Szamoa történelme

Szamoa történelme alatt a szamoai nép valamint a Szamoai Független Állam és Amerikai Szamoa történetét értjük. A lapita kultúrához tartozó polinéz hajósok körülbelül Kr. e. 1000-ben telepedtek le a Szamoa-szigeteken. Ettől kezdve mintegy 1900 éven át a törzsi alapon szerveződő szamoai társadalom politikai vezetői uralták a szigetvilágot, ami alól csak a tongai hódoltság időszaka jelentett kivételt. Szamoát első európaiként Jakob Roggeveen holland felfedező látogatta meg 1722-ben. Az 1830-as évektől misszionáriusok érkeztek és megtérítették a helyi lakosságot. Ezzel párhuzamosan három nyugati nagyhatalom, Németország, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság is igényt formált a szigetcsoportra. Két véres szamoai polgárháborút követően a három ország által elfogadott háromhatalmi egyezmény értelmében Upolu és Savai'i szigete német fennhatóság alá került Német Szamoa néven, míg a szigetsor keleti tagjait az Egyesült Államok csatolta magához Amerikai Szamoaként. Németország első világháborús veresége után a két nyugati sziget Új-Zéland gyámsága alá került, a terület 1962-ben nyerte el függetlenségét. Amerikai Szamoa továbbra is külbirtok. A szamoai történelem keretébe tartozik továbbá a fejlettebb országokban, elsősorban Új-Zélandon, az Egyesült Államokban és Ausztráliában élő szamoai emigráció története is.

Lásd még: Lapita kultúra

A lapita kultúra ausztronéz nyelvű polinéz telepesei nyugatról kelet felé haladva szigetről szigetre népesítették be Óceániát katamaránjaik és a fejlett őskori polinéz navigáció segítségével. A becslések szerint a Szamoa-szigetekre Kr. e. 1000 körül érkeztek meg az első lakosok. A legfontosabb lapita régészeti helyszín Szamoán az Upolu nyugati végén, az Apolima-szoros partján fekvő Mulifanua mellett helyezkedik el. Az évszázadok alatt víz alá került leletegyüttest véletlenül fedezték fel 1973-ban, amikor a kompkikötőt építették. A mulifanuai ásatásokból származik szinte a teljes ismeretanyag a szamoai lapiták kultúrájáról. A kultúra eszközhasználatára a bazaltból készült szalukapák, a kagylóból készült horgok, valamint kisebb pattintott obszidián tárgyak készítése volt jellemző. A lapiták állandó falvakban éltek a szigetek partvidékén. Megélhetésük alapját a mezőgazdaság képezte, a földművelést a halászat egészítette ki. Vándorlásuk során mintegy két tucat fajta nem őshonos haszonnövényt hoztak magukkal Szamoára, köztük a helyi gazdaságot ma is meghatározó kókuszpálmát, banánt, tarót és kenyérgyümölcsöt. A telepesek magukkal hozták háziállataikat is, hogy a húsellátás biztosítva legyen, így kerültek a szigetekre többek között a házityúkok, a kutyák és a disznók is. A lapita kerámiák jellemzője az erősen stilizált alakok ábrázolása és a készítésükkor alkalmazott fogazott-vésett technika. A régészeti leletek alapján a korszak folyamán folyamatosan fennállt egy gyenge összeköttetés a szomszédos szigetcsoportokkal.^[1]

A polinéz plainware periódus Kr. e. 500-ban kezdődött, amikor radikális változások kezdődtek el az addig nagyobbrészt változatlan lapita társadalomban, gazdaságban, kerámiakészítésben, kultúrában és életmódban is. A szigetcsoportok közötti interakciók csökkentek, az addig jelentős kapcsolat a Fidzsi-szigetekkel teljesen megszűnt és ez a folyamat elindította az addig kulturálisan és nyelvileg homogén lapiták csoportokra tagolódását. A planinware elnevezés a korszak kerámia termékeinek sajátosságaira utal, a kifejezés jelentése minimálisan díszített óceániai agyagedény.^[2] A korszak jellemzője az élelmiszer termelés és tárolás fejlődése, ekkor jelent meg a vidéki területeken ma is használatos földbe ásott kemencék, valamint az élelmiszer tároló gödrök építése. A legfontosabb plainware kori régészeti leleteket Tutuila szigetén a Maloata-völgyben és az 'Aoa-völgyben tárták föl, ahol számos új típusú szalukapát fedeztek fel. A haszonnövény termelési technikák is fejlődtek, ennek következtében a lakosság növekedésnek indult. A falvak nagyobbakká váltak és számos új település jelent meg a tengerpart mentén és a szigetek addig érintetlen belső hegyvidéki esőerdőiben is. A túlnépesedés fenyegető problémává vált, emiatt felfedezők indultak kelet felé újabb lakható szigeteket keresve, ezt követően megindult a vándorlás az addig lakatlan Társaság-, valamint Marquises-szigetekre.^[3]

