Ottavio Piccolomini

Ottavio Piccolomini Pieri d’Aragona
Ottavio Piccolomini tábornagy portréja Anselm van Hulle festménye, 1650.
Született	1599. november 11. Firenze  Toszkánai Nagyhercegség
Meghalt	1656. augusztus 10. (56 évesen) Bécs  Habsburg Birodalom
Sírhely	Bécs
Nemzetisége	olasz/osztrák
Ország	Spanyol Királyság Habsburg Birodalom
Fegyvernem	lovasság
Szolgálati ideje	1618 – 1648
Rendfokozata	tábornagy
Csatái	Harmincéves háború
Kitüntetései	Aranygyapjas rend
Házastársa	Maria Benigna Franziska von Sachsen-Lauenburg
Szülei	Silvio Piccolomini
Rokonai	II. Piusz pápa
Civilben	földbirtokos
Ottavio Piccolomini Pieri d’Aragona aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Ottavio Piccolomini Pieri d’Aragona témájú médiaállományokat.

Ottavio Piccolomini teljes nevén Ottavio Piccolomini Pieri d’Aragona, németes formában Octavio Piccolomini (Firenze, 1599. november 11. – Bécs, 1656. augusztus 10.), itáliai főnemes, a Máltai lovagrend tagja, a német-római császári haderő tábornoka, a harmincéves háború jelentős hadvezére a Habsburg-ház szolgálatában. Azon kevesek egyike, akik elejétől végigharcolták a háború három évtizedét, előbb tisztként, majd vezénylő tábornokként. Wallenstein tábornagy, császári főparancsnok testőrségének parancsnoka lett. 1634-ben közreműködött Wallenstein meggyilkoltatásában, jutalmul az észak-csehországi náchodi uradalom birtokosa lett. 1639-ben IV. Fülöp spanyol király Amalfi hercegévé, 1644-ben az Aranygyapjas rend lovagjává tette, 1648-tól a császári haderő főparancsnoka lett, komoly része volt a vesztfáliai béke létrehozásában. 1650-ben III. Ferdinánd császár a Német-római Birodalom hercegeinek (Reichsfürst) sorába emelte.

Ottavio Piccolomini 1599-ben született Firenzében, a Toszkánai Nagyhercegség fővárosában. Az ősi sienai Piccolomini arisztokrata család toszkánai, ún. „Pieri ” ágából származott, amelyet még II. Piusz pápa (született Enea Silvio Piccolomini, 1405–1464) alapított meg 1450-ben, amikor örökbe fogadta unokahúgának, Antonia Pierinek gyermekeit. A családnak ez az ága 1757-ben halt ki, egy másik Ottavio Piccolomini herceg (1698–1757) utód nélküli elhunytával.

A Piccolomini család számos tagja külországokba vándorolt, katonának, hivatalnoknak vagy papnak állt, elsősorban a Német-római Birodalomban és a Spanyol Királyságban. A 15. században a család két pápát is adott az egyháznak: II. Piuszt és annak unokaöccsét, III. Piuszt (született Francesco Nanni Todeschini Piccolomini, 1439–1503). A 17. században Francesco Piccolomini (1582–1651) a jezsuita rend 8. generálisa (rendfőnöke) lett, Enea Silvio Piccolomini császári altábornagy (1643–1689), az Ó-Szerbia elleni Habsburg-hadjárat parancsnoka volt.

Édesapja Silvio Piccolomini táborszernagy (1543–1610) volt, Toszkánai nagyhercegének főkamarása, az állam tüzérségének főparancsnoka. Édesanyja Violante Gerini firenzei patrícius hölgy volt. Három fiuk született, Enea (1586–1619), aki a német-római császári hadseregben szolgált, Ottavio (*1599) és Ascanio (1597–1671), aki 1628-ban Siena érseke lett.

