[go: up one dir, main page]
Ugrás a tartalomhoz

„Beniamino Gigli” változatai közötti eltérés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Laptörténet interaktív böngészése
[nem ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
← Régebbi szerkesztés
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
VizuálisWikiszöveges
Voxfax (vitalap | szerkesztései)
74 428 szerkesztés
Voxfax (vitalap | szerkesztései)
74 428 szerkesztés
kékítés
 
(44 közbenső módosítás, amit 17 másik szerkesztő végzett, nincs mutatva)
3. sor: 3. sor:
| név = Beniamino Gigli
| név = Beniamino Gigli
| születési név =
| születési név =
| képaláírás = Debütálása ([[Amilcare Ponchiello]]: [[La Gioconda]]), [[Rovigo]], 1914
| képaláírás = Debütálása ([[Amilcare Ponchielli]]: [[Gioconda (opera)|La Gioconda]]), [[Rovigo]], 1914
| születési hely = [[Recanati]]
| születési hely = [[Recanati]]
| születési dátum = [[1890]]. [[március 20.]]
| születési dátum = [[1890]]. [[március 20.]]
14. sor: 14. sor:
}}
}}


⚫
[[Fájl:Teatro Sociale Beniamino Gigli plaque (Rovigo).jpg|bélyeg|Emléktábla első hivatásos fellépéséről ([[Gioconda (opera)|La Gioconda]], [[Teatro Sociale (Rovigo)|Teatro Sociale]], [[Rovigo]])]]
⚫
'''Beniamino Gigli''' ([[Recanati]], [[Marche]], [[Olaszország]], [[1890]]. [[március 20.]] – [[Róma]], [[1957]]. [[november 30.]]) a [[20. század]] egyik legnagyobb olasz [[tenor]] opera[[énekes]]e és [[színész]]e.

⚫
'''Beniamino Gigli''' ([[Recanati]], [[1890]]. [[március 20.]] – [[Róma]], [[1957]]. [[november 30.]]) a [[20. század]] egyik legnagyobb olasz [[tenor]] opera[[énekes]]e és [[színész]]e.


== Élete ==
== Élete ==
=== A kezdetek ===
=== A kezdetek ===
Domenico Gigli varga és harangozó, valamint Ester Magnaterra hatodik gyermekeként született. Már igen kicsi korától fogva nagy vonzalmat mutatott az éneklés iránt. Mindössze 7 éves volt, amikor fölvették szülővárosa katedrálisának fiúkórusába. Családja szegénysége súlyos áldozatokat követelt meg tőle, de két munkája között sikerült órákat vennie Quirino Lazzarini, orgonista mestertől, aki a ''Santa Casa'' karvezetője is volt [[Loreto]] városában.
Domenico Gigli varga és harangozó, valamint Ester Magnaterra hatodik gyermekeként született a gyönyörű természeti és történelmi környezetben, a középolasz [[Marche]] régióban, az [[Adriai-tenger]] partján fekvő kisvárosban. Már igen kicsi korától fogva nagy vonzalmat mutatott az [[éneklés]] iránt. Mindössze 7 éves volt, amikor fölvették szülővárosa katedrálisának fiúkórusába. Családja szegénysége súlyos áldozatokat követelt meg tőle, de két munkája között sikerült órákat vennie Quirino Lazzarini, orgonista mestertől, aki a ''Santa Casa'' karvezetője is volt [[Loreto (Olaszország)|Loreto]] városában.
⚫
[[File:Teatro Sociale Beniamino Gigli plaque (Rovigo).jpg|thumb|left|Emléktábla első hivatásos fellépéséről ([[La Gioconda]], [[Teatro Sociale (Rovigo)|Teatro Sociale]], [[Rovigo]])]]


15 évesen [[alt|kontraalt]] hangján a női főszerepet énekelte [[Alessandro Billi]] ''La fuga di Angelica'' című [[operett]]jében, [[Macerata]] megyeszékhelyen. Ezt több hasonló megmérettetés követte, amelyek meggyőzték a családját, hogy [[1907]] őszén Rómába költözhessen.
15 évesen [[alt|kontraalt]] hangján a női főszerepet énekelte [[Alessandro Billi]] ''La fuga di Angelica'' című [[opera (színmű)|kisoperájában]], [[Macerata]] megyeszékhelyen. Ezt több hasonló megmérettetés követte, amelyek meggyőzték a családját, hogy [[1907]] őszén Rómába költözhessen.


[[1912]]-ben néhány hónapos katonai szolgálatot teljesített az olasz–török [[líbiai háború]]ban, amikor tanulmányi ösztöndíjat nyert és beiratkozhatott a [[Santa Cecilia]] konzervatóriumba [[Enrico Rosati]] irányítása alá.
[[1912]]-ben néhány hónapos katonai szolgálatot teljesített az olasz–török [[líbiai háború]]ban, amikor elnyert egy tanulmányi ösztöndíjat, így beiratkozhatott a [[Santa Cecilia]] konzervatóriumba, [[Enrico Rosati]] irányítása alá.


Minthogy a növendékeknek tilos volt hivatásszerűen fellépniük, Mino Rosa álnéven tette, számos római szalonban, tekintélyes 300 lírás gázsit kiérdemelve. 1914. április 24-én, saját nevén, a Santa Cecilia akadémián, [[Alessandro Bustini]] ''La principessa dai capelli d'oro'' című zenés meséjében szerepelt és június 10-én abszolválta akadémiai záróvizsgáját is.
Minthogy a növendékeknek tilos volt hivatásszerűen fellépniük, ezt Mino Rosa álnéven tette, számos római szalonban, tekintélyes 300 lírás gázsit kiérdemelve. 1914. április 24-én, saját nevén, a Santa Cecilia akadémián, [[Alessandro Bustini]] ''La principessa dai capelli d'oro'' című zenés meséjében szerepelt és június 10-én letette akadémiai záróvizsgáját is.