A tradicionális Szamoa korszaka körülbelül 300-ban kezdődött el, amikor rejtélyes módon az addig magas szinten űzött kerámiakészítés megszűnt és a technika feledésbe merült. A szájhagyomány útján terjedt történetek nem adnak magyarázatot az eseményre, egyes feltételezések szerint elfogyott a kerámiákhoz felhasznált nyersanyag, mások szerint a munkaigényes agyagedények fölöslegessé váltak az egyszerűbb, növényi anyagokból készült tárolóedények mellett. Ehhez a korszakhoz kapcsolódik a társadalom nagyfokú átalakulása is, a népesség tovább növekedett és az addig társadalmilag legnagyobbrészt homogén szamoai népesség differenciálódni kezdett. Kialakult a fa'amatai, a hagyományos szamoai politikai rendszer, amelyet a közrendűek, nagycsaládok, különböző klánok és a nemesség összetett hálózata alkot. A szigetcsoport történelem előtti időszakára nem volt jellemző az erős, központosított politikai hatalom, a regionális törzsfők, a mataik nagy önállósággal rendelkeztek és többnyire adót fizettek a társadalmi hierarchia csúcsán álló nagy klánok valamelyikének. A társadalom átalakulása megjelent a településszerkezetben is, az addig egyforma kunyhók helyén megjelentek a törzsfőnöki udvartartás nagy és díszes házai, amelyeket a köznép és a mezőgazdaság épületei vettek körül. A közösségi munka szervezettebbé vált, ebben a korszakban épültek a szigetcsoport földdarabjain számos helyen megtalálható hatalmas halomsírok és az alakjuk után elnevezett csillaghalmok.^[4][5] A legfontosabb helyszín a Savai'i délkeleti hegyvidékén több száz kilogrammos kőtömbökből épült Pulemelei halom, amely 65 x 60 méteres alapterületével és 12 méteres magasságával kiemelkedik környezetéből. A nagyobb településeket kavicsokkal, vagy kőlapokkal fedett utakkal kötötték össze. Fontos változást hozott a szamoai építészetben, hogy megjelentek a katonai céllal épült épületegyüttesek és erődítmények, amelyeket általában nehezen megközelíthető domb és hegycsúcsokon létesítettek és védőárkokkal, valamint erős kőfalakkal vettek körül.^[6]

• 
  Az Ak Uni halom Vailele mellett
• 
  Faragott kövek a Pulemelei halom mellett

A tradicionális korszakban a korábbi periódusokhoz képest sosem látott mértékben fellendült a kereskedelem az óceániai szigetcsoportok között. A régészeti leleteknek köszönhetően az áruk áramlása jól dokumentált folyamat, az egyes szigetek számos esetben egészen specializálódtak egyfajta termék készítésére, amelyet aztán az óceánt járó teherszállító vitorlás kenuk segítségével juttattak el a több száz, vagy akár ezer kilométer távolságban fekvő célállomásra. A Szamoa-szigetek a különlegesen jó minőségű bazalt szalukapák minél nagyobb mennyiségű előállításra specializálódtak, a termelés központjává Tutuila szigete vált. A szamoai kőeszközök a legtöbb dél-csendes-óceáni ásatáson előkerültek. A szalukapák exportjáért cserébe a környező szigetcsoportokról kéregből készült ruhák, rabszolgák, finom szövésű szőnyegek, hajók, szantálfa, díszes fatálak és fegyverek, valamint csereeszközként használt vörös tollak érkeztek Szamoára, nagy mértékű gazdasági fellendülést hozva.^[7]

A kereskedelmi kapcsolatok erősödésével előtérbe került a nemzetközi politika, kialakult a gyakorlat, hogy a különböző szigetcsoportok nemessége házasságokat kötött, hogy kereskedelmi érdekeltségeit megerősítse a távoli földdarabokon is. Ennek köszönhetően Óceániában kialakult egy közös politikai élet a szigeteket elválasztó hatalmas távolságok ellenére. A tradicionális korszak kezdetén először egy Fidzsin székelő klán, a Tui Pulotu föderáció vált uralkodóvá a térségben, amelynek érdekszférájába tartozott Szamoa is. A fidzsi központi hatalom gyengülésével párhuzamosan lázadások törtek ki Szamoán és Tongán is, amely végül a Tui Pulotu bukásához vezetett. A hatalmi űrt kihasználva építette ki birodalmát a szamoai Tui Manu'a-dinasztia. A hagyományosan a Szamoa-szigetek három legkeletibb apró tagját, a Manu'a-szigeteket birtokló klán erős hadiflottája segítségével először Szamoára terjesztette ki hatalmát, majd a tengeri kereskedelmi útvonalak fölött vette át az uralmat. A hadsereg expedícióival sorban foglalta el a környező szigeteket, hatalmának csúcspontján a birodalom közvetlenül irányította Tongát, Niuét, a Marquises-szigeteket, Fidzsi egyes részeit, Rotumát, a Cook-szigeteket, Wallis és Futuna szigeteit, Tokelaut és Rurutut. A kereskedelmi kapcsolatok ennél is messzebbre terjedtek ki, tutuilai kőeszközöket feltártak a Salamon-szigeteken és Mikronéziában is. A szamoaiak a Tui Manu'a birodalmat többnyire Manuatele, vagyis Nagy Manua, máskor Faleselau, vagyis a Százak Háza néven emlegették.^[8][9]

