Csipke

A csipke apró mintás textília, melynek sajátossága, hogy a mintát nem utólag viszik rá a kész anyagra, hanem a textil készítése közben jön létre maga a minta is. Ez a lyukacsos, áttört anyag könnyedsége, légiessége miatt igen reprezentatív megjelenésű, ezért az öltözködésben kapott először szerepet. Magyarországon már az Árpád-kori leletekből is megállapítható, hogy az uralkodók asszonyai nemcsak pompás ékszereket, hanem aranyfonálból varrott, áttört főkötőt viseltek.

A mai értelemben vett csipkét – akárcsak az üveg- és tükörművességet – az itáliai reneszánsz indította világhódító útjára, a pompa városából, Velencéből. Kezdetben viszonylag egyszerű, geometrikus mintájú darabok készültek, a 16. századtól azonban mind gyakoribbak lettek a leveles, virágos motívumok, ember- és állatalakok.

Feltételezések szerint az egyiptomi és kopt szőttesek széleldolgozásánál jelentek meg azok a rojtszerű csomózások, amelyek a csipkekészítés kezdeteit jelenthették. A vert csipke a középkori Itália tengerparti városaiból származik, ahol a halászok a hálókészítésben alkalmazták a későbbi csipkekészítés technikáját. 1557-ből már egy mintakönyv is fennmaradt. A szászországi Érc-hegységben 1561-ben Barbara Uttman (Uthmann) honosította meg ezt a technikát, onnan terjedt el aztán széles körben, és ezért őt tekintik – valójában nem megalapozottan – a csipkeverés feltalálójának. Itálián és Szászországon kívül Flandriában is korán megismerték, itt kezdték először a lent használni a csipkeveréshez használt fonalak alapanyagául. Egy flandriai festő, Quentin Mattys 1495-ben készült egyik képén csipkeverőnőt ábrázolt.

Kezdetben a csipkét elsősorban fehérneműk széleinek díszítésére használták. Az 1600-as években jelennek meg a viseletben azok a gallérok és kézelők, amelyeket már teljes egészükben csipkéből készítettek. A vert csipke mellett elterjedt a varrott csipke (reticella) használata is. Európa déli részein a varrott, északi részein a vert csipke volt népszerűbb. A legszebb, leggazdagabb mintázatú, legjobb minőségű csipkéket Németalföldön, Brüsszelben, Antwerpenben, Gentben és Mechelenben készítették.^[1]

A csipkeipar virágkorát XIV. Lajos francia király uralkodásának (1643–1715) korára teszik, a csipkével díszített öltözékek a királyi udvarban rendkívül felkapottak voltak, de használatban voltak a polgári viseletben is.

A 16.–17. században zajló polgárháborúk miatt nagyon sok csipkeverő hagyta el Németalföldet és költözött át Franciaországba (Lille környékére és Alençonba), Angliába és Spanyolországba (Sevillába, Barcelonába), meghonosítva ezekben az országokban a csipkeverést. Az angol csipke, az ún. „Point d’Angleterre” a brüsszeli csipke utánzata, onnan menekült csipkeverőktől származik.

Magyarországon a 11.–15. század között létesült temetőkből kerültek elő olyan párták, övek, amelyeken ezüsthuzalból vagy aranyozott fonalból készült vert csipkedíszítés volt. A losonci református templom kriptájában a 16. században készült és vert csipkével díszített ruhát találtak. Az 1300–1500 közé eső időszakban a csipkeverők a gombkötők és paszományosok céhéhez tartoztak. A magyar viseletben a középkor végén általánosan használtak csipkével díszített kézkeszkenőket, fehérneműket. Érdekes módon a 16. századtól kezdve Kecskeméten betiltották a város lakóinak színes csipkével díszített ruhadarabok viselését, de az aranyozott fonalból készülteket szabad volt hordani. Selmecbányán betiltották a nők csipkeveréssel való foglalkozását. A 17. században a Szepességben, Erdélyben magas színvonalon művelték ezt a mesterséget.

Először a felvidéki bányavárosokban terjedt el a csipkekészítés, így vált híressé elsőként a gömöri csipke. Ám hamarosan követte a csetneki csipke és a halasi csipke kialakulása is. Amilyen gyorsan elterjedt hazánk tájain a csipkeverés tudománya, olyan változatos motívumrendszerei alakultak ki, leggyakoribb mintái az életfa, a tulipánszerű virágminták, a pávatollas összetett virágzat, a gránátalma és az indás díszítés. A csipke eleinte nem önállóan fordult elő, hanem mint szegés, rendesen zsubrikolt dísszel is ellátott darabokon. Készültek menyasszony vállait és főkötőit díszítő leplek, vagy nagyobbak a gyermekágyas asszony ágya köré, és halottas lepelnek is.

