Belső-Szolnok vármegye
| Belső-Szolnok vármegye | |
| Ország | |
| Központ | Dés |
| Népesség | |
| Népesség | ismeretlen |
| Nemzetiségek | románok, magyarok, szászok |
| Földrajzi adatok | |
| Terület | 3340 km² |
| Térkép | |
 | |
| Belső-Szolnok vármegye térképe | |
Belső-Szolnok vármegye (latinul Comitatus Szolnok Interior, németül Innere Szolnoker Gespanschaft, románul: Comitatul Solnocul Interior) Magyarország egyik történelmi vármegyéje volt Erdélyben. Létrehozásának időpontját 1320 előttre teszik, megszűntének időpontja 1876, amikor Belső-Szolnok majdnem egésze Doboka vármegye legnagyobb részével - kiegészülve a Kővárvidék egy részével - Szolnok-Doboka vármegye néven egyesült. Székhelye Dés volt.[1]
Elnevezése
[szerkesztés]Nevét - akárcsak Közép-Szolnok vármegye - nem Szolnok városról kapta, hanem mint a királyság fontos sótermelő vidéke, feltehetően a honfoglalást követően itt élő szláv népek ajkán született "sótermelő" kifejezésből származik.[2] Szerbül a sót ma is сол-nak, vagyis szol-nak mondják. Erre húzódott az erdélyi só az Alföld és Tisza felé szállításának hagyományos útvonala.
Régebbi források az elnevezést a Péter magyar király második uralkodása idején élt Zonuk ispán nevéből származtatják.[3]
Kiss Lajos neves helységnévkutató azonban a szó szláv eredeztetését elfogadhatatlannak tartja, szerinte puszta személynévből keletkezett magyar névadással, a kor dokumentumaiból a Zolnic és a Zounuc személyneveket emeli ki mint lehetséges forrást. Ezek a személynevek a magyar „szó” főnév származékai lehetnek „szószóló”, „követ” jelentéssel. (Hasonlóan a Fegyvernek helynév keletkezéséhez.)[4]
Fekvése
[szerkesztés]Északon Moldvával és Máramaros vármegyével, keleten a szász Besztercevidékkel és Doboka vármegyével, délen szintén Dobokával, nyugaton Dobokával és Kővárvidékkel határos.[3]
Története
[szerkesztés]Az egykor egységes - és hatalmas - Szolnok királyi vármegye a 13. században kettévált: Belső- (erdélyi) és Külső-Szolnok (tiszai) vármegyékre. Az is oka lehetett a szétválasztásnak, hogy a terület nyugati része az egri, míg keleti az erdélyi egyházmegyéhez tartozott. Első írásos emlék a vármegye létéről 1320-ból származik. A szétválást követően Belső-Szolnok az erdélyi vajda hatáskörébe került, míg Külső-Szolnokot továbbra is a király által kinevezett ispán irányította.[5]
1848 után a császári közigazgatás a megyéket lényegében megszüntette, és csak 1861-ben állították vissza a korábbi közigazgatási rendszert. 1876-ban pedig Csépán, Entrádám, Magyarnemegye, Oláhnemegye, Oláhnémeti, Priszlop, Szamospart és Tóhát településeket Beszterce-Naszód vármegyéhez csatolták, a többi részt pedig az akkor létrehozott Szolnok-Doboka vármegyéhez
Közigazgatása
[szerkesztés]A 18. század végén négy mezővárossal és 192 faluval rendelkezett,[6] ebből az alsó kerületben három mezőváros (Dés, Désakna, Szamosújvár) és hat járásban 102 falu,[7] a felső kerületben egyetlen mezőváros (Retteg) és négy járásban 85 falu.[8] Az alsó kerület járásai: dési, bálványosváraljai, bethleni, alparéti, vádi, szurdoki.[9] A felső kerület járásai: rettegi, kőfarki, kackói, láposi.[8]
1869-ben Dés királyi mezőváros és Szamosújvár szabad királyi város mellett kilenc járás alkotta: az alparéti, bálványosváraljai, bethleni, dési, kackói, kőfarki, magyarláposi, rettegi és a szurduki.[1]
Népessége