1616-ban, 17 éves korában belépett a Habsburg-házból való IV. Fülöp spanyol király lombardiai hadseregébe. 1619-ben már „firenzei ezred” (Florentinerregiment) tagjaként, Heinrich Matthias von Thurn gróf parancsnoksága alatt II. Ferdinánd német-római császár szolgálatában harcolt a Bécset támadó cseh rendi felkelők csapatai ellen. 1620-ban lovassági kapitányi (Rittmeister) rangban harcolt a fehér-hegyi csatában, Charles Bonaventure de Longueval de Bucquoy gróf tábornagy (1571–1621) parancsnoksága alatt, akinek a keze alatt hadvezetést tanult. 1621-ben, Bucquoy tábornagy halála után Piccolomini átlépett Gottfried Heinrich zu Pappenheim gróf vértes ezredébe, itt alezredesi rangig vitte. 1625-ben Pappenheim ezredével Észak-Lombardiába vonult, a spanyol Habsburg-hatalom oldalán részt vett a veltlini háborúban (Bündner Wirren), amely 1620-ban robbant ki, amikor a katolikus spanyol hatalom a terjedő reformáció fékezésére több száz helyi protestáns családot mészárolt le, a svájci kantonok alárendeltségébe tartozó Veltlin-völgyben.^[1] 1626-ban Felső-Ausztriában kitört a Stefan Fadinger vezette parasztfelkelés, ennek leverésére Pappenheim tábornagyot hazarendelték Ausztriába. Piccolomini alezredes Milánóban maradt, a spanyol helyőrség kötelékében.

1627-ben Piccolomini ezredesi rangban Wallenstein herceg tábornagy szolgálatába lépett. A tábornagy, aki 1624 óta a birodalmi haderő főhadparancsnoka volt, rövidesen bizalmába fogadta, testőrségének parancsnokává nevezte ki, sőt diplomáciai feladatokkal is megbízta.^[2] 1629-ben, röviddel azelőtt, hogy a császár leváltotta Wallensteint a fővezérségről (1630), Piccolomini Észak-Itáliába vezetett hadjáratot, a Milánói Hercegség spanyol kormányzójának, Gonzalo Fernández de Córdoba y Cardona hercegnek támogatására, aki a mantovai örökösödési háborúban (1628–1631) a Habsburgok érdekeit érvényesítette.

1632-ben, amikor a császár másodszor is kinevezte Wallensteint fővezérré, Piccolomini még Itáliában tartózkodott, és csak a lützeni csata folyamán (1632. november 6–16.) érkezett ismét Wallenstein táborába. Parancsnoka, Pappenheim tábornagy az ütközetben halálos sebet kapott, helyét Piccolomini ezredes vette át. Hét rohamot vezetett személyesen a svédek ellen, közben (saját emlékiratai szerint) öt lovat lőttek ki alóla, miközben ő maga is könnyebben megsebesült. A lützeni ütközet után Piccolominit főszállásmesterré (kb. vezérőrnaggyá) léptették elő. Ugyanakkor vezértársát, Heinrich Holk tábornokot, Wallenstein támogatásával, tábornaggyá nevezték ki, ez Piccolminit sértett emberré tette. 1633-ban, Steinau an der Oder (ma: Ścinawa, Alsó-Szilézia, Lengyelország) mellett Piccolomini csapatai legyőzték és elfogták a svédek oldalán harcoló Heinrich Matthias von Thurn cseh zsoldosvezért. A steinaui csata után Piccolominit lovassági tábornokká léptették elő.

Wallenstein tábornagy és II. Ferdinánd császár konfliktusában Piccolimini szilárdan a császár oldalára állt. A tábornagy többnemzetiségű vezérkara, főleg az olasz és spanyol tábornokok bírálták Wallenstein kétkulacsos diplomáciai és katonai manővereit. 1633. január 13-án Pilsenben Wallenstein tábornagy a saját személye iránti hűségnyilatkozatot, „pilseni reverzálist” íratott alá hadseregének főtisztjeivel. A felségárulást Piccolomini jelentette a császárnak.^[3] Wallenstein véglegesen kegyvesztett lett. Ugyanekkor Piccolomini – Matthias Gallas altábornaggyal, Johann von Aldringen gróf tábornaggyal és Don Baltasar von Marradas gróf tábornaggyal együtt – összeesküvést szervezett Wallenstein ellen.^[4] Felbérelt tisztek 1634. február 25-én Eger (Cheb) városában meggyilkolták Wallenstein herceget, annak sógorát, Adam Erdmann von Trčka grófot és több bizalmas főemberét. Vagyonukat a császár elkobozta, és szétosztotta az összeesküvés szervezői között. Piccolomini tábornok jelentős pénzjutalmat kapott, valamint a császár neki adta a Kelet-Csehországban fekvő hatalmas náchodi uradalmat, az adomány összértéke meghaladta a 215 000 arany guldent.^[3]

Ottavio Piccolomini tábornok, a náchodi uradalom örökös ura 1636-ban feleségül vette Maria Dorotea Carolina de Ligne-Barbançon hercegnőt (1622–1642), a kiterjedt de Ligne hercegi család tagját.