Színházi debütálására egy [[parma]]i dalverseny megnyerése után került sor, a rovigói ''Teatro Socialé''ban, október 14-én este, [[Amilcare Ponchielli]] ''[[La Gioconda]]'' című operájában.
Színházi debütálására egy [[parma]]i dalverseny megnyerése után került sor, a rovigói ''Teatro Socialé''ban, október 14-én este, [[Amilcare Ponchielli]] ''[[Gioconda (opera)|La Gioconda]]'' című operájában.


=== Pályája===
=== Pályája===
Ezt követően olyan nagyobb olasz városok operaházaiban lépett, mint [[Palermo]], [[Nápoly]], [[Genova]], [[Catania]], Róma ([[Teatro Costanzi]]), a ''[[Manon Lescaut]]'', ''[[Tosca]]'', ''[[Mefistofele]]'', ''[[A kegyencnő]]'' című operákban.
Ezt követően olyan nagyobb olasz városok operaházaiban lépett, mint [[Palermo (Olaszország)|Palermo]], [[Nápoly]], [[Genova]], [[Catania]], Róma ([[Teatro dell’Opera di Roma|Teatro Costanzi]]), a ''[[Manon Lescaut (Puccini)|Manon Lescaut]]'', ''[[Tosca]]'', ''[[Mefistofele]]'', ''[[A kegyencnő]]'' című operákban.


[[1917]]-ben elkezdte a külföld meghódítását; [[Madrid]], [[Barcelona]], [[Monte-Carlo]], [[Rio de Janeiro]], [[Buenos Aires]]) és, miután [[1918]] tavaszán bemutatkozott [[Milánó]]ban, a [[Teatro Lirico]] színpadán, [[Pietro Mascagni]] ''[[Lodoletta]]'' című darabjában, november 19-én meghódította a [[Teatro alla Scala|Scala]] közönségét is [[Arrigo Boito]] ''[[Mefistofele]]'' operájában [[Arturo Toscanini]] vezényletével.
[[1917]]-ben elindult a világhír felé; [[Madrid]], [[Barcelona]], [[Monte-Carlo]], [[Rio de Janeiro]], [[Buenos Aires]]) és, miután [[1918]] tavaszán bemutatkozott [[Milánó]]ban, a [[Teatro Lirico]] színpadán, [[Pietro Mascagni]] ''[[Lodoletta]]'' című darabjában, november 19-én meghódította a [[Teatro alla Scala|Scala]] közönségét is [[Arrigo Boito]] ''[[Mefistofele]]'' operájában [[Arturo Toscanini]] vezényletével.


[[1920]]. november 26-án fellépett a [[New York]]-i [[Metropolitan Opera]] közönsége előtt, a ''Mefistofelé''vel; olyan sikerrel, hogy a színház művészeti igazgatója meghosszabbította a szerződését, előbb további két hónapra, majd négy évre! Sikere javára vált az egész olasz közösségnek, miután [[Enrico Caruso]] ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy benne látja az utódját. [[1921]]. augusztus 2-án Caruso elhunyt, és a Metropolitan, amely őt 18 évig ünnepelte, attól az évtől fogva Giglit élvezhette [[Giuseppe Verdi]] ''[[Traviata]]'' c. darabjában. Az elkövetkező tíz évben rendszeresen szerepelt a „Metben” és sikere volt sok más olyan városban is, mint [[San Francisco]], [[Philadelphia]], [[Chicago]]). Abban a periódusában [[európa]]i turnén is részt vett (fontos bemutatkozása [[1930]]. május 27-én volt a [[london]]i [[Royal Opera House|Covent Gardenben]] az ''[[André Chénier]]-ben''), majd [[Dél-Amerika]] nagy színpadain.
[[1920]]. november 26-án fellépett a [[New York]]-i [[Metropolitan Opera]] közönsége előtt, a ''Mefistofelé''vel; olyan sikerrel, hogy a színház művészeti igazgatója meghosszabbította a szerződését, előbb további két hónapra, majd négy évre! Sikere javára vált az egész olasz közösségnek, miután [[Enrico Caruso]] ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy benne látja az utódját. [[1921]]. augusztus 2-án Caruso elhunyt, és a Metropolitan, amely őt 18 évig ünnepelte, attól az évtől fogva Giglit élvezhette [[Giuseppe Verdi]] ''[[Traviata (opera)|Traviata]]'' c. darabjában. Az elkövetkező tíz évben rendszeresen szerepelt a „Metben” és sikere volt sok más olyan amerikai városban is, mint [[San Francisco (Kalifornia)|San Francisco]], [[Philadelphia (Pennsylvania)|Philadelphia]], [[Chicago]]). Abban a periódusában [[európa]]i turnén is részt vett (fontos bemutatkozása [[1930]]. május 27-én volt a [[london]]i [[Royal Opera House|Covent Gardenben]], az ''[[André Chénier]]-ben''), majd [[Dél-Amerika]] nagy színpadai következtek.
[[File:Gigli-Alassio.jpg|thumb|left|Beniamino Gigli kőbe vésett aláírása [[Alassio]] falán]]
[[Fájl:Gigli-Alassio.jpg|thumb|Beniamino Gigli kőbe vésett aláírása [[Alassio]] falán]]
[[1932]]-ben, az eltelt tizenkét év és ötszáz előadást után szakított a Metropolitannel, mert az a tiszteletdíját csökkentette a [[nagy gazdasági világválság]]ra való tekintettel, és hazatért Olaszországba. A római Opera lett tevékenysége fő színtere (a Metbe csak [[1939]]-ben tért vissza, öt olyan előadásra, mint az ''[[Aida]]''). Megfordult, a [[második világháború]] kirobbanásáig, több európai nagyvárosban (az ''Aida'' [[1936]]-ban, [[Bécs]]ben, [[Victor De Sabata]] vezényletével nagy sikert aratott) és Dél-Amerikában.
[[1932]]-ben, az eltelt tizenkét év és ötszáz előadást után szakított a Metropolitannel, mert az a tiszteletdíját csökkentette a [[nagy gazdasági világválság]]ra való tekintettel, és hazatért Olaszországba. A [[Teatro dell’Opera di Roma|római Opera]] lett tevékenysége fő színtere (a Metbe csak [[1939]]-ben tért vissza, öt olyan előadásra, mint az ''[[Aida (opera)|Aida]]''). Megfordult, a [[második világháború]] kirobbanásáig, több európai nagyvárosban (az ''Aida'' Radameseként [[1936]]-ban, [[Staatsoper (Bécs)|Bécsben]], [[Victor de Sabata]] vezényletével nagy sikert aratott) és Dél-Amerikában.