[szerkesztés]A 18. század végén a lakosság túlnyomó része román volt, továbbá magyarok, cigányok valamint kisebb számban örmények, szászok, zsidók.[10] A románok a görögkeleti felekezethez tartoztak (182 templom), a magyarok kisebb részben római katolikusok (4 plébánia), nagyobb számban reformátusok (36 egyházközség) voltak. Emellett egy-egy unitárius (magyar) és lutheránus (szász) egyházközség is volt a megyében. Az örmények szintén római katolikusok voltak.[11] Az 1787-es népszámláláskor 20 944 házat, 24 702 családot illetve 134 008 lakost jegyeztek fel.[12]
Nem sokkal a megye megszűnése előtt, 1869-ben Keleti Károly a tanköteles gyermekek anyanyelvi megoszlását véve alapul az alábbi nemzetiségi megoszlást számolta ki: a 138 ezres lakosság 78 százaléka román, 18 magyar, 3 német anyanyelvű volt, és 1 százalékot nem érte el a rutének aránya.[13]
1870-ben 138.307 lakosa volt, melyből 82.527 (59,7%) görög katolikus, 23.846 (17,2%) ortodox, 17.075 (12,3%) református, 6.604 (4,8%) római katolikus, 5.591 (4%) izraelita és 2.664 egyéb (főleg örmény katolikus és evangélikus) vallású volt. 77% román, 17% magyar, 4% zsidó nemzetiségű.[14]
Főispánjai
[szerkesztés]Apor Péter szerint a vármegyének egyidejűleg két főispánja volt; a kettős tisztség a Rákóczi-szabadságharc idején szűnt meg.[15]
| Név | Tisztségviselés ideje | Megjegyzés |
|---|---|---|
| Köblösi Theke Lukács[16] | 1547–? | |
| Gyerömonostori Kabos Gábor[16] | 1570-ben említik főispánként | |
| Apanagyfalvi Apaffy István[17] | 1573-ban említik főispánként | |
| Lónai Kendi Sándor[17] | 1578-ban, 1585-ben és 1591-ben említik főispánként | |
| Somkereki Erdélyi Gergely[18] | 1581-ben és 1594-ben említik főispánként | |
| Kismarjai Bocskay István[18] | 1595–1599 | |
| Köblösi Theke Ferenc[19] | 1594-ben és 1599-ben említik főispánként | |
| Bogáti Bogáthi András[19] | 1600-ban, 1607-ben és 1609-ben említik főispánként | |
| Ruszkai Kornis Boldizsár[20] | 1604– | |
| Monostorszegi Kun Gáspár[21] | 1600-ban, 1607-ben és 1608-ban említik főispánként | |
| Némethy Gergely[22] | 1611–1612 | |
| Alsó-balásfalvi Cserényi Farkas[23] | 1610-ben említik főispánként; Bethlen Gábor, Brandenburgi Katalin és Bethlen István fejedelemsége alatt is hivatalban van | |
| Monostorszegi Kun István[24] | 1613-ban és 1615-ben említik főispánként | |
| Hallerkői Haller Zsigmond[25] | 1617-ben és 1624-ben említik főispánként, tisztségét haláláig viselte, ami 1627. november előtt következett be | |
| Noszalyi Cseffey László[26] | 1627-ben, 1640-ben és 1656-ban említik főispánként | |
| Kékedi Kékedy Zsigmond[27] | 1632-ben említik főispánként | |
| Losonczi Bánffy Zsigmond[28] | 1638–1646 | |
| Csicsókeresztúri Torma György[29] | 1660– | valószínűleg II. Rákóczi György idején |
| Uzoni Béldi Pál[30] | Kemény János és I. Apafi Mihály idején | |
| Csicsókeresztúri Torma István[31] | feltehetőleg Cseffey László utódja, említik 1664 és 1665-ben | |
| Bethleni Bethlen Elek[32] | 1678 vagy 1679–? | 1687-ben és 1691-ben említik főispánként |
| Czegei Wass János[33] | 1679–1680 | |
| Szentmártonmacskási Macskási Boldizsár[34][35] | 1680–1693, 1697– | |
| Hallerkői báró Haller István[36] | 1693–1697 | |
| Gróf Mikes Mihály[37] | 1700–?, 1704–? | |
| gróf bethleni Bethlen Ferenc[15] | 1702-1706 | Mikes Mihállyal együtt; a Rákóczi-szabadságharc után egyedül 1712-ben(?) bekövetkezett haláláig |
| Hallerkői báró Haller György[38] | 1711–1716 | |
| Csicsószentkeresztúri Torma Miklós[39] | 1716–1737 | |
| Gyalakúti gróf Lázár János[40] | 1742–? | |
| Csicsókeresztúri Torma Károly[41] | 1867–1872 | |
| Losonczi báró Bánffy Dezső[42] | 1875–1876 |
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ a b Belső-Szolnok vármegye. Magyar Katolikus Lexikon (Hozzáférés: 2019. július 16.)
