Antoninusi járvány

Az antoninusi vagy galénoszi járvány, vagy másképp antoninusi pestis (Pestis Antonina), i. sz. 165 és 180 között dúlt a Római Birodalomban; ez volt a birodalom első igazi pandémiája. Általános vélekedés szerint a járványt feketehimlő okozta.^[1]Korábban felmerült a kanyaró lehetősége is, de újabb vizsgálatok szerint a kanyaró vírusa csak később alakult ki.^[2] Feltehetően a járvány okozta Marcus Aurelius társcsászárának, Lucius Verusnak 169-es halálát. Kettejüket korábban Antoninus Pius császár fogadta örökbe, így a pandémia családnevükről kapta az elnevezését.

Az ókori források egyetértenek abban, hogy a járvány azután jelent meg, hogy a rómaiak 165-166 telén kifosztották a mezopotámiai Szeleukeia városát, majd visszatértek Szíriába.^[3] Ammianus Marcellinus leírja, hogy a betegség Galliában és a Rajna mentén állomásozó légiók körében is elterjedt. Eutropius szerint a birodalom lakosságának jelentős része elpusztult.^[4] A kortárs Cassius Dio megírta, hogy kilenc évvel később újabb járvány sújtotta Rómát, ahol a megbetegedettek negyede, naponta kétezren haltak meg.^[5] Az áldozatok számát 5-10 millióra, a birodalom lakosságának nagyjából 10%-ára teszik.^[6][7] Különösen sokan estek áldozatul a városokban és a hadseregben.^[8]

Az antoninusi járvány az ún. Pax Romana utolsó éveiben zajlott, amikor a Római Birodalom befolyásának, területi nagyságának, lakosságszámának csúcspontján volt. Egyes történészek szerint a pandémia hozzájárult a későbbi válságos idők eljöveteléhez.

A járványok nem voltak ritkák az ókorban, de az antoninusi járvány volt a Római Birodalom első ismert pandémiája, amely az egész államot érintette. A betegség sok millió embert megfertőzött és túlterjedt a birodalom határain, talán egészen Kínáig is. Kitörése Marcus Aurelius filozófus-császár uralkodása alatt történt, amikor a birodalom még aranykorát élte, bár ennek hamarosan vége szakadt.^[9] A birodalomnak ekkor becslések szerint 75 millió lakosa volt, itt élt az egész emberiség negyede; a későbbiekben a lélekszám már csak csökkent.^[10]

A gazdaság virágzásának ellenére a körülmények ideálisak voltak egy általános járvány számára. A lakosság egészségi állapota sok kívánnivalót hagyott maga után. Mintegy 20%-uk – ókori mércével mérve igen sokan – lakott a városokban, melyek közül a legnagyobbnak, Rómának kb. egymillió lakosa lehetett. A városok azonban nem tudták fenntartani magukat, a halálozás mindig is felülmúlta a születéseket és folyamatos betelepülésre volt szükség a lakosság számának fenntartásához. A várható élettartam huszonvalahány év lehetett és a gyerekek fele meghalt mielőtt elérte volna a felnőttkort. A magas népsűrűség és a higiénia hiánya kedvező körülményeket teremtett a betegségeknek. Emellett a közlekedés mind szárazon, mind vízen akadálymentes volt Britanniától egészen Egyiptomig, megteremtve a járványok gyors terjedésének lehetőségét. A helyi epidémiák viszonylag gyakoriak voltak, i. e. 43 és i. sz. 148 között legalább kilencről tudunk. Még a gazdagok környezete sem volt egészségesnek mondható; például Marcus Aurelius tizennégy gyermeke közül csak ketten érték meg a felnőttkort.^[11]

A megfelelő táplálkozásra (vagy hiányára) és a betegségek gyakoriságára utalhat a lakosság átlagos magassága. Sok ezer csontváz megmérése alapján megállapítható, hogy a római kori emberek átlagmagassága kisebb volt, mint a korai itáliai vagy a középkori embereké. Nem ez volt az első eset a történelemben, hogy a társadalmi fejlettség egészségügyi hátulütőkkel járt.^[12]