A [[film|hangosfilm]] megérkezésével, [[1935]]-től 16 filmet forgatott az [[1950-es évek]] elejéig ([[1953]]-ban, az utolsó megjelenése a filmvásznon [[Carmine Gallone]] [[Puccini (film 1953)|''Puccini''je]] volt), csökkenő fotogeneitása és meglehetősen konvencionális előadásmódja miatt.
A [[film|hangosfilm]] megérkezésével, [[1935]]-től 16 filmet forgatott az [[1950-es évek]] elejéig. Utolsó megjelenése a filmvásznon [[1953]]-ban, [[Carmine Gallone]] [[Puccini (film 1953)|''Puccini''je]] volt.


A háború után, [[1946]]-ban átmenetileg visszatért a színpadra, élemedett kora ellenére a közönséget még lázba hozva. Aztán betegsége ([[Diabetes mellito|diabetesz]]) miatt kénytelen volt visszavonulni előbb a színpadtól, majd a hangversenyektől is. Utolsó hivatalos fellépése a Carnegie Hallban [[1955]]. április 20-án volt. Utolsó turnéin időnként leánya, [[Rina Gigli|Rina]] kísérte, aki jelentős sikereket ért el az oldalán [[1943]]-ban, a parmai Teatro Regióban, a ''Traviatá''ban.
A háború után, [[1946]]-ban átmenetileg visszatért a rivaldafénybe, élemedett kora ellenére a közönséget még lázba hozva. Aztán betegsége ([[cukorbetegség|Diabetes mellitus]]) miatt kénytelen volt visszavonulni előbb a színpadtól, majd a hangversenyektől is. Utolsó hivatalos fellépése a [[Carnegie Hall]]ban, [[1955]]. április 20-án volt. Végső turnéin időnként leánya, [[Rina Gigli|Rina]] kísérte, aki jelentős sikereket ért el az oldalán [[1943]]-ban, a parmai Teatro Regióban, a ''Traviatá''ban.


Egész pályáján végigkísérte ügynöke, személyi titkára [[Amedeo Grossi]], aki feleségével, Barbarával monumentális levéltárát is gondozta, amelyet ma a [[Museo Gigli]] őriz, Recanatiban.
Egész pályáján végigkísérte ügynöke, személyi titkára [[Amedeo Grossi]], aki feleségével, Barbarával monumentális levéltárát is gondozta, amelyet ma a [[Museo Gigli]] őriz, Recanatiban.
47. sor: 48. sor:


=== Magánélete ===
=== Magánélete ===
[[1915]]. október 4-én feleségül vette Costanza Cerronit a római [[ Santa Maria ai Monti]] templomban. Házasságukból egy leány, Rina ([[1916]]), a későbbi jeles [[szoprán]], és egy fiú, Enzo ([[1919]]) született.
[[1915]]. október 4-én feleségül vette Costanza Cerronit a római [[Santa Maria ai Monti]] templomban. Házasságukból egy leány, Rina ([[1916]]), a későbbi jeles [[szoprán]], és egy fiú, Enzo ([[1919]]) született.


1932-ben összejött Lucia Vigaranival, akivel megélt titkos viszonyából három gyermek született: Giovanni [[1940]]-ben, Gloria [[1942]]-ben és Maria Pia [[1944]]-ben.
1932-ben összejött Lucia Vigaranival, akivel megélt titkos viszonyából három gyermek született: Giovanni [[1940]]-ben, Gloria [[1942]]-ben és Maria Pia [[1944]]-ben.
53. sor: 54. sor:
Barátja, [[Adriano Belli]] biztatására, a háború utáni hónapokban Gigli felkereste [[Pietrelcinai Szent Pio]] atyát erkölcsi kérdésekben tanácsát kérve. A híres szerzetes először házasságon kívüli kapcsolata drasztikus megszakítását követelte, majd azt tanácsolta neki, hogy természetes gyermekeit is fogadja örökbe.
Barátja, [[Adriano Belli]] biztatására, a háború utáni hónapokban Gigli felkereste [[Pietrelcinai Szent Pio]] atyát erkölcsi kérdésekben tanácsát kérve. A híres szerzetes először házasságon kívüli kapcsolata drasztikus megszakítását követelte, majd azt tanácsolta neki, hogy természetes gyermekeit is fogadja örökbe.


Hatvanhét éves korában hunyt el a via Serchión lévő római lakásán, [[tüdőgyulladás]]t követő [[szívroham|szívmegállásban]]. Gyászünnepsége a Santa Maria Addolorata templomban, a piazza Buenos Aires téren (ismertebb nevén piazza Quadrata) volt, s a recanati családi sírban nyugszik.
Hatvanhét éves korában hunyt el a via Serchión lévő római lakásán, [[tüdőgyulladás]]t követő [[szívinfarktus|szívmegállásban]]. Gyászünnepsége a Santa Maria Addolorata templomban, a piazza Buenos Aires téren (ismertebb nevén piazza Quadrata) volt, s a recanati családi sírban nyugszik.