- ↑ Gyalay Mihály: Magyar igazgatástörténeti helységnévlexikon. 1 2. Budapest: Egeler Kft. 1991. 140. o.
- ↑ a b Benkő 2014 : 483. o.
- ↑ Kiss Lajos 617. o.
- ↑ Makkai László: Belső-Szolnok és Doboka megye a középkorban. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület. 1943. 54. o. arch Hozzáférés: 2019. július 17.
- ↑ Benkő 2014 : 179. o.
- ↑ Benkő 2014 : 485. és 491. o.
- ↑ a b Benkő 2014 : 493. o.
- ↑ Benkő 2014 : 491. o.
- ↑ Benkő 2014 : 484. o.
- ↑ Benkő 2014 : 495. o.
- ↑ Az első magyarországi népszámlálás 1784–1787. Szerk. Danyi Dezső és Dávid Zoltán. Budapest: (kiadó nélkül). 1960.
- ↑ Kádár József: Szolnok-Dobokavármegye monographiája I.: A vármegye általános leirása, multja és megalakulásának ismertetése. Közrem. Tagányi Károly, Réthy László, Pokoly József. Deés [!Dés]: Szolnok-Dobokavármegye közönsége. 1901. 45. o.
- ↑ Az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei a hasznos házi állatok kimutatásával együtt. Pest: Országos Magyar kir. Statistikai Hivatal. 1871. 62. o.
- ↑ a b Lázár 1889: 176. o.
- ↑ a b Lázár 1889: 156. o.
- ↑ a b Lázár 1889: 157. o.
- ↑ a b Lázár 1889: 158. o.
- ↑ a b Lázár 1889: 159. o.
- ↑ Lázár 1889: 160. o.
- ↑ Lázár 1889: 161. o.
- ↑ Lázár 1889: 162. o.; MÉL [http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC10888/11222.htm II.]
- ↑ Lázár 1889: 162–163. o.
- ↑ Lázár 1889: 163–164. o.
- ↑ Lázár 1889: 164–165. o.
- ↑ Lázár 1889: 165–167. o.; Benkő 2014 : 485. o.
- ↑ Lázár 1889: 167–168. o.
- ↑ Lázár 1889: 168–169. o.; Benkő 2014 : 485. o.
- ↑ Lázár 1889: 170. o.; Benkő 2014 : 485. o.
- ↑ Lázár 1889: 170–171. o.; Benkő 2014 : 485. o.
- ↑ Lázár 1889: 171–172. o.; Benkő 2014 : 485. o.
- ↑ Lázár 1889: 172–173. o.; Benkő 2014 : 485. o.
- ↑ Lázár 1889: 173. o.
- ↑ Lázár 1889: 173–174. o.
- ↑ Új magyar életrajzi lexikon IV. (L–Ő). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2002. 366. o. ISBN 963-547-414-8
- ↑ Lázár 1889: 174. o.
- ↑ Lázár 1889: 175–176. o.; MÉL [http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC09006/09288.htm II.]
- ↑ Benkő 2014 : 485. o.
- ↑ Erdélyi Krónika
- ↑ MÉL II.
- ↑ MÉL II.
- ↑ MÉL I.
Források
[szerkesztés]- ↑ Benkő 2014: Benkő József: Erdély. Sepsziszentgyörgy: Székely Nemzeti Múzeum; Barót: Tortoma. 2014. ISBN 978-973-8995-25-3
- ↑ Kiss Lajos: Kiss, Lajos. Földrajzi nevek etimológiai szótára. Budapest: Akadémiai (1980). ISBN 963 05 2277 2
- ↑ Lázár 1889: Lázár Miklós: Erdély főispánjai (1540–1711). Budapest: Athenaeum. 1889.
- ↑ MÉL: Magyar életrajzi lexikon I–IV. Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1967–1994.
További információk
[szerkesztés]- Jakó Zsigmond: Belső-Szolnok és Doboka magyarsága az újkorban. In Szolnok-Doboka magyarsága. Szerk. Szabó T. Attila. Dés–Kolozsvár: (kiadó nélkül). 1944.