A Tui Manu'a birodalom a fénykorát jelentő 9. század után hanyatlásnak indult, a távolabbi szigetek fölött elveszítette a kontrolt és a magterületekhez közelebb eső szigetcsoportokon is lázadások törtek ki a szamoai uralom ellen. A végső csapást Tonga függetlenné válása jelentette, Tongatapu szigete 950-ben egy regionális viszonylatban különösen véresnek számító háborúban űzte el a szamoai erőket. Az újonnan létrejött Tu'i Tonga Birodalom első királya, az egyébként apai ágon szamoai nemesi származású ‘Aho’eitu egy erős, központosított hatalommal rendelkező, agresszívan terjeszkedő államot hozott létre. A 10. tongai király, Momo uralkodása alatt volt birtokaival együtt Szamoa is a birodalom részévé vált. A 13-14. századra a birodalmat meggyengítették a belső lázadások és az uralkodó dinasztián belül dúló viszályok és a helyzetet kihasználva a Malietoa klán hadseregével kiűzte a tongaiakat a szigetcsoportról. A belső válság következtében Tongán 1470-ben új dinasztia került hatalomra, a Tuʻi Haʻatakalaua, amelynek tagjai az évtizedek során beházasodtak a szamoai nemesi családokba és utódaik már szamoaiként nőttek föl, emiatt idővel még a tongai királyi udvart is Upolura helyezték át. Ennek az állapotnak 1600-ban egy puccs vetett véget, amikor a Tuʻi Kanokupolu-dinasztia vette át a hatalmat.^[10]

Az első európai felfedező, aki megpillantotta Szamoát, Jakob Roggeveen holland utazó volt, aki 1722-ben hajózott el a ma Amerikai Szamoához tartozó Manu'a-szigetek mellett, de nem tudott partra szállni. 1787-ben a francia Jean La Pérouse expedíciót vezetett a szigetekre, de a kapcsolatfelvétel a helyi lakossággal balul sült el és a Tutuila északi részén, a Fagasā-öbölben partra szálló tengerészeket megtámadták a bennszülött harcosok. A csatában 12 tengerész halt meg, valamint 39 szamoai. Az incidenst követően az európai hajók évtizedekig elkerülték Szamoát. La Pérouse Navigátor-szigeteknek nevezte el a szigetcsoportot, az összecsapás nyomán Tutuilát pedig Mészárlás-szigetnek.^[11]

A szamoaiak az első európaiak érkezésekor úgy vélték, hogy a nagy hajók egyenesen az eget és a tengert elválasztó résből bukkannak elő, ezért a papalagi elnevezéssel illették őket, amely magyarul szabad fordításban körülbelül „égviharzók”-at jelent.^[12] A szó rövidült változata, a palagi napjainkban is a fehérek szamoai neve.^[13]

A tényleges európai jelenlét a Szamoa-szigeteken csak 1830-ban kezdődött el, amikor az afrikai és az óceániai hittérítést végző Londoni Missziós Társaság misszionáriusa, John Williams kíséretével partra szállt Savaiʻi szigetén. A hittérítő érkezésekor zűrzavaros állapotok uralkodtak a szigeteken, különböző nemesi családok szövetségei harcoltak egymás ellen kisebb lokális háborúk során. Az összecsapások legtöbbször különböző területek fölötti uralomért zajlottak, más esetben a vérbosszú motiválta a támadást. A 19. századi Szamoa politikai életét a négy nagy nemesi ház, a Tupua Tamasese, a Malietoa, a Mata'afa és a Tuimaleali'ifano klán versengése határozta meg. Az 1830-as évek elején éppen az évszázadokkal korábban a tongaiak legyőzésével hírnevet szerző Malietoa ház rendelkezett a legnagyobb hatalommal, a szigetcsoport többi klánja is elismerte elsőbbségét.

