a Kossuth utca és a Bezerédj utca végén is. A borvidék legjobb termőterületének a Bakta-hegyet tartották, ahol ma lakótelepek terülnek el. A régi pincesor maradványa az alsóvárosi temetővel szemben található.

A Szekszárdi borvidéken elsősorban vörösbort termelnek, a kékszőlőfajták ültetvényei ennek megfelelően kb. 80%-át (kb. 2000 ha) teszik ki a teljes termesztésnek. A következő felsorolás a termőterület nagyságának sorrendjében listázza a borvidék jellemző szőlőfajtáit.

Kék szőlők: kékfrankos (kb. 700 ha), merlot (kb. 300 ha), zweigelt (kb. 230 ha), cabernet franc és cabernet sauvignon (kb. 200-200 ha), valamint kadarka (kb. 80 ha), de kisebb területeken megtalálhatóak még a pinot noir (kb. 45 ha), a syrah, a blauburger, a portugieser, a bíborkadarka és a kékmedoc fajták is.

Fehér szőlők: jellemzően olaszrizling (kb. 120 ha), chardonnay (kb. 85 ha), rizlingszilváni (kb. 60 ha), de megtalálható még a zöldveltelini, a sauvignon blanc, a cserszegi fűszeres, a pinot blanc, a rajnai rizling, a szürkebarát, a tramini és kisebb területeken a leányka és a királyleányka, az ottonel muskotály és a zenit.

A minőségi borkészítés területén az utóbbi évek a fehér szőlők jelentőségének erőteljes csökkenését mutatják. Mára a termőterület tekintetében kevesebb mint 20%-kal (kb. 350 ha) részesedő fehér fajták területe stabilizálódni látszik. Jellemzően a borvidék vezető pincészetei fehérbort nem készítenek, vagy csak kínálatuk legalsó szegmensében jelenik meg maximum 1-2 tétel. Ennek megfelelően hordós érlelésű, prémium minőségi kategóriába pozicionált fehérborok nem kerülnek ki a borvidékről.

A szekszárdi vörösbor készítésének klasszikus módja a 19. században alakulhatott ki. A bort nagyrészt a kadarka szőlőfajta gyümölcséből készítették, amely vékony héja, így rothadásra való érzékenysége okán nem minden évjáratban adott jó alapanyagot. A szüretre általában október közepe és vége között került sor. Elsőként a leszüretelt gyümölcs gondos válogatáson esett át, az ép, egészséges fürtöket különválasztották a nem teljesen beérett, esetleg penészes, sérült fürtöktől. Általában az utóbbiból a darálást követő azonnali préseléssel készítették a gyengébb minőségű fehér kadarka bort. A fehér kadarkát fehérborként készítették el, hiszen a szőlő héjával rövid ideig érintkező mustba nem oldódnak a héjban megtalálható színanyagok.

A jó minőségű, válogatott gyümölcsöt ledarálták, majd kocsánnyal együtt nagy kádakba (káci) töltötték. Az alkoholos erjedés megindulását követően a keletkező szén-dioxid hatására felemelkedő törkölykalapot gyakran lenyomkodták („csömiszölték”). Néhány nap múltán a felemelkedő törkölykalapot szőlőlevelekkel lefedték, majd a káci tetejét agyagos sárral lezárták. Így, miközben az erjedés – immár oxigéntől elzárva – tovább folytatódott, zavartalanul lehetett foglalkozni más, ősszel esedékes mezőgazdasági munkákkal. A folyamat november végéig, december elejéig tartott, amikor is a káciban lévő, már leülepedett bort a pincében várakozó hordókba fejtették át. A lapként már a 19. században is ismert kén égetésével, a feltöltés előtt a hordókat kénfüsttel kezelték.^[10] A borok legnagyobb része kis területről, saját használatra készült. A kén korlátozott használata, valamint a sokszor más termények tárolására is használt edények miatt gyakoriak voltak a rosszul kezelt, hibás borok.

Napjainkban a pincészetek szinte kivétel nélkül készítenek rozé bort, amely rövid héjon áztatással, alacsony hőmérsékleten való erjesztéssel készül. A szekszárdi rozé gyümölcsös, közepes sav- és alkoholtartalommal rendelkezik, gazdag, gyümölcsös aromájú, jól fogyasztható ital. Több termelő kínálatában találkozunk a klasszikus siller borral, amely a rozéhoz hasonlóan készül, de a hosszabb héjon való áztatásnak köszönhetően testesebb, mélyebb színnel rendelkezik, aromákban gazdagabb. A rozé és siller típusú borok készítéséhez általában csak acéltartályt alkalmaznak.