== Hangja és művészete ==
<!-- Note vocali e artistiche ==
Ha osztályozni kívánjuk a 20. század legkiválóbb énekeseit, kétségkívül Gigli hangja az egyik legszebbnek számít, nem csupán a híres tenorokat számba véve. Jellemzi a lágyság, egyöntetűség, kivételesen természetes harmóniaképzés, ami mindmáig kétségbevonhatatlanul megmutatkozik, számos ránk hagyott lemezfelvétele bármelyikén. Természetes adottságai mesterien keverednek a [[falzett]] mesterséges technikájával, amiben azóta is felülmúlhatatlant mutatott. Összehasonlíthatatlan érzelmessége a modern ízléssel keverve, állandó szinten tartva a drámai feszültséget, hidegségbe vagy rutinba süllyedése nélkül.
Per quanto sterile sarebbe il voler stilare una "classifica" dei principali cantanti del [[XX secolo|Novecento]], non v'è dubbio che la voce di Gigli vada considerata una delle più belle, non solo di tenore, del secolo scorso: omogenea, dal raro timbro che univa smalto e morbidezza, musicalissima, non amplissima ma eccezionalmente dotata di [[armonia (musica)|armonici]] naturali, a tutt'oggi inconfondibile anche al primo ascolto di uno dei numerosissimi [[disco in vinile|dischi]] lasciati dall'artista. Alle doti naturali seppe unire una tecnica agguerrita, in particolare nell'emissione "mista" del [[falsettone]], nella quale rimane tuttora probabilmente insuperato. Sul piano interpretativo, pur risentendo, come quasi inevitabile, del gusto veristicheggiante prevalente al tempo (a cui aggiunse una caratteristica nota di emotività esteriore), che risulta in diversi casi incompatibile con il gusto moderno, profuse una costante tensione drammatica, senza mai mostrare freddezza o indulgere alla [[routine]].


Esordì come tenore lirico e di grazia di gusto [[XIX secolo|ottocentesco]], con qualche difficoltà nel completo dominio degli acuti a voce piena (è noto che nelle recite di esordio ne ''La Gioconda'' evitò per alcune serate il [[si (nota)|si]] [[bemolle]] di tradizione alla fine del brano più celebre, deludendo in parte il pubblico), divenendo rapidamente il più noto esecutore del repertorio [[Gaetano Donizetti|donizettiano]] fino al secondo dopoguerra, con memorabili prove, tra le altre, ne ''[[L'elisir d'amore]]'' e ''[[Lucia di Lammermoor]]''. Si distinse poi nel repertorio verdiano di stampo lirico, decisamente consono alla sua vocalità (''[[La traviata]]'', ''[[Rigoletto]]'', ''[[Un ballo in maschera]]''), oltre che nel repertorio francese (eseguito a quei tempi in italiano), in cui spiccano ''[[Faust (opera)|Faust]]'' e ''[[Manon (Massenet)|Manon]]''. Non va dimenticato inoltre il [[Giacomo Puccini|Puccini]] di ''[[La bohème|Bohème]]'', ''[[Tosca (opera)|Tosca]]'' e, più avanti in carriera, ''[[Manon Lescaut]]''.
A 19. század lírai tenorjainak, a magas, természetes módon történő hangképzése nehézségeit néha elkerülte, ami már a ''Gioconda'' leghíresebb áriájában csalódást okozott a közönség egy részének. Majd a háború után gyorsan felnőtt a Donizetti-repertoárhoz, a [[Szerelmi bájital (opera)|Szerelmi bájital]] és a [[Lammermoori Lucia]] előadása fémjelzi ezt. Verdi műveiben kidomborítja lírai vénáját (''[[Traviata (opera)|Traviata]]'', ''[[Rigoletto]]'', ''[[Az álarcosbál]]''), miként a kor [[Olasz nyelv|olaszul]] énekelt olyan francia darabjaiban, mint a ''[[Faust (opera)|Faust]]'' vagy a ''[[Manon (opera)|Manon]]''. Feledhetetlent nyújtott továbbá [[Giacomo Puccini|Puccini]] ''[[Bohémélet]]''ében, a ''[[Tosca (opera)|Toscában]]'' és, pályája későbbi részében, a ''[[Manon Lescaut (Puccini)|Manon Lescaut]]''-ban.


Karrierje második felében, Verdi olyan operáiban, mint az ''Aida'', ''[[Trubadúr]]'', ''[[A végzet hatalma (opera)|A végzet hatalma]]'', megtalálja a szerelmi és elégiai hangot. Kiváló interpretálója a korban divatos [[verizmus|verista]] stílusnak, mint pl. az ''[[André Chénier]]'', a ''[[Bajazzók]]'' és a ''[[Parasztbecsület]]'' c. művekben, [[Pietro Mascagni|Mascagni]] vezényletével.
Affrontò nella seconda parte della carriera anche le parti verdiane vocalmente più onerose di ''[[Aida (opera)|Aida]]'', ''[[Il trovatore]]'', ''[[La forza del destino]]'', dando risalto soprattutto agli aspetti amorosi ed elegiaci, che pure sono presenti in tali ruoli. Fu poi eccellente interprete del [[verismo]], in gran voga all'epoca, distinguendosi in particolare in ''[[Andrea Chénier (opera)|Andrea Chenier]]'', ''[[Pagliacci (opera)|Pagliacci]]'' e ''[[Cavalleria rusticana (opera)|Cavalleria rusticana]]'', incisa sotto la [[direttore d'orchestra|bacchetta]] dello stesso [[Pietro Mascagni|Mascagni]].


La sua fama planetaria è anche dovuta alle innumerevoli canzoni e [[romanza|romanze]] da salotto, interpretate frequentemente nei film, tra le quali vanno ricordate quantomeno le celeberrime ''[[Non ti scordar di me (canzone)|Non ti scordar di me]]'' ([[1935]]) e ''[[Mamma (brano musicale)|Mamma]]'' ([[1940]]).-->
Világhírét növelte számtalan dal, és szalonrománc, amelyeket filmjeiben is bemutat, mint pl. a ''[[Non ti scordar di me]]'' ([[1935]]) és a ''[[Mamma]]'' ([[1940]]).