1642-ben megözvegyült, majd 1651. június 4-én másodszor is megnősült. 52 évesen, már nyugállományú tábornokként, Amalfi hercegeként és német-római birodalmi hercegként, Prágában feleségül vette a 16 esztendős Maria Benigna Franziska szász-lauenburgi hercegnőt (1635–1701), Gyula Henrik herceg–tábornagynak, a Szász–Lauenburgi Hercegség uralkodójának (Julius Heinrich von Sachsen-Lauenburg, 1586–1665) és Anna Magdalena von Lobkowitz grófnőnek egyetlen leányát. Mindkét házasság gyermektelen maradt.

A következő másfél évtizedben, a harmincéves háború második felében Piccolomini tábornok harctéri parancsnokként részt vett a császáriak legtöbb fontos hadműveletében. 1634. szeptember 5-6-án a nördlingeni csatában a spanyol terciók Piccolomini olasz lovasságának támogatásával 15 svéd támadást vertek vissza. 1635-től spanyol szolgálatban harcolt a franciák ellen. 1635. július 4-én sikeresen felmentette a spanyol-németalföldi Leuven (Louvain) városát, melyet francia–holland haderő tartott ostromzár alatt. 1636-ban Johann von Werth lovassági tábornokkal együtt betört Észak-Franciaországba, kierőszakolta az átkelést a Somme folyón, bevette Compiègne városát. A császáriak már Párizst fenyegették, de a hatalmas stratégiai sikert nem aknázták ki.

Legnagyobb harctéri sikerét Piccolomini tábornok Lotaringiában aratta. 1639. június 17-én szétverte a Thionville (német nevén Diedenhofen) városát ostromló Manassès de Pas de Feuquières márki, francia marsall hadseregét, felmentette a várost. Maga Feuquières márki is fogságba esett. Ez fontos győzelem volt a Habsburg-érdekszövetség számára. Az új császár, III. Ferdinánd a győztes hadvezért titkos tanácsossá nevezte ki. A hálás IV. Fülöp spanyol király, Nápoly királyának minőségében az Amalfi Hercegséget adományozta neki.

1639 őszén Piccolomini csapatait ismét Csehországba rendelték, hogy Lipót Vilmos főherceget segítse a svédek ellen, akiket átmenetileg sikerült is kiűzniük Csehországból.^[5] 1640-ben a Duna felé nyomuló Johan Banér svéd tábornagy csapatai ellen vonult. Felmentette a türingiai Freiberget. Banér megtámadta Piccolomini megerősített táborát Saalfeldnél, de visszaverték. Piccolimini követte a nyugat felé vonuló Banér hadait, és elfoglalta a Weser-menti Höxtert.

1641 májusában Piccolomini tábornok spanyol csapatai, Joachim Christian von der Wahl gróf bajor csapataival együtt a svédeket üldözve átvonultak a kis Anhalti Hercegségen. Piccolomini fékezte katonái fosztogató kedvét, ezért I. Lajos anhalt-kötheni herceg meghívta Köthenbe, és 1641 nyarán felvette az első német irodalmi társaság, a Fruchtbringende Gesellschaft tagjai közé. A társaság kötheni regiszterkönyvében 356. szám alatt látható Piccolomini aláírása és vers formájába öntött köszönetnyilvánítása.

Jelentős harctéri eredményei alapján azt remélte, hogy a császár őt jelöli Matthias Gallas gróf tábornagy, császári főparancsnok helyettesévé és utódjává. Ehelyett ismét Lipót Vilmos főherceg parancsnoksága alá rendelték, aki a császári hadakat vezényelte Morvaországban és Sziléziában Lennart Torstenson svéd tábornagy csapatai ellen. 1642 november elején a második breitenfeldi csatában súlyos vereséget szenvedtek a svédektől. A főherceg gyávasággal vádolta a nagy veszteségekkel meghátrált balszárny parancsnokait, a tiszteket kivégeztette, a legénységet megtizedeltette. A svédek elfoglalták Lipcsét és egész Szászországot, a császárt a hamburgi fegyverszüneti feltételek elfogadására kényszerítették. Piccolomini visszaadta parancsnoki megbízását.^[6]

1644-től több éven át a spanyol királyi hadseregben harcolt a németalföldi felkelők ellen. A hálás IV. Fülöp a spanyol grandok sorába emelte, és az Aranygyapjas rend tagjává fogadta.

