„Beniamino Gigli” változatai közötti eltérés

Beniamino Gigli
Debütálása (Amilcare Ponchielli: La Gioconda), Rovigo, 1914
Életrajzi adatok
Született	1890. március 20. Recanati
Elhunyt	1957. november 30. (67 évesen) Róma
Sírhely	Civic Cemetery of Recanati
Gyermekei	Rina Gigli
Iskolái	Accademia Nazionale di Santa Cecilia
Pályafutás
Műfajok	opera
Hangszer	operaénekes (tenor)
Hang	tenor
Díjak	a Német Szövetségi Köztársaság Rendjének nagykeresztje csillag a Hollywoodi Hírességek Sétányán Az Olasz Köztársasági Érdemrend főtisztje a francia Becsületrend lovagja Litteris et Artibus
Tevékenység	operaénekes
Beniamino Gigli aláírása
Beniamino Gigli weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Beniamino Gigli témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Beniamino Gigli (Recanati, 1890. március 20. – Róma, 1957. november 30.) a 20. század egyik legnagyobb olasz tenor operaénekese és színésze.

Domenico Gigli varga és harangozó, valamint Ester Magnaterra hatodik gyermekeként született a gyönyörű természeti és történelmi környezetben, a középolasz Marche régióban, az Adriai-tenger partján fekvő kisvárosban. Már igen kicsi korától fogva nagy vonzalmat mutatott az éneklés iránt. Mindössze 7 éves volt, amikor fölvették szülővárosa katedrálisának fiúkórusába. Családja szegénysége súlyos áldozatokat követelt meg tőle, de két munkája között sikerült órákat vennie Quirino Lazzarini, orgonista mestertől, aki a Santa Casa karvezetője is volt Loreto városában.

15 évesen kontraalt hangján a női főszerepet énekelte Alessandro Billi La fuga di Angelica című kisoperájában, Macerata megyeszékhelyen. Ezt több hasonló megmérettetés követte, amelyek meggyőzték a családját, hogy 1907 őszén Rómába költözhessen.

1912-ben néhány hónapos katonai szolgálatot teljesített az olasz–török líbiai háborúban, amikor elnyert egy tanulmányi ösztöndíjat, így beiratkozhatott a Santa Cecilia konzervatóriumba, Enrico Rosati irányítása alá.

Minthogy a növendékeknek tilos volt hivatásszerűen fellépniük, ezt Mino Rosa álnéven tette, számos római szalonban, tekintélyes 300 lírás gázsit kiérdemelve. 1914. április 24-én, saját nevén, a Santa Cecilia akadémián, Alessandro Bustini La principessa dai capelli d'oro című zenés meséjében szerepelt és június 10-én letette akadémiai záróvizsgáját is.

Színházi debütálására egy parmai dalverseny megnyerése után került sor, a rovigói Teatro Socialéban, október 14-én este, Amilcare Ponchielli La Gioconda című operájában.

Ezt követően olyan nagyobb olasz városok operaházaiban lépett, mint Palermo, Nápoly, Genova, Catania, Róma (Teatro Costanzi), a Manon Lescaut, Tosca, Mefistofele, A kegyencnő című operákban.

1917-ben elindult a világhír felé; Madrid, Barcelona, Monte-Carlo, Rio de Janeiro, Buenos Aires) és, miután 1918 tavaszán bemutatkozott Milánóban, a Teatro Lirico színpadán, Pietro Mascagni Lodoletta című darabjában, november 19-én meghódította a Scala közönségét is Arrigo Boito Mefistofele operájában Arturo Toscanini vezényletével.