A 19. században feltalált csipkeverőgép elterjedésével azonban már kiszorult a kézzel vert csipke. Feledésbe is merült volna, ha a 20. század elején néhány lelkes ember fel nem karolja és meg nem alapítja azokat a műhelyeket, iskolákat, ahol ezt a művészetet kézművesek tovább éltetik.

A csipkének két alapvető fajtája van. Itáliából terjedt el a varrott csipke, amelynek anyaga a fehér lenfonal. Technikailag az a lényege, hogy a varrónők tűvel a kezükben egyetlen fonallal (gomblyukvarráshoz hasonló öltésekkel) dolgoznak. A vert csipke, az úgynevezett klöpli viszont több fonalból készül; a verőpálcának nevezett orsókról a rájuk tekert fonalakat a henger alakú párnára tűzött gombostűk köré fonják, csavarják, szövik a megadott minta szerint. A vert csipke közvetlen elődje a rojt. A szövetdarab végének lelógó szálait kellett a felbomlástól megóvni s ezért összefonták, összecsomózták őket s így egy organikus lezárást kaptak.^[1]

A csipke a ruházaton mell-, gallér- és kézelőfodorként volt divatos, de nem csak díszként szolgált, hanem drága holmi lévén viselőjének társadalmi rangját, vagyoni helyzetét is érzékeltette. A 17. században szinte plasztikaként ható, a kényelemre fittyet hányó, hatalmas csipkeköltemények születtek. Ugyanakkor a csipke igen korán megjelent az ágy- és párnahuzatokon is.

A brüsszeli csipke a legfinomabb brabanti lenfonalból készült. A legkorábbi csipkék kizárólag vetéltek voltak, a 18. századtól kezdve terjedt el a varrott csipke. Manapság a brüsszeli csipkék szinte kizárólag varrottak. A csipke hálóját régebben varrták vagy vetélték (verték), manapság a bobinet-géppel előállított tüll szolgál a csipke hálójául.^[2]

A belga csipkekészítés első említése V. Károly német-római császár (1500 – 1558) uralkodásának idejéből származik, aki elrendelte, hogy a csipkekészítést a németalföldi tartományok iskoláiban és zárdáiban oktassák. Ezt követően a reneszánsz és a felvilágosodás idején a csipke igen keresett divattárgy lett, és a csipkedíszítésűek felváltották a korábban divatos hímzett ruhákat.

A csipkekészítést technikáit is belga területen fejlesztették ki és vitték tökélyre. A varrott csipkét ma is készítik Alst város környékén, ezt a csipkét a közeli Brüsszelben árusították a legkorábbi időktől fogva, ezért „brüsszeli csipke” néven vált ismertté. A másik technika a vert csipke, amely elsősorban Brugge város és környékén terjed el.

Mivel a csipkekészítés igen hosszadalmas és nehézkes folyamat, ma már nem léteznek csipkegyárak Belgiumban, de körülbelül ezren (túlnyomó részt 50 és 90 év közötti asszonyok) ma is készítenek csipkét kézzel.^[3] Az egyik leghíresebb, ma is aktív manufaktúra a Louise Verschueren.^[4]

Ma már a felvidéki csipkéknek, a gömöri, a liptói és szepességinek az összefoglaló nevét értjük gömöri csipkén. A legnagyobb részük egyetlen motívumnak egymás mellé helyeződéséből, ismétlődéséből áll. A Felső-Gömörben található régi, öltéssel előállított hímzések nagyjából egyeznek is a többi felvidéki hímzésekkel egy kivétellel. Ez két teljes réteg vászonnak egymásra varrásából alakult ki úgy, hogy az ornamentális indák menetének helyére a két réteg közé zsinórt varrtak s ezáltal az egészet relief-szerűvé tették. Élénkíti a rajzát ennek az a sűrű csomózás is, a mellyel az egyes szirmokat kitöltötték. Felvidék híres csipkéje volt még a sóvári csipke. Érdekes, hogy a sóvári csipke esetében egyes kutatások azt mutatják, hogy a csipkeverés története a 17. századig nyúlik vissza. A csipke készítése a magyarok lakta Bánya-Sóváron volt jelentős, ezért említik sóbányai csipkének is. A bányász lányok viselete még a 19. század közepén is csupa csipke volt. Viseltek egy darabban vert csipkekendőt, főkötőt, élénk színű csipkeujjast, amit csipkecsíkokból dolgoztak össze, csipke gallért, sőt valószínű, hogy a szoknyájuk is csupa csipkéből volt varrva. A faluban mintegy 300 asszony foglalkozott a csipkeveréssel. Eperjesre a vásárba vitték az elkészült csipkéket, ahol egy főkötő készítő asszony dolgozta fel a csipkék egy részét. A főkötők homlok részét díszítette az 1-2 tenyérnyi széles, 30-40 cm hosszú csipke. E csipkék alapanyaga fekete és fehér pamut cérna, színes selyemfonal és sodrott ezüst- és aranyszál. A csipkék többsége színes. Fehér és fekete csipkét csak az öregasszonyok viseltek ünnepnapokon. A csipkének csak a körvonalát rajzolták meg. Így igen változatos csipkék készültek egyetlen rajz alapján is.