1647-ben visszatért a császári haderőbe, de csalódására nem őt, hanem a protestáns Peter Melander von Holzapfelt nevezték ki főhadparancsnokká. 1648. május 17-én Melander gróf elesett a zusmarshauseni csatában, a császár ekkor tábornaggyá nevezte ki Piccolominit, és megtette a császári és bajor haderő közös főparancsnokává. A harmincéves háború utolsó hadjáratait az új generalisszimusz vezette. Az Inn folyónál megállította a francia–svéd előnyomulást, néhány hét múlva a dachaui csatában egy utolsó vereséget mért rájuk, de nem tudta megakadályozni, hogy Hans Christoff von Königsmarck tábornok „repülő hadoszlopa” elfoglalja és szilárdan megtartsa Prágát. (A svédek csak a vesztfáliai békeszerződés aláírása után vonultak ki a városból).

1649–1650 Piccolomini tábornagy császári főbiztosként (Prinzipal-Kommissarius) komoly szerepet vitt azon a nürnbergi konferencián (Exekutionstag), ahol döntöttek a birodalmi hadseregek demobilizálásának módjáról, a birodalom területén álló zsoldos hadak leszerelésének és feloszlatásának végrehajtásáról. A leszerelés megszervezésében szerzett érdemeiért III. Ferdinánd császár 1650-ben Piccolominit a Birodalom hercegeinek sorába (Reichsfürstenstand) emelte, és keresztülvitte, hogy helyet és szavazatot nyerjen a birodalmi gyűlésben.^[7]

Piccolomini herceg, tábornagy 57 éves korában, 1656. augusztus 10-én lovasbaleset következtében vesztette életét.^[8] Utódot nem hagyott hátra. Mivel életében nagyvonalúan támogatta a szervita rendet, testét a bécsi szervita templomban temették el, de síremlék felállítását kifejezetten megtiltotta.^[9] A náchodi uradalmat és a birodalmi hercegi címet másod-unokaöccse, a család Pieri-ágából való Enea Silvio (1653–1673) örökölte. (1757-ben, egy másik, II. Ottavio Piccolomini elhunytával a család Pieri-ága is kihalt).

A kelet-csehországi náchodi uradalmat II. Ferdinand császár az 1634-ben felségárulásért meggyilkolt Trčka gróftól, Wallenstein alvezérétől kobozta el, majd Piccolimini grófnak adományozta, hűsége jutalmaként, Riesenburg (Rýzmburk) és Groß-Trebeschau (Velký Třebešov) birtokokkal együtt. 1636-ban a prágai szervitáktól megvásárolta Miskoles (Miskolezy) községet az Aujest (Ùjezd) majorsággal együtt (ma Chwalkowitz (Chvalkovice) település része). 1637-ben megvette hozzá Westetz (Vestec u Hořiček) és Hermanitz (Heřmanický Dvůr) községeket, melyeket még a fehérhegyi csata után koboztak el a Strak von Nedabilitz családtól koboztak el. 1641-ben Peter Strak von Nedabilitz-től megvásárolta Schonow (Šonov) községet. Az új szerzeményeket mind hozzácsatolta a náchodi uradalomhoz.

1642-ben a náchodi uradalmat a császár engedélyével családi hitbizománnyá (fideicommissum familiae) alakította át. Mivel Piccolomini sem németül, sem csehül nem tudott rendesen, a császár engedélyezte neki, hogy végrendeletét és uradalmának hivatalos jegyzékeit latin nyelven készítse el ill. nyújtsa be. 1644-ben Piccolomini kérelmére a császár Náchod városának vásárjogot adott.

Második házasságkötése után, 1650-től Piccolomini Náchodba helyezte nyári rezidenciáját. 1651–1655 között Carlo Lurago olasz építész kibővítette és barokk stílusban átalakította a Piccolomini-kastélyt.

A katolikus és császárhű Piccolomini erőteljes rekatolizációba fogott birtokain. 1642-ben a náchodi templom esperesévé egy olasz papot nevezett ki, akiket jezsuitákkal is megerősített. A katolikus hitre térítés lassan haladt, ezért 1650-ben Piccolomini katonaságot adott papjainak keze alá. Az áttérni nem akaró lakosokat elüldözték, ők a szomszédos Sziléziába menekültek. A jezsuitákat 1654-ben a kapucinusok váltották. Számukra Piccolomini kolostort akart építeni, de halála miatt a terv meghiúsult.