1920. november 26-án fellépett a New York-i Metropolitan Opera közönsége előtt, a Mefistofelével; olyan sikerrel, hogy a színház művészeti igazgatója meghosszabbította a szerződését, előbb további két hónapra, majd négy évre! Sikere javára vált az egész olasz közösségnek, miután Enrico Caruso ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy benne látja az utódját. 1921. augusztus 2-án Caruso elhunyt, és a Metropolitan, amely őt 18 évig ünnepelte, attól az évtől fogva Giglit élvezhette Giuseppe Verdi Traviata c. darabjában. Az elkövetkező tíz évben rendszeresen szerepelt a „Metben” és sikere volt sok más olyan amerikai városban is, mint San Francisco, Philadelphia, Chicago). Abban a periódusában európai turnén is részt vett (fontos bemutatkozása 1930. május 27-én volt a londoni Covent Gardenben, az André Chénier-ben), majd Dél-Amerika nagy színpadai következtek.

1932-ben, az eltelt tizenkét év és ötszáz előadást után szakított a Metropolitannel, mert az a tiszteletdíját csökkentette a nagy gazdasági világválságra való tekintettel, és hazatért Olaszországba. A római Opera lett tevékenysége fő színtere (a Metbe csak 1939-ben tért vissza, öt olyan előadásra, mint az Aida). Megfordult, a második világháború kirobbanásáig, több európai nagyvárosban (az Aida Radameseként 1936-ban, Bécsben, Victor de Sabata vezényletével nagy sikert aratott) és Dél-Amerikában.

A hangosfilm megérkezésével, 1935-től 16 filmet forgatott az 1950-es évek elejéig. Utolsó megjelenése a filmvásznon 1953-ban, Carmine Gallone Puccinije volt.

A háború után, 1946-ban átmenetileg visszatért a rivaldafénybe, élemedett kora ellenére a közönséget még lázba hozva. Aztán betegsége (Diabetes mellitus) miatt kénytelen volt visszavonulni előbb a színpadtól, majd a hangversenyektől is. Utolsó hivatalos fellépése a Carnegie Hallban, 1955. április 20-án volt. Végső turnéin időnként leánya, Rina kísérte, aki jelentős sikereket ért el az oldalán 1943-ban, a parmai Teatro Regióban, a Traviatában.

Egész pályáján végigkísérte ügynöke, személyi titkára Amedeo Grossi, aki feleségével, Barbarával monumentális levéltárát is gondozta, amelyet ma a Museo Gigli őriz, Recanatiban.

Gyakran párhuzamot vontak közte és Enrico Caruso között, Második Carusónak is titulálva, de ő maga inkább az Első Gigli nevet preferálta.

1915. október 4-én feleségül vette Costanza Cerronit a római Santa Maria ai Monti templomban. Házasságukból egy leány, Rina (1916), a későbbi jeles szoprán, és egy fiú, Enzo (1919) született.

1932-ben összejött Lucia Vigaranival, akivel megélt titkos viszonyából három gyermek született: Giovanni 1940-ben, Gloria 1942-ben és Maria Pia 1944-ben.

Barátja, Adriano Belli biztatására, a háború utáni hónapokban Gigli felkereste Pietrelcinai Szent Pio atyát erkölcsi kérdésekben tanácsát kérve. A híres szerzetes először házasságon kívüli kapcsolata drasztikus megszakítását követelte, majd azt tanácsolta neki, hogy természetes gyermekeit is fogadja örökbe.

Hatvanhét éves korában hunyt el a via Serchión lévő római lakásán, tüdőgyulladást követő szívmegállásban. Gyászünnepsége a Santa Maria Addolorata templomban, a piazza Buenos Aires téren (ismertebb nevén piazza Quadrata) volt, s a recanati családi sírban nyugszik.

Ha osztályozni kívánjuk a 20. század legkiválóbb énekeseit, kétségkívül Gigli hangja az egyik legszebbnek számít, nem csupán a híres tenorokat számba véve. Jellemzi a lágyság, egyöntetűség, kivételesen természetes harmóniaképzés, ami mindmáig kétségbevonhatatlanul megmutatkozik, számos ránk hagyott lemezfelvétele bármelyikén. Természetes adottságai mesterien keverednek a falzett mesterséges technikájával, amiben azóta is felülmúlhatatlant mutatott. Összehasonlíthatatlan érzelmessége a modern ízléssel keverve, állandó szinten tartva a drámai feszültséget, hidegségbe vagy rutinba süllyedése nélkül.