Beniamino Gigli mentorként aktív közreműködője volt a magyar származású [[Carelli Gábor]] karrierjének alakulásában, aki az Olaszországban töltött évek után több évtizeden keresztül a [[Metropolitan Opera]] társulatának legendás művészeként szerzett hírnevet. 1991-ben Carelli Gábor és Rina Gigli dokumentumfilmet készített a nagy elődről, a Clevelandben bemutatott televíziós produkciónak Carelli növendéke, Magonyi Andreas Zsolt volt a producere.
⚫
==Diszkográfia==


⚫
== Diszkográfia ==
=== Stúdiófelvételei ===
=== Stúdiófelvételei ===
*''Pagliacci'', con [[Iva Pacetti]], [[Mario Basiola]], Leone Paci, dir. [[Franco Ghione]] - [[EMI]] 1934
*''[[Bajazzók]]'', km. [[Iva Pacetti]], [[Mario Basiola]], Leone Paci, rend. [[Franco Ghione]] – [[EMI]], 1934
*''La bohème'', con [[Licia Albanese]], [[Afro Poli]], Tatiana Menotti, Duilio Baronti, dir. Umberto Berrettoni - EMI 1938
*''[[Bohémélet]]'', km. [[Licia Albanese]], [[Afro Poli]], Tatiana Menotti, Duilio Baronti, rend. Umberto Berrettoni – EMI, 1938
*''Tosca'', con [[Maria Caniglia]], Armando Borgioli, dir. [[Oliviero De Fabritiis]] - EMI 1938
*''[[Tosca]]'', km. [[Maria Caniglia]], Armando Borgioli, rend. [[Oliviero De Fabritiis]] – EMI, 1938
*''[[Messa di requiem (Verdi)|Messa di requiem]]'', con Maria Caniglia, [[Ebe Stignani]], [[Ezio Pinza]], dir. [[Tullio Serafin]] - EMI 1939
*''[[Requiem (Verdi)]]'', km. Maria Caniglia, [[Ebe Stignani]], [[Ezio Pinza]], rend. [[Tullio Serafin]] – EMI, 1939
*''[[Madama Butterfly]]'', con [[Toti Dal Monte]], Mario Basiola, Vittoria Palombini, dir. Oliviero De Fabritiis - EMI 1939
*''[[Pillangókisasszony]]'', km. [[Toti Dal Monte]], Mario Basiola, Vittoria Palombini, rend. Oliviero De Fabritiis – EMI, 1939
*''Cavalleria rusticana'', con Lina Bruna Rasa, [[Gino Bechi]], dir. [[Pietro Mascagni]] - EMI 1940
*''[[Parasztbecsület]]'', km. Lina Bruna Rasa, [[Gino Bechi]], rend. [[Pietro Mascagni]] – EMI, 1940
*''Andrea Chenier'', con Maria Caniglia, Gino Bechi, dir. Oliviero De Fabritiis - EMI 1941
*''[[André Chénier]]'', km. Maria Caniglia, Gino Bechi, rend. Oliviero De Fabritiis – EMI, 1941
*''Un ballo in maschera'', con Maria Caniglia, Gino Bechi, [[Fedora Barbieri]], dir. Tullio Serafin - EMI 1943
*''[[Az álarcosbál]]'', km. Maria Caniglia, Gino Bechi, [[Fedora Barbieri]], rend. Tullio Serafin – EMI, 1943
*''Aida'', con Maria Caniglia, Ebe Stignani, Gino Bechi, [[Tancredi Pasero]], dir. Tullio Serafin - EMI 1946
*''[[Aida (opera)|Aida]]'', km. Maria Caniglia, Ebe Stignani, Gino Bechi, [[Tancredi Pasero]], rend. Tullio Serafin – EMI, 1946
*''[[Carmen (opera)|Carmen]]'' (in ital.), con Ebe Stignani, Gino Bechi, [[Rina Gigli]], dir. [[Vincenzo Bellezza]] - EMI 1949
*''[[Carmen (opera)|Carmen]]'' (olaszul), km. Ebe Stignani, Gino Bechi, [[Rina Gigli]], rend. [[Vincenzo Bellezza]] – EMI, 1949


=== Élő felvételei ===
=== Élő felvételei ===
*''[[La Gioconda]]'' (selez.), con [[Gina Cigna]], Mario Basiola, [[Gianna Pederzini]], [[Tancredi Pasero]], [[Elena Nicolai]], dir. Tullio Serafin - dal vivo [[Cremona]] 1934 ed. Timaclub
*''[[La Gioconda]]'' (válogatás), km. [[Gina Cigna]], Mario Basiola, [[Gianna Pederzini]], [[Tancredi Pasero]], [[Elena Nicolai]], rend. Tullio Serafin – élő [[Cremona]], 1934, kiadó Timaclub
*''Aida'' (selez.), con Gina Cigna, [[Ebe Stignani]], [[Ettore Nava]], Tancredi Pasero, dir. [[Victor De Sabata]] - Vienna 1937 ed. GOP/Eklipse
*''Aida'' (válogatás), km. Gina Cigna, [[Ebe Stignani]], [[Ettore Nava]], Tancredi Pasero, vez. [[Victor de Sabata]] – Bécs, 1937, GOP/Eklipse
*''Aida'' (estratti, in italiano e tedesco), con [[Maria Nemeth]], Rosette Anday, [[Alexander Sved]], dir. Karl Alwin - Vienna 1937 ed. GOP
*''Aida'' (kivonat, olaszul és [[Német nyelv|németül]]), km. [[Maria Nemeth]], Rosette Anday, [[Alexander Sved]], vez. Karl Alwin – Bécs, 1937, GOP
*''Rigoletto'', con [[Carlo Tagliabue]], [[Lina Pagliughi]], [[Corrado Zambelli]], dir. [[Vittorio Gui]] - Londra 1938 ed. MDP/Ember
*''[[Rigoletto]]'', km. [[Carlo Tagliabue]], [[Lina Pagliughi]], [[Corrado Zambelli]], vez. [[Vittorio Gui]] – London, 1938, MDP/Ember
*''Aida'', con Maria Caniglia, Ebe Stignani, Armando Borgioli, Corrado Zambelli, dir. [[Thomas Beecham]] - Londra 1939 ed. Eklipse/Arkadia
*''Aida'', km. Maria Caniglia, Ebe Stignani, Armando Borgioli, Corrado Zambelli, vez. [[Thomas Beecham]] – London, 1939, Eklipse/Arkadia
*''Aida'' (selez.), con [[Zinka Milanov]], [[Bruna Castagna]], Carlo Tagliabue, dir. [[Ettore Panizza]] - Met 1939 ed. EJS/Lyric Distribution
*''Aida'' (válogatás), km. [[Zinka Milanov]], [[Bruna Castagna]], Carlo Tagliabue, vez. [[Ettore Panizza]] – Met, 1939, EJS/Lyric Distribution
*''La traviata'', con Maria Caniglia, Mario Basiola, dir. [[Vittorio Gui]] - Londra 1939 ed. EJS/Eklipse/Arkadia
*''[[Traviata (opera)|Traviata]]'', km. Maria Caniglia, Mario Basiola, vez. [[Vittorio Gui]] – London, 1939, EJS/Eklipse/Arkadia
*''[[Adriana Lecouvreur (opera)|Adriana Lacouvreur]]'' (selez.), con Maria Caniglia, Fedora Barbieri, dir. Ettore Panizza - [[Buenos Aires]] 1948 ed. Charles Handelman
*''[[Adriana Lecouvreur (opera)|Adriana Lacouvreur]]'' (válogatás), km. Maria Caniglia, Fedora Barbieri, vez. Ettore Panizza – [[Buenos Aires]], 1948, Charles Handelman
*''La forza del destino'' (selez.), con [[Elisabetta Barbato]], [[Enzo Mascherini]], [[Giulio Neri]], dir. [[Antonino Votto]] - [[Rio de Janeiro]] 1951 ed. HRE/SRO
*''[[A végzet hatalma (opera)|A végzet hatalma]]'' (válogatás), km. [[Elisabetta Barbato]], [[Enzo Mascherini]], [[Giulio Neri]], vez. [[Antonino Votto]] – [[Rio de Janeiro]], 1951, HRE/SRO
*''Manon Lescaut'' (selez.), con Elisabetta Barbato, Silvio Vieira, dir. Antonino Votto - dal vivo Rio de Janeiro 1951 ed. UORC/MDP
*''[[Manon Lescaut (Puccini)|Manon Lescaut]]'' (válogatás), km. Elisabetta Barbato, Silvio Vieira, vez. Antonino Votto – élő Rio de Janeiro, 1951, UORC/MDP
*''L'elisir d'amore'', con Rina Gigli, [[Italo Tajo]], [[Giuseppe Taddei]], dir. [[Gianandrea Gavazzeni]] - [[Napoli]] 1953 ed. Bongiovanni/Eklipse
*''[[Szerelmi bájital (opera)|Szerelmi bájital]]'', km. Rina Gigli, [[Italo Tajo]], [[Giuseppe Taddei]], vez. [[Gianandrea Gavazzeni]] – [[Nápoly]], 1953, Bongiovanni/Eklipse