John Williams az első missziós állomást a szigetek felderítése után végül az Apolima-szorosban fekvő apró szigeten, Manonón állította fel. Az ott székelő tekintélyes helyi nemesi klán, az Aiga i le Tai, magyarul a Tenger Családja kenuflottájával védelmet biztosított a misszionáriusok számára az ellenséges szárazföldi klánoktól és segített kapcsolatokat kialakítani a legmagasabb rangú szamoai nemesekkel. John Williams így került kapcsolatba Malietoa Vainu’upóval, a Malietoa-dinasztia fejével és sikeresen megtérítette az uralkodót. Vainu’upót valószínűleg az is motiválta a kereszténység felvételében, hogy reménykedett egy esetleges európai fegyverszállítmányban, amellyel megerősítheti hatalmát. A következő évtizedben a szamoai lakosság gyorsan és nagyobb ellenállás nélkül fölvette a kereszténységet. A szigetcsoporton a John Williams által képviselt protestáns kongregacionalista irányzat vált uralkodóvá, napjainkban is ez a legnagyobb felekezet Szamoán és Amerikai Szamoán is.^[14]

Az 1850-es évektől kezdődően megindult az európai betelepülés, amely először Upolu szigetén, az Apiai-öböl partvidékén koncentrálódott. Legnagyobb számban német betelepülők érkeztek. A szamoai őslakosság eleinte előnyösnek találta az európaiakkal folytatott kereskedelmet, azonban ahogy egyre több bevándorló érkezett, megerősödött a szamoai fehér amerikai, német és angol lobbi is, amely azt szerette volna elérni, hogy anyaországa gyarmatosítsa a szigetcsoportot. Az USA 1878-ban szerződést írt alá a tutuilai klánokkal, amelynek értelmében haditengerészeti bázist létesíthetett a mai Pago Pago melletti öböl partján. A szerződést több hasonló követte mind az amerikaiak, mind a németek részéről.^[15]

A szigetek leghíresebb európai telepese Robert Louis Stevenson skót származású regényíró, A kincses sziget alkotója volt. A művész családjával még a német gyarmatosítás előtt, 1889-ben telepedett le az Apia melletti Vailimában, ahol felépítette villáját. Az író nagy népszerűségnek örvendett mind a fehérek, mind az őslakosok körében, csendes-óceáni témájú művei miatt a mai napig a szamoai kultúrtörténet legmeghatározóbb alakjai között tartják számon.^[16]

Nem sokkal azt követően, hogy Németország egységes nemzetállamként egyesült, elkezdődött a német gyarmatbirodalom villámgyors kiépítése, amely minden, addig még más európai nagyhatalom által nem gyarmatosított terület felé irányult. A terjeszkedés célpontjává vált Szamoa is, amely a jelentős német kolóniája, valamint a csendes-óceáni gőzhajózásban betöltött központi szerepe révén hamar célkeresztbe került. Hasonló megfontolások miatt az Egyesült Államok is tervbe vette a szigetek annektálását, valamint az Egyesült Királyság is bejelentette a Szamoára vonatkozó területi igényeit. Németország számára kapóra jött az 1886-ban kitört szamoai konfliktus, amikor a Tupua Tamasese klán fellázadt a Malietoa-dinasztia uralma ellen. A németek területi koncessziókért és előnyös kereskedelmi szerződésekért cserébe megegyeztek a lázadókkal, hogy támogatják őket. A birodalom három hadihajót küldött a térségbe és modern fegyverekkel látta el a törzsi harcosokat. Ez sértette a Malietoával jó kapcsolatot ápoló amerikaiak érdekeit és ők is három csatahajót küldtek Szamoára. Amíg a szigeteken a dzsungelben zajlottak a harcok, addig a két flotta farkasszemet nézett egymással hónapokon át. A pattanásig feszült helyzetnek 1899-ben egy hatalmas ciklon vetett véget, a pusztító viharban mind a hat, a konfliktusban érintett hadihajó elsüllyedt, egyedül a britek helyszínen tartózkodó csatahajója maradt épségben. A katasztrófában több mint 100 német és 53 amerikai tengerész halt meg, az esemény véget vetett a háborúnak.^[17]

A béke nem tartott sokáig, a németek támogatásával fellázadt egy befolyásos helyi nemes, Mata’afa a fiatal Malietoa-király, Tanumafili ellen. Harca kezdetén jelentős sikereket ért el, sorban pusztította el az angol és amerikai ültetvényeket, valamint a király is menekülni kényszerült. Az angol és az amerikai flotta válaszul bosszúhadjáratba kezdett, sorban szétágyúzták a part menti falvakat, a szigeteket pedig géppuskás különítmények fosztogatták és terrorizálták. A háborút végül az amerikaiak nyerték és a nagyhatalmak összeültek megtárgyalni a szigetek további sorsát.^[18]

1899 végén a két európai nagyhatalom és az USA képviselői Berlinben egyeztek meg a szigetcsoport felosztásáról. A határt a 171. szélességi foknál húzták meg, a keletre eső szigeteken, vagyis Tutuilán és a Manu'a-szigeteken az amerikaiak hozták létre adminisztrációjukat Pago Pago fővárossal, míg a két nagy nyugati szigetet, Savaiʻit és Upolut Németország gyarmatosította Apia székhellyel. Néhány nyugat-afrikai és melanéziai területért cserébe Nagy-Britannia lemondott a követeléseiről. A szamoai bennszülötteket nem vonták be a döntéshozásba.^[19]