A Magas-Tátrától délre eső vidék a „sóvidék” (amely természetesen sóbányáiról kapta a nevét), itt a 17. század elejéig nyúlik vissza a csipkeverés tevékenysége, ami elsősorban a népviseletet szolgálta. Fehér és fekete cérnából, színes selyemfonalból, sodrott ezüst- és aranyfonalból készültek. A sóvári csipkének kilenc fajtáját különböztetik meg: vörös–sárga–zöld–lila színű selyemfonalakkal készített leveles mintázatú csipke; fehér–fekete fonalból készített leveles és pillangós mintázatú széles csipke; fekete alapon arany-és ezüstfonalakból készült, más színű pettyekkel díszített széles csipke; fekete alapon sárga selyemfonallal díszített, pillangós és pávaszemes mintázatú széles csipke; keskeny, fehér színű, tömörebb kivitelű leveles mintázatú csipke; ritkább szerkezetű széles csipke leveles mintákkal; ugyanez ezüstszálakkal díszítve; vörös és fekete fonalakból készített, leveles mintázatú keskeny csipke; csupán ezüstszálakból álló, színes pettyekkel díszített csipke.

Besztercebánya, Körmöcbánya, Selmecbánya vidékéről származó csipke, amit fehér és krémszínű fonalakból készítenek geometrikus mintákkal.

Az erdélyi Torockón a 17. század elejétől kezdtek csipkeveréssel foglalkozni és a csipkét a népművészetben felhasználni, ruhadarabjaik, ágyneműik, asztalneműik díszítésére. Szívesen alkalmaztak a levél motívumokat (ezeket „lánnának” nevezték) és fontos volt azok száma a mintán belül. Gyerekingeken lánna nélküli vagy egylánnás csipkét, nagylányok zöld kötényén piros gyapjúfonalból készített egy- és hatlánnás csipkét, a felnőtt asszonyok pártáján nagy felületű, aranyfonalból készített csipkét alkalmaztak, a mellre való csipkedísz piros, kék vagy fekete gyapjúból, esetleg aranyszálból készült.

Balatonendréden 1908-ban Kájel Endre szervezte meg az első csipketanfolyamot és ez a tevékenység hamar népszerű lett a faluban. A trianoni békeszerződést (1920) követően az elcsatolt területekről Magyarországra költözött menekültek számára szerveztek tanfolyamot, akik aztán más helyiségekben is elterjesztették ezt a háziiparban végzett foglalatosságot. Eleinte végcsipkéket készítettek fehérneműk szélére, később már luxuscikkek (terítők, függönyök) is kikerültek a kezük alól változatos mintázattal, amik egy részét külföldön is szívesen fogadták. A fehérneműk díszítésére vékony, a lepedők, terítők, függönyök készítésére vastagabb lenfonalat használtak.

Szentesen ugyancsak Kájel Endre kezdeményezésére kezdődött meg a csipkekészítés 1936-ban. Az első tanfolyamra háromszázan jelentkeztek, de csak 50 személyre tudtak anyagot biztosítani. Ez a foglalatosság hamar népszerű lett a városban és az itt készült csipkék londoni, párizsi, sőt fokföldi kézimunkaüzletekbe is eljutottak.

A köröstarcsai Hunnia csipke elindítója a 20. század elején Fáy Andrásné volt. Az itt készült csipkék szálvezetése sokkal szabadabb, mint a közismert vert csipkéké, sűrűn vert részei miatt csaknem vászonszerűek. Készítéséhez nagyon vékony fonalat használtak, a motívumokat vastagabb fonallal kontúrozva emelték ki. Munkaigényes, nagyon finom munkák, még díszruhák készítésére is alkalmazták.

Móga Endre gyógyszerész felesége, Reguly Margit iparművész foglalkozott csipkeveréssel, aki ezt a technikát állami ösztöndíjjal Brüsszelben tanulmányozta. Munkáival 1925-ben és 1927-ben mutatkozott be „Móga csipkéjével” iparművészeti kiállításon. Új stílust vezetett be, amit függönyökön, terítőkön, vékony fonalból készült mellfodrokon alkalmazta. Motívumai barokk rózsákat, leveles indákat, empire szalagcsokrokat, gránátalmát, szegfűt, pávát idéztek.