A 19. század lírai tenorjainak, a magas, természetes módon történő hangképzése nehézségeit néha elkerülte, ami már a Gioconda leghíresebb áriájában csalódást okozott a közönség egy részének. Majd a háború után gyorsan felnőtt a Donizetti-repertoárhoz, a Szerelmi bájital és a Lammermoori Lucia előadása fémjelzi ezt. Verdi műveiben kidomborítja lírai vénáját (Traviata, Rigoletto, Az álarcosbál), miként a kor olaszul énekelt olyan francia darabjaiban, mint a Faust vagy a Manon. Feledhetetlent nyújtott továbbá Puccini Bohéméletében, a Toscában és, pályája későbbi részében, a Manon Lescaut-ban.

Karrierje második felében, Verdi olyan operáiban, mint az Aida, Trubadúr, A végzet hatalma, megtalálja a szerelmi és elégiai hangot. Kiváló interpretálója a korban divatos verista stílusnak, mint pl. az André Chénier, a Bajazzók és a Parasztbecsület c. művekben, Mascagni vezényletével.

Világhírét növelte számtalan dal, és szalonrománc, amelyeket filmjeiben is bemutat, mint pl. a Non ti scordar di me (1935) és a Mamma (1940).

Beniamino Gigli mentorként aktív közreműködője volt a magyar származású Carelli Gábor karrierjének alakulásában, aki az Olaszországban töltött évek után több évtizeden keresztül a Metropolitan Opera társulatának legendás művészeként szerzett hírnevet. 1991-ben Carelli Gábor és Rina Gigli dokumentumfilmet készített a nagy elődről, a Clevelandben bemutatott televíziós produkciónak Carelli növendéke, Magonyi Andreas Zsolt volt a producere.

• Bajazzók, km. Iva Pacetti, Mario Basiola, Leone Paci, rend. Franco Ghione – EMI, 1934
• Bohémélet, km. Licia Albanese, Afro Poli, Tatiana Menotti, Duilio Baronti, rend. Umberto Berrettoni – EMI, 1938
• Tosca, km. Maria Caniglia, Armando Borgioli, rend. Oliviero De Fabritiis – EMI, 1938
• Requiem (Verdi), km. Maria Caniglia, Ebe Stignani, Ezio Pinza, rend. Tullio Serafin – EMI, 1939
• Pillangókisasszony, km. Toti Dal Monte, Mario Basiola, Vittoria Palombini, rend. Oliviero De Fabritiis – EMI, 1939
• Parasztbecsület, km. Lina Bruna Rasa, Gino Bechi, rend. Pietro Mascagni – EMI, 1940
• André Chénier, km. Maria Caniglia, Gino Bechi, rend. Oliviero De Fabritiis – EMI, 1941
• Az álarcosbál, km. Maria Caniglia, Gino Bechi, Fedora Barbieri, rend. Tullio Serafin – EMI, 1943
• Aida, km. Maria Caniglia, Ebe Stignani, Gino Bechi, Tancredi Pasero, rend. Tullio Serafin – EMI, 1946
• Carmen (olaszul), km. Ebe Stignani, Gino Bechi, Rina Gigli, rend. Vincenzo Bellezza – EMI, 1949