Bővebben: Német Szamoa

Német Szamoa volt az egyetlen német protektorátus a térségben, amelyet nem Új-Guineáról kormányoztak. A gyarmat első kormányzójává Wilhelm Solfot nevezték ki. A német uralom kezdetén Szamoa lakossága 33 000 bennszülöttből, valamint körülbelül 600 külföldiből állt, amelyből alig 284 volt német.^[20] Solf irányítása alatt a terület gyorsan és békésen fejlődésnek indult, köszönhetően az ültetvényeken termelt gumi, kakaóbab és kókuszdió exportjának. A kormányzó jó kapcsolatot ápolt a bennszülöttekkel, találkozásaikkor betartotta a szamoai etikett szabályait, de nem engedte megerősödni a helyi nemességet. Solf igyekezett egy modern állam alapjait megteremteni a szigeteken, iskolák épültek a bennszülött gyermekek alapszintű oktatásához és megalakult az első kórház is, ahol már szamoai ápolók dolgoztak. Komoly infrastrukturális beruházások valósultak meg, a korban kiemelkedően jónak számító úthálózatot építettek ki Savai'in és Upolun. 1905-ben Savai'i szigetét katasztrófa sújtotta, a Matavanu vulkán kitörése 5 falut pusztított el a sziget északi partján.^[21] 1908-ra a gyarmat önellátóvá vált, nem szorult már rá a Berlinből érkező segélyekre. Wilhelm Solf sikereire Németországban is felfigyeltek, 1910-ben hazahívták és gyarmatügyi miniszterré nevezték ki, később 1918-ban rövid ideig külügyminiszter is volt. A következő kormányzó Erich Schultz lett. A gyarmaton a békés viszonyok miatt a németek nem állomásoztattak katonai egységeket, a rendet egy bennszülöttekből álló rendőri különítmény tartotta fenn. Amikor kitört az első világháború, Új-Guineával ellentétben Szamoa 1914. augusztus 29-én harc nélkül megadta magát a partraszálló új-zélandi expedíciós csapatoknak.^[22][23]

Bővebben: Nyugat-szamoai Gyámsági Terület

Az első világháború alatt és a következő években a britek katonai megszállás alá vonták a szigeteket, amelyet Új-Zélandról kormányoztak. 1918-ban Szamoára is megérkezett a spanyolnáthajárvány, miután egy új-zélandi hajó, a Talune fertőzött legénysége partra szállt. A betegség villámgyorsan elterjedt, mintegy 8500 szamoai halt meg, a teljes lakosság 22%-a. Az esemény hatására a helyi lakosság körében megnőtt az Új-Zéland-ellenesség, a katonai kormányzót, Robert Logan ezredest hibáztatták a járvány elterjedéséért.^[24] 1920-ban döntés született a terület fennhatóságának kérdéséről, Szamoa a Népszövetség C-típusú mandátumterületévé vált,^[25] létrejött a Nyugat-szamoai Gyámsági Terület. A katonai igazgatást polgári adminisztráció váltotta fel, a végrehajtói és a törvényhozói hatalmat a Wellingtonból közvetlenül kinevezett adminisztrátor gyakorolta. Az új-zélandi kormányzat állandó forráshiánnyal küzdött és csak akadozva tudta ellátni szamoai kirendeltségét a szükséges felszereléssel. A kinevezett adminisztrátorok jellemzően katonai háttérrel rendelkeztek és többségük megvetette az alsóbbrendűnek tartott szamoai kultúrát. A népszerűtlen intézkedések, például a lakosságra erőltetett földreform és egyes bennszülött ünnepségek tiltása, növelték a lakosság ellenállását és megalapozták a függetlenségi mozgalom erősödését.^[26]

A szamoai függetlenségi mozgalom, a Mau már a német uralom alatt elkezdődött szerveződni, de az új-zélandi fennhatóság váltott ki először heves tiltakozásokat. 1927 márciusában alakult meg az ellenzéket tömörítő elszakadáspárti Szamoai Liga, amelynek vezetője a svéd–szamoai félvér Olaf Nelson lett. A mozgalom hamar rendkívül népszerűvé vált és hamarosan egy, az indiai függetlenségi mozgalomhoz hasonló erőszakmentes polgári ellenállási mozgalom kezdődött el Nyugat-Szamoán. A szamoaiak bojkottálták a közigazgatás működését és sztrájkoltak a termőföldeken. Az új-zélandi hatóságok válaszul egyre erőteljesebb rendőri fellépést alkalmaztak és Nelsont száműzték Új-Zélandra. A legsúlyosabb incidens 1929. december 28-án történt, az esemény a „fekete szombat” elnevezést kapta. Egy apiai Mau-tüntetésen az új-zélandi rendőrök revolverükkel tüzet nyitottak, hogy szétoszlassák a tömeget. A feldühödött tüntetők ezt követően meglincseltek egy rendőrt, majd a rendőrállomáshoz vonultak, ahol a rémült rendfenntartók először figyelmeztető lövéseket adtak le egy géppuskával, majd puskáikkal a tömegbe lőttek sortüzet. Az incidens során meghalt a Mau-mozgalom legjelentősebb alakja, III. Tupua Tamasese Lealofi is, aki éppen a zavargókat igyekezett lecsillapítani, amikor egy puskagolyó eltalálta.^[27]