A híres halasi csipkét Kiskunhalason készítik. Technikailag a varrott csipkék közé tartozik. Dékáni Árpád rajztanár tervei alapján Markovits Mária fehérneművarró készítette az első halasi csipkéket 1902-ben, és még évekig a Dékáni népi jellegű, magyaros motívumokat felhasználó rajzai alapján készítették azokat. Számos bel- és külföldi kiállításon szerepeltek sikerrel és hamar nagyon népszerűek, elismertek lettek. A halasi csipke egyedi jellegzetessége, hogy nagyon erősek a kontúrjai. A motívumok belsejét szövőöltéssel töltötték ki, aminek a következtében a csipke anyaga a legfinomabb batiszthoz lett hasonlatos.

A ma Szlovákiához tartozó Csetneken a 20. század elején kezdtek csipkekészítéssel foglalkozni. A csetneki csipke az ír csipkéből fejlődött ki. Megalkotói a Szontagh nővérek, Erzsébet és Aranka voltak. A két csetneki úri hölgy egy nehéz időszakban, a csetneki dohánytermesztés megszüntetésekor, 1905-ben igyekezett munkát adni a környékbeli asszonyoknak. Ekkortájt a csipke nagyon népszerű volt az úri hölgyek világában. A csetneki csipke, amelynek különlegessége, hogy domború, gyorsan meghódította az akkori Magyarországot, később Európát, majd pedig Amerikát is. A horgolt motívumokat szintén horgolt, majd a későbbiekben varrott háló köti össze. Motívumvilága a magyar hímzéseken alapszik. Legjellemzőbb motívumai a tulipán, a rózsa, a karika, a levél, a bajusz vagy a cseresznye.

A höveji hímzés fehér lyukhímzés, amit finom anyag kivarrása jellemez vékony hímzőfonállal, ezért "höveji csipkevarrásnak" is nevezik. Mintakincse leveles ágakból, rozettákból áll, amelyek néha szabad kompozíciójú bokordíszítményt, csokrot képeznek. A „kötés” vagy más néven „pókolás”, amelynek rendkívüli változatossága a höveji hímzést a maga nemében egyedülállóvá teszi, viszonylag későn, a 20. század elején jelent meg.

A vegyes, horgolt-varrott technikájú csipke megalkotása Bobai Győrffy János nagykanizsai ügyvéd feleségének, a régi nemesi családból származó Tomkaházi és Bisztricskai Thomka Ilonának a nevéhez fűződik. 1908 táján készítette első, különböző régi csipkékből odaillő csipkevarrási technikával összeállított estélyi ruhadíszét. Ruhadíszeinek olyan sikere volt, hogy rövidesen már nem győzte teljesíteni a rendeléseket, és két-három asszonyt megtanított a csipkevarrásra. A csipke ilyen gyors térhódításában az is szerepet játszott, hogy a századfordulótól kezdve az úri asszonyok és nagypolgári hölgyek célkitűzése volt munkát adni a szegénységben élő, de megfelelő neveltetést kapott asszonyoknak és leányoknak, valamint segíteni, versenyképessé tenni a magyar népművészet és kézműipar remekműveit a világban. A Győrffy Jánosné által „feltalált” csipkezsinórt már a készítés korai szakaszában alkalmazták. Ez a zsinór az alapja a Pannónia-csipke leheletszerű könnyedségének és tartósságának. Győrffyné a technikát levédette, a szabadalom bejelentése a Magyar Királyi Szabadalmi Bíróságnál 1922. július 25-én történt. Így már érthető, miért nem közölték részletesen a csipke technikáját a különböző kézimunkaújságok. A csipkezsinór áttört, lyukacsos, fátyolszerű. Újdonsága és találmány-jellege abban állt, hogy sokféle változatban, bármely alakzat készítésére alkalmas. ^[5]

• Kun Lászlóné
• Maszler Irén
• Mátray Magdolna
• Máté Julianna csetneki csipke
• Neszádeliné Kállai Mária – gömöri csipke (vert).
• Révész Márta
• Tóthné Szabó Terézia sóvári és a szolnoki varrott csipke
• Troll Istvánné, Fáyné Tornóczki Judit, Illés Brigitta, Regős Lídia – sóvári csipke
• Gilicze Istvánné Ilonka néni – Szeged
• Börcsök Zsuzsanna – Szeged
• Estók Judit – Nyíregyháza
• Román Andrásné Hadri Veronika – Zalaegerszeg, Pannónia csipke

• Csipkelexikon [1]
• A csipke történetéhez [2], [3]
• Különféle brüsszeli csipke-típusok leírása és képe
• Linkgyűjtemény
• Magyar csipke
• Felvidék.ma – Csetneki csipke újratöltve Archiválva 2014. február 3-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Csipkeverés
• A höveji csipke
• Internetes Magyar Csipkemúzeum
• https://hu.pinterest.com/pin/540713498993712448/

• Vert csipke
• Gépi csipkekészítés