• La Gioconda (válogatás), km. Gina Cigna, Mario Basiola, Gianna Pederzini, Tancredi Pasero, Elena Nicolai, rend. Tullio Serafin – élő Cremona, 1934, kiadó Timaclub
• Aida (válogatás), km. Gina Cigna, Ebe Stignani, Ettore Nava, Tancredi Pasero, vez. Victor de Sabata – Bécs, 1937, GOP/Eklipse
• Aida (kivonat, olaszul és németül), km. Maria Nemeth, Rosette Anday, Alexander Sved, vez. Karl Alwin – Bécs, 1937, GOP
• Rigoletto, km. Carlo Tagliabue, Lina Pagliughi, Corrado Zambelli, vez. Vittorio Gui – London, 1938, MDP/Ember
• Aida, km. Maria Caniglia, Ebe Stignani, Armando Borgioli, Corrado Zambelli, vez. Thomas Beecham – London, 1939, Eklipse/Arkadia
• Aida (válogatás), km. Zinka Milanov, Bruna Castagna, Carlo Tagliabue, vez. Ettore Panizza – Met, 1939, EJS/Lyric Distribution
• Traviata, km. Maria Caniglia, Mario Basiola, vez. Vittorio Gui – London, 1939, EJS/Eklipse/Arkadia
• Adriana Lacouvreur (válogatás), km. Maria Caniglia, Fedora Barbieri, vez. Ettore Panizza – Buenos Aires, 1948, Charles Handelman
• A végzet hatalma (válogatás), km. Elisabetta Barbato, Enzo Mascherini, Giulio Neri, vez. Antonino Votto – Rio de Janeiro, 1951, HRE/SRO
• Manon Lescaut (válogatás), km. Elisabetta Barbato, Silvio Vieira, vez. Antonino Votto – élő Rio de Janeiro, 1951, UORC/MDP
• Szerelmi bájital, km. Rina Gigli, Italo Tajo, Giuseppe Taddei, vez. Gianandrea Gavazzeni – Nápoly, 1953, Bongiovanni/Eklipse

• Non ti scordar di me, rendezte Augusto Genina (1935)
• Sinfonie di cuori, rendezte Karl Heinz Martin (1936)
• Ave Maria, rendezte Joannes Riemann (1936)
• Giuseppe Verdi, rendezte Carmine Gallone (1938)
• Solo per te, rendezte Carmine Gallone (1938)
• Marionette, rendezte Carmine Gallone (1939)
• Casa lontana, rendezte Johannes Meyer (1939)
• Ritorno, rendezte Bolváry Géza (1940)
• Traummusik, rendezte Bolváry Géza (1940)
• Mamma, rendezte Guido Brignone (1941)
• Vertigine, rendezte Guido Brignone (1941)
• Silenzio, si gira!, rendezte Carlo Campogalliani (1943)
• Bajazzók, rendezte Giuseppe Fatigati (1943)
• Lache Bajazzo, rendezte Leopold Hainisch (1943)
• Voglio bene soltanto a te, rendezte Giuseppe Fatigati (1946)
• Follie per l'opera, rendezte Mario Costa (1949)
• Una voce nel tuo cuore, rendezte Alberto D'Avers (1949)
• Taxi di notte, rendezte Carmine Gallone (1950)
• Soho Conspiracy, rendezte Cecil H. Williamson (1950)

• Az Olasz Köztársaság Becsületrendje Nagy Tisztje, 1952. december 30.
• A Becsületlégió Lovagja

A római Teatro dell’Opera di Roma előtti tér az ő nevét kapta, egy recanati nagy tér és egy bolognai utca nemkülönben.

• Beniamino Gigli emlékiratai; ford. Haász Kata; Zeneműkiadó, Budapest, 1984

Ez a szócikk részben vagy egészben a Beniamino Gigli című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Franco Foschi, Primavera del Tenore, 1970
• Rina Gigli (szerk. Celso Minestroni), Beniamino Gigli mio padre, Azzali, 1986, 257. o.
• Giuseppe Luppino, Beniamino Gigli, in «Leader’s», 2/5, 2000, 42-44. o.
• Luigi Inzaghi, Beniamino Gigli, Zecchini Editore, 2005
• Karizs, Mai Nap, 1991. december 2.

• Hivatalos honlapja
• “Beniamino Gigli” a helyszínen M. Malkov (oroszul)