1935-től kezdődően enyhült a szembenállás, Nyugat-Szamoa autonómiát kapott és Olaf Nelson is hazatérhetett. A elszakadás lassú folyamatát a második világháború után megalakult ENSZ nyomása erősítette fel, amely elősegítette a dekolonizációt. Nyugat-Szamoa függetlenségét végül 1962 január 1-jén kiáltották ki, az új ország első társállamfői Tupua Tamasese Maeole és II. Malietoa Tanumafili lettek, miniszterelnöknek II. Mata'afa Mulinu'ut nevevezték ki. Mind a három politikus a négy legmagasabb rangú hagyományos nemesi család képviselője volt.^[28]

• 
  A brit zászló felvonása Apiában Szamoa megszállásakor 1914-ben
• 
  A Mau mozgalom vezetői 1929-ben, középen fehér ruhában a mozgalom legfontosabb alakja, III. Tupua Tamasese Lealofi ül
• 
  Az új-zélandi rendőrség a Mau-felkelés idején

Szamoa a csendes-óceáni térség első független polinéz állama lett, a Nemzetközösséghez 1970-ben csatlakozott, az ENSZ-nek 1976-ban lett tagja. A függetlenné válás után az államforma egy westminsteri típusú parlamentáris demokrácia lett, amelyet a hagyományos szamoai jog néhány elemével egészítettek ki.^[29] Ennek értelmében a szamoai parlament, a Fono tagjait 5 évente választják, a parlamenti képviselői helyekért a falvak tradicionális vezetői, a matai-k indulhatnak. A kezdetben fagyos viszony után az ország barátsági szerződést írt alá Új-Zélanddal, amely jelenleg a hadsereg nélküli állam védelmét biztosítja.

A szamoai politikai életet kezdetben a független politikusok határozták meg. II. Mata'afa Mulinu'u a függetlenség kikiáltása után egy rövid megszakítással 12 évig volt miniszterelnök, 1975-ös halála után pozícióját IV. Tupua Tamasese Lealofi, majd a szintén független jelöltként induló Tui Atua Tupua Tamasese Tupuola Efi vette át. 1979-ben Va'ai Kolone vezetésével megalakult az Emberi Jogok Védelme Párt (Human Rights Protection Party, HRPP) amely meg is nyerte az 1982-es választásokat. Kolonét követően Tofilau Eti Alesana került a párt és az ország élére. 1990-ben egy népszavazást követően bevezették az általános választójogot. A HRPP új vezetője 1998-ban Tuilaepa Aiono Sailele Malielegaoii lett, akinek vezetése alatt a párt egészen 2016-ig minden választást megnyert többségi kormányt alakítva. Tuilaepa ellen megosztó politikai tevékenysége miatt több alkalommal is merényletet kíséreltek meg. 1999-ben a nőügyi miniszter Leafa Vitale és a távközlésügyi miniszter Toi Aukuso meggyilkoltatták a munkaügyi minisztert, Luagalau Levaula Kamut és merénylőjük rálőtt a miniszterelnökre is.^[30] A szamoai rendőrség 2010-ben és 2019-ben újabb, Tuilaepa ellen irányuló gyilkossági kísérleteket előzött meg.^[31]

2021-ben a parlamenti választásokon nagyon szoros eredmény született, a HRPP és legnagyobb kihívója, a kereszténydemokrata Faʻatuatua i le Atua Samoa ua Tasi (FAST) párt is egyaránt 25-25 helyet nyert az országgyűlésben, egy helyet pedig egy független képviselő foglalt el.^[32] A választások után a szamoai választási bizottság úgy határozott, hogy a HRPP még egy képviselője bejuthat a parlamentbe, hogy teljesüljön az előírt női kvóta, erre válaszul a független képviselő a FAST frakciójához csatlakozott, ismét döntetlent eredményezve. Mindkét fél bejelentette a saját győzelmét. Az ország államfője úgy határozott, hogy feloszlatja a parlamentet és új választásokat ír ki, azonban a legfelsőbb bíróság felülírta a döntést és érvénytelennek mondta ki a plusz egy HRPP-s képviselő kinevezését, az ellenzéki FAST-ot nevezve meg győztesként. A bíróság döntése véget vetett az alkotmányos válságnak és Tuilaepa helyett a FAST vezetője, Fiamē Naomi Mataʻafa lett az új miniszterelnök.^[33]