Piccolomini művészetkedvelő főúr volt. 1639-ben, amikor Brüsszelben tartózkodott Daniel Segherstől 2162 Albert-tallérért vásárolt festményeket. Szoros kapcsolatban állt Rembrandt barátjával, Jan Lievensszel, Cornelius Suttermans császári udvari festővel, az északnémet Wolfgang Heimbachhal. A náchodi kastély számára Pieter Snayerstől, a neves flamand csatakép-festőtől 12 nagyméretű táblaképet rendelt meg, melyek a tábornok sikeres csatáiból választott jeleneteket ábrázolnak. Piccolomini nemcsak a képek méretét szabta meg, hanem előírta az ábrázolt személyek, csoportok elrendezésének részleteit is, ezért e képek komoly dokumentum-értéket képviselnek. A „Piccolomini-sorozat” ma a bécsi Hadtörténeti Múzeumban látható.^[10] A tábornok sok pénzzel támogatta a szervita rendet, nagy összegeket adományozott későbbi nyughelye, a bécsi új szervita templom építésére.

Schiller Wallenstein-trilógiájában szerepelteti Ottavio Piccolomini fiát, Maxot, aki fiktív, nem valós személy. Keresztneve utalás lehet a tábornagy unokaöccsére, Giuseppe (Joseph) Silvio Max Piccolomini ezredesre (1623–1645), akit Ottavio Piccolomini eredetileg javainak örökösévé jelölt ki, de a fiatalember még az örökhagyó életében, 1645. március 6-án a jankaui csatában elesett, egy császári vértes ezred ezred élén harcolva.

• Kathrin Bierther: Piccolomini, Ottavio (Octavio), in: Deutsche Biographie (NDB), 118594214 (németül)
• Ottavio Piccolomini művei, in: Deutsche Digitale Bibilothek (DDB), 118594214 Archiválva 2016. március 4-i dátummal a Wayback Machine-ben (németül)
• Piccolomini, Ottavio (Octavio) Fürst, in: Austriaforum (AEIOU) (németül)
• Arnold von Weyhe-Eimke. Die historische Persönlichkeit des Max Piccolomini im Schiller’schen Wallenstein und dessen Ende in der Schlacht bei Jankau am 6. März 1645. Eine geschichtliche Quellenstudie von Arnold von Weyhe-Eimke. Pilsen: Steinhauser & Korb (1870) 
• Arnold von Weyhe-Eimke. Octavio Piccolomini als Herzog von Amalfi. Pilsen: Steinhauser & Korb (1871)  (Online).
• H. M. Richter. Die Piccolomini. Berlin: Lüderitz (1874)  (németül)
• Otto Elster. Die Piccolomini-Regimenter während des 30jährigen Krieges besonders das Kürassier-Regiment Alt-Piccolomini, Stammtruppe des k. u. k. Dragoner-Regiments Nr. 6, Prinz Albrecht von Preußen. Nach den Akten des Archivs zu Schloß Nachod von Otto Elster. Wien: Seidel (1903)  (németül)
• Friedrich Parnemann. Der Briefwechsel der Generale Gallas, Aldringen und Piccolomini im Januar und Februar 1634. Berlin: Ebering (1911)  (németül)
• Heinrich Bücheler:. Von Pappenheim zu Piccolomini. Sechs Gestalten aus Wallensteins Lager (1994)  (németül)
• Jürgen Woltz. Der kaiserliche Feldmarschall Ottavio Piccolomini – ein Lebensbild aus der Zeit des Dreißigjährigen Krieges. In: Josef Johannes Schmid (kiadó): Arte & Marte: In memoriam Hans Schmidt. Eine Gedächtnisschrift seines Schülerkreises. 2. kötet Aufsätze., 93–145. o. (2000). ISBN 3-88309-084-0  (németül)
• Jan Karel Hraše. Dějiny Náchoda 1620 – 1740, 45–56. o. (1994). ISBN 80-900041-8-0  (csehül)
• Lydia Baštecká – Ivana Ebelová. Náchod, 87, 94–99, 101ff. o. (2004). ISBN 80-7106-674-5  (csehül)
• Walter F. Kalina. Die Piccolominiserie des Pieter Snayers. Zwölf Schlachtengemälde im Wiener Heeresgeschichtlichen Museum. In: Viribus Unitis. Jahresbericht 2005 des Heeresgeschichtlichen Museums (2006)  (németül)
• Josef Myslimír Ludvík: Oktavian (Octavio), kníže Piccolomini z Aragona, vévoda z Amalfi. 1634–1656. (életrajz, családfa) (csehül)
• Zámek Náchod (A náchodi uradalom és birtokosai). (Hozzáférés: 2015. október 27.) (csehül)

• Piccolomini család
• Harmincéves háború