A korabeli általános vélekedés szerint a járványt az okozta, hogy a római katonák megszentségtelenítettek egy templomot az Eufrátesz partján fekvő Szeleukeia városában, amely akkor a Pártus Birodalomhoz tartozott. Az első ismert megbetegedés a szmirnai szónokot, Aelius Aristidest érintette, aki ebbe majdnem belehalt. A következő évben a járvány elérte Rómát, 172-re pedig a birodalom szinte minden szögletét. A dunai limesen áttörő germán és szarmata hadakkal harcoló római hadsereg emiatt is súlyos veszteséget szenvedett, 169 januárjában pedig Marcus Aurelius társuralkodóját, Lucius Verust is elvitte a betegség.^[13][14]

A pandémia egészen 180-ig tombolt. Kilenc évvel később, 189-ben újabb járvány tört ki Rómában (kórokozója ennek sem ismert, lehetett ugyanaz, de egészen más is). A megbetegedettek negyede, naponta kétezer ember vesztette életét ekkor a városban. Nem tudjuk, hogy Rómán kívül más régiókat is érintett-e ez az epidémia.^[15]

A pandémia kezdetén Galénosz, a híres görög orvos Rómából hazatért szülővárosába, a kis-ázsiai Pergamonba. A betegség itáliai terjedésével 168-ban a két császár visszahívta Rómába, majd a barbárok elleni háború főhadiszállására, Aquileiába irányították. Itt 168/169 telén tanúja volt a legionáriusok között pusztító járványnak. Galénosz Methodus Medendi ("A kezelés módszere") c. könyvében és más műveiben is leírta itteni megfigyeléseit. Ezek szerint a betegség sokáig tartott, tünetei között volt a láz, a hasmenés, a torokgyulladás. A kilencedik nap környékén a bőrön kiütések (esetenként gennyes kiütések) jelentkeztek. Leírása alapján nem lehet egyértelműen diagnosztizálni a betegséget, de általában úgy vélik, hogy az feketehimlő lehetett, még ha Galénosz megfigyelései nem is illenek teljesen erre a fertőzésre.^[16][17] A gyors terjedés és a magas halálozás arra utal, hogy a lakosság korábban nem találkozott a fertőzéssel és nem volt immunitása ellene. Korábban felmerült a kanyaró lehetősége is, de újabb molekuláris genetikai vizsgálatok szerint annak kórokozója csak 1000 körül alakult ki.^[18]

A járvány hatását illetően eltér a történészek véleménye. Egyesek szerint a pandémiával kezdődött a Római Birodalom hanyatlása, mások szerint viszont csak egy kisebb jelentőségű esemény volt, amelyet Galénosznak köszönhetően jól ismerünk, de nem különbözött lényegesen a birodalom egyes részeit sújtó járványoktól. Az áldozatok számát illetően eltérőek a becslések a birodalom lakosságának 2%-tól egészen a 33%-ig; 1,5-25 millió között. Leginkább a 10%-os, 7,5 millió áldozatot jelentő érték az elfogadott. A betegség halálozási rátáját a magas népsűrűségű városokban és a hadseregben 15%-ra teszik. Ha a kórokozó valóban a feketehimlő vírusa volt, amely az esetek negyedében öli meg a fertőzöttet, akkor eszerint a lakosság további 30%-a elkapta és túlélte a betegséget.^[19][11]