A főképp mezőgazdaságra épülő szamoai gazdaság a '60-as évektől egészen 1990-ig stabilan növekedett, elsősorban a technológia fejlesztésének és a turizmus beindulásának köszönhetően. 1990 februárjában az Ofa hurrikán hatalmas pusztítást végzett, az apró országban több mint 10 000-en veszítették el otthonukat. Még be sem fejeződött a károk elhárítása, amikor 1991 decemberében újabb vihar, a Val hurrikán döntötte romba a szigetek településeit, számos halálos áldozatot szedve. A két katasztrófa hatására a teljes szamoai infrastrukturális hálózat tönkrement, és a GDP mintegy 50%-kal csökkent, konzerválva az ország fejlődő, harmadik világbéli jellegét. A 90-es évek során további problémák jelentek meg, 1993-ban egy gomba okozta növénybetegség teljesen elpusztította az ország exportjának mintegy 50%-át produkáló taróültetvényeket, az összeomlás szélére sodorva a gazdaságot. 1994-ben az ország légitársasága, a Polynesian Airlines csődöt jelentett, amely jelentősen hátráltatta az idegenforgalom fejlődését, végül a kormányzatnak kellett megmentenie a válságba került céget.^[34] 1997-ben a törvényhozás megszavazta az ország nevének megváltoztatását Nyugat-Szamoáról Szamoára, hiába tiltakozott a lépés ellen a szomszédos Amerikai Szamoa, a szamoai örökség kisajátításával vádolva az államot. 1998-ban az addig jobb oldali közlekedéssel rendelkező ország áttért a bal oldali közlekedési rendszerre, hogy elősegítse a bal oldali közlekedésű Ausztráliával és Új-Zélanddal zajló kereskedelmet. Szintén a csendes-óceáni integráció jegyében zajlott le 2011-ben egy újabb változás, amikor az ország a dátumválasztó vonal keleti oldaláról a nyugatira lépett át.^[35] 2009 szeptember 29-én egy 8,1-es erősségű tenger alatti földrengés következtében cunami sújtotta a Szamoa-szigeteket. Az országban 149-en haltak meg és több mint 200 millió $ kár keletkezett.^[36]

Szamoán a 2000-es évektől kezdve már a lakosság legnagyobb részét beoltották a fertőző betegségek ellen, azonban amikor 2018-ban Savai'i szigetén két ápolónő gondatlansága a kanyaró elleni vakcina beadása során két csecsemő halálát okozta, fellángoltak az oltásellenes indulatok. Hiába zárták börtönbe a két vétkes ápolónőt, a lakosság bizalma megrendült az egészségügyben és végül le is állították az oltási programot. Egy évvel később Új-Zélandról kanyaróval fertőzöttek utaztak az országba és a kitörő járványban végül 5700-an fertőződtek meg és 81-en hunytak el, az áldozatok legnagyobb része 4 év alatti kisgyermek volt.^[37][38]

Lásd még: Amerikai Szamoa kormányzóinak listája

A háromhatalmi egyezmény után a szigetek keleti tagjait 1900-ban annektálta az USA, a terület az első évtizedekben a haditengerészet adminisztrációja alá tartozott, amely katonai bázist is működtetett Pago Pagóban. A kormányzók a haditengerészet tisztjei közül kerültek ki és közvetlenül az elnök nevezte ki őket. A poszt első birtokosa Benjamin Franklin Tilley parancsnok lett, a spanyol–amerikai háború veteránja. Vezetése alatt épült ki a gyarmati adminisztráció rendszere és létrehozta az Amerikai Egyesült Államok hadseregének őslakos szamoai osztagát, a Fita-Fita Gárdát. A katonai, vagy akár zenei pálya, amelyet a hadsereg tett lehetővé, sok szamoai fiatal számára tette lehetővé a karrierépítést. Az első világháború eseményei elkerülték Amerikai Szamoát. Amikor 1918-ban a szomszédos Nyugat-Szamoán is kitört a gyilkos spanyolnáthajárvány, a szigetek kormányzója, John Martin Poyer gyorsan reagált, teljesen lezárta a határokat és így a világon egyedülálló módon Amerikai Szamoát elkerülte a betegség.^[39] A határozott intézkedéseknek és az őslakosok jogainak tiszteletben tartásának köszönhetően a helyi lakosság alapvetően támogatta a gyarmati kormányzatot, így a szomszédos, új-zélandi irányítású Nyugat-Szamoával szemben nem alakult ki ahhoz fogható erős függetlenségi mozgalom és ellenállás. Kelet-Szamoán is létrejött egy helyi Mau-mozgalom, amely a szigetek elszakadását követelte, azonban a különböző bennszülött nemesi frakciók és a szigeteken élő függetlenségpárti fehér civil elit széthúzása miatt a katonai kormányzat könnyedén elnyomta a próbálkozásokat. A második világháború során Tutuila az amerikai hadsereg egyik legfontosabb csendes-óceáni bázisává vált, 1942-ben csaknem 15 000 katona állomásozott itt, amely meghaladta a teljes civil lakosság létszámát. A szigetek nem váltak harctérré, egy kisebb tengeralattjáró-támadást leszámítva a japánok nem mértek csapást a területre. A háborút követően Amerikai Szamoa elveszítette stratégiai szerepét, 1951-ben a haditengerészeti bázis is bezárt.^[40] A korlátozott helyi munkalehetőségek miatt szamoaiak tömegei vándoroltak ki Hawaiira, vagy a szárazföldi Egyesült Államokba. A helyi autonómia mozgalom egyre erőteljesebbé vált, amelynek hatására a szigetek végül nem tagozódtak be az Egyesült Államokba Hawaiihoz hasonlóan, hanem külbirtokként létrehozhatták saját törvényhozó testületüket, az Amerikai Szamoai Fonót. Az első demokratikusan választott kormányzó Peter Coleman lett, aki 1977-ben foglalta el hivatalát és 1981-től kezdődően már egy szavazati joggal nem rendelkezhető küldöttet is delegálhat a terület lakossága a Képviselőházba.^[41]