== Filmográfia ==
== Filmográfia ==
99. sor: 101. sor:
* ''[[Marionette (film, 1939)|Marionette]]'', rendezte Carmine Gallone ([[1939]])
* ''[[Marionette (film, 1939)|Marionette]]'', rendezte Carmine Gallone ([[1939]])
* ''[[Casa lontana]]'', rendezte [[Johannes Meyer]] (1939)
* ''[[Casa lontana]]'', rendezte [[Johannes Meyer]] (1939)
* ''[[Ritorno (film, 1940)|Ritorno]]'', rendezte [[Géza von Bolvary]] (1940)
* ''[[Ritorno (film, 1940)|Ritorno]]'', rendezte [[Bolváry Géza]] (1940)
* ''[[Traummusik (film, 1940)|Traummusik]]'', rendezte [[Géza von Bolváry]] (1940)
* ''[[Traummusik (film, 1940)|Traummusik]]'', rendezte Bolváry Géza (1940)
* ''[[Mamma (film, 1941)|Mamma]]'', rendezte [[Guido Brignone]] ([[1941]])
* ''[[Mamma (film, 1941)|Mamma]]'', rendezte [[Guido Brignone]] ([[1941]])
* ''[[Vertigine (film, 1941)|Vertigine]]'', rendezte [[Guido Brignone]] (1941)
* ''[[Vertigine (film, 1941)|Vertigine]]'', rendezte [[Guido Brignone]] (1941)
113. sor: 115. sor:


== Elismerései ==
== Elismerései ==
* Az Olasz Köztársaság Becsületrendje, 1952. december 30.
* Az Olasz Köztársaság Becsületrendje Nagy Tisztje, 1952. december 30.
* A Becsületlégió Lovagja
* A Becsületlégió Lovagja


== Emlékezete ==
== Emlékezete ==
A római Teatro dell'Opera előtti tér az ő nevét kapta.
A római [[Teatro dell’Opera di Roma]] előtti tér az ő nevét kapta, egy recanati nagy tér és egy [[bologna]]i utca nemkülönben.


== Magyarul megjelent művei ==
== Jegyzet ==

<references />
* ''Beniamino Gigli emlékiratai''; ford. Haász Kata; Zeneműkiadó, Budapest, 1984

== Fordítás ==
{{Fordítás|it|Beniamino Gigli|oldid=70453311}}

==Jegyzetek==
{{jegyzetek}}


== Bibliográfia ==
== Bibliográfia ==
* [[Franco Foschi]], ''Primavera del Tenore'', 1970
* [[Franco Foschi]], ''Primavera del Tenore'', 1970
* [[Rina Gigli]] (a cura di Celso Minestroni), ''Beniamino Gigli mio padre'', Azzali, giugno 1986, pp.&nbsp;257
* [[Rina Gigli]] (szerk. Celso Minestroni), ''Beniamino Gigli mio padre'', Azzali, 1986, 257. o.
* Giuseppe Luppino, Beniamino Gigli, in «Leader’s», 2/5, 2000, pp.&nbsp;42–44
* Giuseppe Luppino, Beniamino Gigli, in «Leader’s», 2/5, 2000, 42-44. o.
* [[Luigi Inzaghi]], ''Beniamino Gigli'', [[Zecchini Editore]], 2005
* [[Luigi Inzaghi]], ''Beniamino Gigli'', [[Zecchini Editore]], 2005
* Karizs, Mai Nap, 1991. december 2.