A szekszárdi borvidékről származó, magas minőségű fehérborral alig találkozunk, ezeket a termékeket jellemzően a piac nem keresi, számos termelő egyáltalán nem készít fehérbort. Amennyiben mégis, az ilyen borokat a gyümölcsös aromák megőrzése érdekében szintén alacsony hőmérsékleten erjesztik, gyakran több fajta házasításával készülnek. Néhány termelő felelevenítette a fehér kadarka hagyományát, amelyet a bogyózást és zúzást követően azonnal préselnek, majd a keletkező mustot acéltartályban erjesztik. Az eredmény egy kellemesen fanyar, gyümölcsös fehérbor.

A modern, jó minőségű szekszárdi vörösbor készítéséhez a különböző szőlőfajtákat külön szüretelik. A szüret ideje október közepétől november közepéig is eltarthat, hiszen az utóbbi időszakban számos későn érő fajta került be a borvidékre (pl. cabernet sauvignon). Különösen fontos, hogy a szüretre a szőlő fiziológiai érettségét követően kerüljön sor, így elkerülhető a nyers savérzet és a kész borban keserű ízekkel és szárító hatással jelentkező éretlen csersav. Az erjesztés általában irányított hőmérsékleten, acéltartályban történik kb. 25-28 °C hőmérsékleten. A legjobb minőségű borok általában kis fahordós (225 l) érlelést kapnak, nagyon gyakori az új fahordó használata, amely vaníliás, édes fűszeres, csokoládéra és kávéra emlékeztető pörkölési aromákat ad a borhoz.

A vörösborok esetén gyakoriak a fajtaborok (pl. kékfrankos, cabernet sauvignon, cabernet franc), sőt dűlő-szelektált fajtaborok palackozására is van számos példa. Jellemző borházasítások készítése is, amelyet fajtaborok megfelelő arányú házasításával állítanak elő. A házasítás a különböző dűlőkből származó borok keverésével lehetőséget biztosít a gazda számára, hogy az adott évjárat hatásait kompenzálva a lehető legjobb bort készítse el. A legismertebb ilyen borházasítás a szekszárdi bikavér, amely számos szőlőfajta változó arányú házasítása. A bikavér mellett gyakran találkozunk bordeaux-i típusú házasításokkal is (cabernet sauvignon, cabernet franc és merlot).

A magas minőségű, modern szekszárdi vörösbor nagy testű, közepes savtartalommal, magas csersav- és alkoholtartalommal rendelkezik. Aromatikáját tekintve jellemzően fekete bogyós gyümölcsök és fűszeresség jegyeit hordozza, amelyek kiegészülnek a tölgyfás érlelés hozzáadott aromáival. Gyakran éri kritika a vezető termelők érett-túlérett alapanyagból készült borait a magas alkoholtartalom miatt, amely nem ritkán a 15-16%-ot is eléri. Meg kell azonban jegyezni, hogy a borvidék adottságaiból kifolyólag – főként a lösztalajnak köszönhetően – a borok alkoholtartalma inkább a magas felé tolódik el.

Fontos megemlíteni a hajdan domináns kadarka szerepét a borvidéken, amely a szocializmus időszakában jelentősen háttérbe szorult. Ennek oka, hogy a fajta viszonylag érzékeny, nagyüzemi módszerekkel nehezen művelhető. A rendszerváltást követő időszakban a termelők megpróbálták a borvidék klasszikus fajtájának korábbi szerepét visszaállítani, azonban ez csak részlegesen ment végbe, a kadarka termőterületeit tekintve nem vált meghatározóvá. Ennek legfőbb oka, hogy a jelenleg rendelkezésre álló tapasztalatok alapján a kadarka telepített klónjai nem tudnak nagyon magas minőségű bort adni, így általában fajtaborként megmarad az egyszerű, fűszeres és gyümölcsös alapbornak. Elképzelhető, hogy a kadarka a szekszárdi bikavér meghatározó alkotóelemeként fogja visszanyerni korábbi jelentőségét.

A borvidék meghatározó termelői és specialitásaik:

• Szekszárd város honlapja
• Fajtamegoszlás a Szekszárdi borvidéken
• Szekszárdi pincék Archiválva 2018. június 27-i dátummal a Wayback Machine-ben