A 2009-es cunami Szamoához hasonlóan Amerikai Szamoán is nagy pusztítást végzett, számos halálesetet okozva.^[36]

• 
  Benjamin Franklin Tilley parancsnok, Amerikai Szamoa első kormányzója
• 
  Az Amerikai Szamoai Fono épülete

A szamoaiak kivándorlása Új-Zélandra már a 20.század elején elkezdődött, azonban a tömeges migráció 1950-ben vette kezdetét, amikor az Új-Zélandról igazgatott Nyugat-Szamoáról évente több ezren indultak munkát keresni a gyarmatot kezelő országba. Az 1950-es és '60-as években szívesen fogadták az olcsó munkaerőt és a migránsoknak ideiglenes tartózkodási engedélyeket adtak, azonban amikor 1973-ban kitört a gazdasági válság, a bevándorlók megtűrt státusza megváltozott és mindennapossá váltak a rendőrségi razziák, amelyek a lejárt tartózkodási engedélyű szamoaiak után kutattak. Az 1980-as években a szigorú korlátozások ellenére rengetegen érkeztek Új-Zélandra. 2002 óta a bevándorlási kvóta értelmében évente 1100 szamoai költözhet az országba. A bevándorló közösség létszáma jelenleg 144 000 fő, és önálló kulturális élettel rendelkezik.^[42]

Új-Zélandhoz hasonlóan Ausztráliában már az 1920-as években is regisztráltak Szamoáról érkező bevándorlókat, de számuk sokáig nagyon alacsony maradt. Az 1970-es évektől kezdődően számos szamoai tanulhatott a kontinensnyi országban a nagyszabású csendes-óceáni oktatási programoknak köszönhetően, és sok diák végül az országban telepedett le. A nagyarányú migráció végül csak a 2000-es években indult el; ekkor már évente több ezren vándoroltak be. Jelenleg az ausztrál szamoai közösség létszáma 24 000 fő, legtöbben Új-Dél-Walesben és Victoria államban élnek.^[43][44]

Az Amerikai Egyesült Államok szamoai közösségének története az 1950-es években kezdődött el, amikor Amerikai Szamoán az intenzív népességnövekedés folyamata találkozott a terület katonai jelentőségének és így a munkahelyek számának csökkenésével, nagyarányú kivándorlást eredményezve. A bevándorlási hatóságok adatai szerint 1950 és 1972 között évente mintegy 500 szamoai költözött el lakhelyéről Hawaiira, vagy az USA nyugati partvidékére. Az 1980-as években már több amerikai szamoai élt Kaliforniában, mint hazájukban.^[45][46]

Az Amerikában élő szamoai közösség fontos részévé vált az ország kulturális és politikai életének. Dwayne Johnson félig szamoai származású korábbi pankrátor jelenleg Hollywood legnépszerűbb és legjobban fizetett színészei közé tartozik.^[47] A politikai élet legfontosabb szamoai alakja az Egyesült Államokban Tulsi Gabbard kongresszusi képviselő, aki a 2020-as amerikai elnökválasztás egyik elnökjelöltje volt a demokrata előválasztáson. Programjának központi eleme a külföldön állomásozó amerikai csapatok visszavonása volt, de végül Joe Biden győzedelmeskedett az előválasztáson.^[47]

• 
  Szamoai bevándorlók kulturális ünnepsége Hawaiion
• 
  Dwayne Johnson szamoai származású amerikai színész