== Külső hivatkozások ==
== Külső hivatkozások ==
* [http://www.beniaminogigli.it/ Hivatalos honlapja]
* [https://web.archive.org/web/20141225064259/http://www.beniaminogigli.it/ Hivatalos honlapja]
* [http://nataliamalkova61.narod.ru/index/radioperedachi/0-14 Radiotrasmissione (2) “Beniamino Gigli” dal ciclo di M. Malkov „Ritka lemezek gyűjteménye” (oroszul)]
* [https://web.archive.org/web/20190419190321/http://nataliamalkova61.narod.ru/index/benjamino_dzhili/0-131 “Beniamino Gigli” a helyszínen M. Malkov (oroszul)]
{{Nemzetközi katalógusok}}
{{Portál|Opera||Zene}}

{{DEFAULTSORT:Gigli Beniamino}}
[[Kategória:Olasz operaénekesek]]
[[Kategória:1890-ben született személyek]]
[[Kategória:1957-ben elhunyt személyek]]
[[Kategória:Tenorok]]

A lap jelenlegi, 2023. július 9., 20:45-kori változata

Beniamino Gigli
Debütálása (Amilcare Ponchielli: La Gioconda), Rovigo, 1914
Debütálása (Amilcare Ponchielli: La Gioconda), Rovigo, 1914
Életrajzi adatok
Született1890. március 20.
Recanati
Elhunyt1957. november 30. (67 évesen)
Róma
SírhelyCivic Cemetery of Recanati
GyermekeiRina Gigli
IskoláiAccademia Nazionale di Santa Cecilia
Pályafutás
Műfajokopera
Hangszeroperaénekes (tenor)
Hangtenor
Díjak
  • a Német Szövetségi Köztársaság Rendjének nagykeresztje
  • csillag a Hollywoodi Hírességek Sétányán
  • Az Olasz Köztársasági Érdemrend főtisztje
  • a francia Becsületrend lovagja
  • Litteris et Artibus
Tevékenységoperaénekes
Beniamino Gigli aláírása
Beniamino Gigli aláírása
Beniamino Gigli weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Beniamino Gigli témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség
Emléktábla első hivatásos fellépéséről (La Gioconda, Teatro Sociale, Rovigo)

Beniamino Gigli (Recanati, 1890. március 20. – Róma, 1957. november 30.) a 20. század egyik legnagyobb olasz tenor operaénekese és színésze.

Élete

[szerkesztés]

A kezdetek

[szerkesztés]

Domenico Gigli varga és harangozó, valamint Ester Magnaterra hatodik gyermekeként született a gyönyörű természeti és történelmi környezetben, a középolasz Marche régióban, az Adriai-tenger partján fekvő kisvárosban. Már igen kicsi korától fogva nagy vonzalmat mutatott az éneklés iránt. Mindössze 7 éves volt, amikor fölvették szülővárosa katedrálisának fiúkórusába. Családja szegénysége súlyos áldozatokat követelt meg tőle, de két munkája között sikerült órákat vennie Quirino Lazzarini, orgonista mestertől, aki a Santa Casa karvezetője is volt Loreto városában.

15 évesen kontraalt hangján a női főszerepet énekelte Alessandro Billi La fuga di Angelica című kisoperájában, Macerata megyeszékhelyen. Ezt több hasonló megmérettetés követte, amelyek meggyőzték a családját, hogy 1907 őszén Rómába költözhessen.

1912-ben néhány hónapos katonai szolgálatot teljesített az olasz–török líbiai háborúban, amikor elnyert egy tanulmányi ösztöndíjat, így beiratkozhatott a Santa Cecilia konzervatóriumba, Enrico Rosati irányítása alá.

Minthogy a növendékeknek tilos volt hivatásszerűen fellépniük, ezt Mino Rosa álnéven tette, számos római szalonban, tekintélyes 300 lírás gázsit kiérdemelve. 1914. április 24-én, saját nevén, a Santa Cecilia akadémián, Alessandro Bustini La principessa dai capelli d'oro című zenés meséjében szerepelt és június 10-én letette akadémiai záróvizsgáját is.

Színházi debütálására egy parmai dalverseny megnyerése után került sor, a rovigói Teatro Socialéban, október 14-én este, Amilcare Ponchielli La Gioconda című operájában.

Pályája

[szerkesztés]

Ezt követően olyan nagyobb olasz városok operaházaiban lépett, mint Palermo, Nápoly, Genova, Catania, Róma (Teatro Costanzi), a Manon Lescaut, Tosca, Mefistofele, A kegyencnő című operákban.

1917-ben elindult a világhír felé; Madrid, Barcelona, Monte-Carlo, Rio de Janeiro, Buenos Aires) és, miután 1918 tavaszán bemutatkozott Milánóban, a Teatro Lirico színpadán, Pietro Mascagni Lodoletta című darabjában, november 19-én meghódította a Scala közönségét is Arrigo Boito Mefistofele operájában Arturo Toscanini vezényletével.

1920. november 26-án fellépett a New York-i Metropolitan Opera közönsége előtt, a Mefistofelével; olyan sikerrel, hogy a színház művészeti igazgatója meghosszabbította a szerződését, előbb további két hónapra, majd négy évre! Sikere javára vált az egész olasz közösségnek, miután Enrico Caruso ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy benne látja az utódját. 1921. augusztus 2-án Caruso elhunyt, és a Metropolitan, amely őt 18 évig ünnepelte, attól az évtől fogva Giglit élvezhette Giuseppe Verdi Traviata c. darabjában. Az elkövetkező tíz évben rendszeresen szerepelt a „Metben” és sikere volt sok más olyan amerikai városban is, mint San Francisco, Philadelphia, Chicago). Abban a periódusában európai turnén is részt vett (fontos bemutatkozása 1930. május 27-én volt a londoni Covent Gardenben, az André Chénier-ben), majd Dél-Amerika nagy színpadai következtek.

Beniamino Gigli kőbe vésett aláírása Alassio falán

1932-ben, az eltelt tizenkét év és ötszáz előadást után szakított a Metropolitannel, mert az a tiszteletdíját csökkentette a nagy gazdasági világválságra való tekintettel, és hazatért Olaszországba. A római Opera lett tevékenysége fő színtere (a Metbe csak 1939-ben tért vissza, öt olyan előadásra, mint az Aida). Megfordult, a második világháború kirobbanásáig, több európai nagyvárosban (az Aida Radameseként 1936-ban, Bécsben, Victor de Sabata vezényletével nagy sikert aratott) és Dél-Amerikában.