A járvány igen súlyosan érintette a hadsereget, amelynek létszáma egyes ókori szerzők szerint "majdnem a pusztulásig csökkent."^[20] Róma ekkor a dunai germán törzsek és az alföldi jazigok betörései ellen harcolt. A barbárok feldúlták a határprovinciákat: Noricumot, Pannoniát, Moesiát és Daciát, sőt egészen az itáliai Aquileiáig jutottak. Marcus Aurelius kénytelen volt "gladiátorok, rabszolgák és banditák" közül toborozni újabb katonákat. Két évnyi késedelem után a rómaiak 169-ben indítottak ellentámadást és 171-re kiűzték a barbárokat. A törzsek megregulázása és az utóharcok egészen 180ig eltartottak, amikor Marcus Aurelius is meghalt, nem kizárt, hogy a járvány következtében. A fertőzés nem kímélte a germánokat sem.^[21]

A szóban forgó időszakban (Huan és Ling császárok idejében) Kínában is rendszeresek voltak a járványok, például 151-ben, 161-ben, 171-ben, 173-ban, 179-ben, 182-ben és 185-ben is jegyeztek fel lokális endémiákat.^[22] A gyakori betegségek vezethettek a csodás gyógyításairól elhíresült Csang Csüe széleskörű népszerűségéhez, aki aztán 184-ben elindította a katasztrofális kimenetelű sárga turbánosok felkelését.^[23] Az antoninusi járvány kitörése gyanúsan egybeesik a római-kínai diplomáciai kapcsolatok felvételének időpontjával, ugyanis 166-ban első ízben érkezett római követség a tengeren Kínába és ajándékokat adtak át Huan császárnak egy bizonyos "Andun" császár nevében (ez alapján nem azonosítható, hogy Antoninus Piusról vagy az őt követő, szintén Antoninus családnevű Marcus Aureliusról van-e szó).^[24][25][26]

Bár a fertőzés átterjedése nem bizonyítható egyik irányban sem, a pandémia súlyosan visszavetette a római kereskedelmet az Indiai-óceánon és erősen csökkent a római eredetű árucikkek száma Délkelet-Ázsiában is.^[27] Teljesen azonban nem állt le, a rómaiak, majd Bizánc még évszázadokig importált selymet és fűszereket a keleti tengereken keresztül, míg Egyiptomot el nem foglalták a muszlimok.^[28][29]

• Ez a szócikk részben vagy egészben az Antonine Plague című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Bruun, Christer, "The Antonine Plague and the 'Third-Century Crisis'," in Olivier Hekster, Gerda de Kleijn, Danielle Slootjes (ed.), Crises and the Roman Empire: Proceedings of the Seventh Workshop of the International Network Impact of Empire, Nijmegen, June 20–24, 2006. Leiden/Boston: Brill, 2007 (Impact of Empire, 7), 201–218.
• Gilliam, J. F. "The Plague under Marcus Aurelius". American Journal of Philology 82.3 (July 1961), pp. 225–251.
• Hill, John E. (2009). Through the Jade Gate to Rome: A Study of the Silk Routes during the Later Han Dynasty, First to Second Centuries CE. BookSurge. ISBN 978-1-4392-2134-1.
• Littman, R.J. and Littman, M.L. "Galen and the Antonine Plague". American Journal of Philology, Vol. 94, No. 3 (Autumn, 1973), pp. 243–255.
• Marcus Aurelius. Meditations IX.2. Translation and Introduction by Maxwell Staniforth, Penguin, New York, 1981.
• McNeill, William H. Plagues and Peoples. Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc., New York, 1976. ISBN 0-385-12122-9.* Pulleyblank, Edwin G. "The Roman Empire as Known to Han China", Journal of the American Oriental Society, Vol. 119, (1999), pp. 71–79
• de Crespigny, Rafe. (2007). A Biographical Dictionary of Later Han to the Three Kingdoms (23–220 AD). Leiden: Koninklijke Brill, pp. 514–515, ISBN 978-90-04-15605-0.
• Zinsser, Hans. Rats, Lice and History: A Chronicle of Disease, Plagues, and Pestilence (1935). Reprinted by Black Dog & Leventhal Publishers, Inc. in 1996. ISBN 1-884822-47-9.