Uradalom

Európában a 7. századra alakult ki az uradalom, a középkori nagybirtok, amely azonban még kisüzemi termelésen alapuló nagygazdaság volt, mert a munka a paraszti üzemekben folyt, amelyek betagolódtak az uradalom szervezetébe.

A 9–10. században új szakasz kezdődött az európai nagybirtokok életében. Ekkor alakultak át földesurasággá, azaz teljes közigazgatási, bíráskodási („úriszék”), katonai és adóztatási szervezetté. A nagybirtokok immunitást szereztek, azaz királyi tisztviselő nem intézkedhetett a területükön, ott minden közfunkciót a birtokos látott el. Ez idő tájt jelentek meg az első fából vagy kőből épített, uradalmi központ szerepét betöltő várak. Az uradalom területén lévő templomokat, kolostorokat is a földesúr alapította - támogatta, de ellenőrizte is.^[2] Az uradalmi jobbágyok saját használatra, termény-, pénz- és munkajáradék ellenében, szántóföldet és házhelyet, kertet kaptak a földesúrtól. Munkájukat saját állataikkal és szerszámaikkal végezték. A földesúr saját kezelésű birtokát, az ún. majorságot vagy allódiumot robotban művelték.^[3]

A jobbágyság eltörlésével a 19. század közepén kezdődött az utolsó, 100 éves időszak az uradalmak életében: a jobbágyfelszabadítással megszűnt a robot, a jobbágyok helyébe idénymunkára szerződtetett béresek és hosszabb időre (legalább egy évre, de néha egész életükre) munkát vállaló cselédek léptek, s egyre több uradalom irányítását is bérlők vették át a tulajdonosoktól. A bérlők, akik általában a mezőgazdasági termeléshez értő szakemberek voltak, vagy ilyen szakembereket (gazdatiszteket) alkalmaztak, gazdálkodásukban igyekeztek követni a kor technikai fejlődését.^[4]

A második világháború után az uradalmakat felszámolták: a földosztás során az „Azé a föld, aki megműveli” jelszavával a birtokokat szétosztották a volt béresek és cselédek között.