A hangosfilm megérkezésével, 1935-től 16 filmet forgatott az 1950-es évek elejéig. Utolsó megjelenése a filmvásznon 1953-ban, Carmine Gallone Puccinije volt.

A háború után, 1946-ban átmenetileg visszatért a rivaldafénybe, élemedett kora ellenére a közönséget még lázba hozva. Aztán betegsége (Diabetes mellitus) miatt kénytelen volt visszavonulni előbb a színpadtól, majd a hangversenyektől is. Utolsó hivatalos fellépése a Carnegie Hallban, 1955. április 20-án volt. Végső turnéin időnként leánya, Rina kísérte, aki jelentős sikereket ért el az oldalán 1943-ban, a parmai Teatro Regióban, a Traviatában.

Egész pályáján végigkísérte ügynöke, személyi titkára Amedeo Grossi, aki feleségével, Barbarával monumentális levéltárát is gondozta, amelyet ma a Museo Gigli őriz, Recanatiban.

Gyakran párhuzamot vontak közte és Enrico Caruso között, Második Carusónak is titulálva, de ő maga inkább az Első Gigli nevet preferálta.

Magánélete

[szerkesztés]

1915. október 4-én feleségül vette Costanza Cerronit a római Santa Maria ai Monti templomban. Házasságukból egy leány, Rina (1916), a későbbi jeles szoprán, és egy fiú, Enzo (1919) született.

1932-ben összejött Lucia Vigaranival, akivel megélt titkos viszonyából három gyermek született: Giovanni 1940-ben, Gloria 1942-ben és Maria Pia 1944-ben.

Barátja, Adriano Belli biztatására, a háború utáni hónapokban Gigli felkereste Pietrelcinai Szent Pio atyát erkölcsi kérdésekben tanácsát kérve. A híres szerzetes először házasságon kívüli kapcsolata drasztikus megszakítását követelte, majd azt tanácsolta neki, hogy természetes gyermekeit is fogadja örökbe.

Hatvanhét éves korában hunyt el a via Serchión lévő római lakásán, tüdőgyulladást követő szívmegállásban. Gyászünnepsége a Santa Maria Addolorata templomban, a piazza Buenos Aires téren (ismertebb nevén piazza Quadrata) volt, s a recanati családi sírban nyugszik.

Hangja és művészete

[szerkesztés]

Ha osztályozni kívánjuk a 20. század legkiválóbb énekeseit, kétségkívül Gigli hangja az egyik legszebbnek számít, nem csupán a híres tenorokat számba véve. Jellemzi a lágyság, egyöntetűség, kivételesen természetes harmóniaképzés, ami mindmáig kétségbevonhatatlanul megmutatkozik, számos ránk hagyott lemezfelvétele bármelyikén. Természetes adottságai mesterien keverednek a falzett mesterséges technikájával, amiben azóta is felülmúlhatatlant mutatott. Összehasonlíthatatlan érzelmessége a modern ízléssel keverve, állandó szinten tartva a drámai feszültséget, hidegségbe vagy rutinba süllyedése nélkül.

A 19. század lírai tenorjainak, a magas, természetes módon történő hangképzése nehézségeit néha elkerülte, ami már a Gioconda leghíresebb áriájában csalódást okozott a közönség egy részének. Majd a háború után gyorsan felnőtt a Donizetti-repertoárhoz, a Szerelmi bájital és a Lammermoori Lucia előadása fémjelzi ezt. Verdi műveiben kidomborítja lírai vénáját (Traviata, Rigoletto, Az álarcosbál), miként a kor olaszul énekelt olyan francia darabjaiban, mint a Faust vagy a Manon. Feledhetetlent nyújtott továbbá Puccini Bohéméletében, a Toscában és, pályája későbbi részében, a Manon Lescaut-ban.

Karrierje második felében, Verdi olyan operáiban, mint az Aida, Trubadúr, A végzet hatalma, megtalálja a szerelmi és elégiai hangot. Kiváló interpretálója a korban divatos verista stílusnak, mint pl. az André Chénier, a Bajazzók és a Parasztbecsület c. művekben, Mascagni vezényletével.

Világhírét növelte számtalan dal, és szalonrománc, amelyeket filmjeiben is bemutat, mint pl. a Non ti scordar di me (1935) és a Mamma (1940).

Beniamino Gigli mentorként aktív közreműködője volt a magyar származású Carelli Gábor karrierjének alakulásában, aki az Olaszországban töltött évek után több évtizeden keresztül a Metropolitan Opera társulatának legendás művészeként szerzett hírnevet. 1991-ben Carelli Gábor és Rina Gigli dokumentumfilmet készített a nagy elődről, a Clevelandben bemutatott televíziós produkciónak Carelli növendéke, Magonyi Andreas Zsolt volt a producere.

Diszkográfia

[szerkesztés]

Stúdiófelvételei

[szerkesztés]

Élő felvételei

[szerkesztés]

Filmográfia

[szerkesztés]

Elismerései

[szerkesztés]
  • Az Olasz Köztársaság Becsületrendje Nagy Tisztje, 1952. december 30.
  • A Becsületlégió Lovagja

Emlékezete

[szerkesztés]

A római Teatro dell’Opera di Roma előtti tér az ő nevét kapta, egy recanati nagy tér és egy bolognai utca nemkülönben.

Magyarul megjelent művei

[szerkesztés]
  • Beniamino Gigli emlékiratai; ford. Haász Kata; Zeneműkiadó, Budapest, 1984

Fordítás

[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Beniamino Gigli című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Jegyzetek

[szerkesztés]

Bibliográfia

[szerkesztés]
  • Franco Foschi, Primavera del Tenore, 1970
  • Rina Gigli (szerk. Celso Minestroni), Beniamino Gigli mio padre, Azzali, 1986, 257. o.
  • Giuseppe Luppino, Beniamino Gigli, in «Leader’s», 2/5, 2000, 42-44. o.
  • Luigi Inzaghi, Beniamino Gigli, Zecchini Editore, 2005
  • Karizs, Mai Nap, 1991. december 2.

Külső hivatkozások

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Beniamino_Gigli&oldid=26281784”