Sisakdísz

A sisakok díszítésének igénye már az ókorban felmerült. Elsőként valószínűleg Angliában jelent meg. Innen valók az első sisakdísz-leírások is. A sisak ormára tollakat és egyéb díszeket tűztek, hogy a lovag felismerhető legyen a csatában. Népszerűek voltak az olyan segédsisakdíszek is, mint a sasszárnyak és a bölényszarvak. Ezek még nem valódi sisakdíszek, mert nem a viselőjét jelképezték, csak alkalmi módon utaltak rá, illetve céljuk a valódi sisakdísz kiemelése, hordozása, kiegészítése volt. Geoffroy Plantagenet 1127-es roueni lovaggá avatásán a gróf pajzsán látható oroszlánok közül egyet a fején viselt süvegére is ráfestettek. Ez azonban még nem valódi (plasztikus) sisakísz. A hagyomány szerint azonban Geoffroy rekettyeágat hordott a sisakjára tűzve és innen ered a dinasztia neve is, ami már több joggal tekinthető sisakdísznek, de ez is csak egy mondai hagyomány. Az efféle alkalmi alakzatok viselése azonban előkészíthette az utat a valódi sisakdíszek számára, melyek nyilvánvalóan nem egy légüres térben, hirtelen jelentek meg. A sisakdíszek mellett fontos szerepet töltöttek be az ezeknél valószínűleg korábbi eredetű, különféle sisakokra és süvegekre helyezett tollforgók, melyekért hatalmas összegeket is kifizettek (például a daru- és kócsagtollas forgóért), melyek a társadalmi állást is kifejezték. Spanyolországban büntetést kellett fizetnie annak, aki tollbokrétát jogtalanul viselt. Az angol peerek egyik jelvénye volt a tollforgó is a cím, a sisak és a korona mellett.

 

A plasztikus sisakdíszek a 12. század végén jelentek meg a sisakokon. Általánossá a 13. század második felében váltak. A legkorábbi ismert valódi sisakdísz Flandriai Balduin 1197-es pecsétjén maradt fenn. A német-római birodalomban a 13. század óta mutatható ki. Csehországban Vítek z Prčice 1220-as pecsétje tartalmazza. A legrégibb sisakdíszek kétségtelenül a szarvak, sasszárnyak, páva-, kakas-, strucctollak, szarvasagancsok, zászlócskák, állatok, emberi törzsek. Ilyen például Mihály zólyomi és szepesi ispán (1273), Baldus szepesi ispán (1299), a zólyomi Dancs mester, a Kontok és a Drugethek sisakdísze. Az első teljes címerek 1230 tájáról valók, melyeken az oromdíszes sisak a pajzs fölött látható. Magyarországon a legkorábbi ismert adományozott sisakdísz 1326 április 7.-éből származik Károly Róberttól, amelyet Enyerei Imre fia, Enyerei Miklós és testvérei (Tamás, András és István) nyertek ("egy kiterjesztett két szárnyú csőrében leveles ágat tartó arany sólyom"); ezt majd az egyenes fiúági leszármazottjai, csébi Pogány családbeliek, a címerüknek a pajzs alakjává is tették. Az oklevél szövege tartalmazza a sisakdísz magyar nevét (cymer) is, záradéka pedig azt sejteti, hogy már a király valamelyik elődje is adományozott címert Magyarországon. A (1327-ben a Balassa családbeli Dancs mester részesült címerjavításban.) Európai viszonylatban is ritka a Geissel patríciuscsalád 14. századi máig fennmaradt eredeti sisakdísze, melyet később ovális pajzzsal egészítettek ki és a soproni volt bencés (középkori ferences) templomban maradt fenn. Bőrből csuklyaszerűen kiképzett kecskefejet, a család címerállatát ábrázolja.

Noha korábban már léteztek címerek, melyeket a viselőjük saját maga vett fel, az első címeradományok a 14. században sisakdísz-adományok voltak. Ezek használata a 14. század közepén-végén fontosabbnak tűnik, mint a pajzson található jelképek használata. Jól mutatják ezt a korabeli sisakpecsétek folytatásai, a teljes címert ábrázoló pecsétek, melyeken a sisakdíszek nagysága jóval meghaladja a pajzsokét, ha azok szerepelnek a pecséten. Míg például Drugeth Vilmos nádor 1337-es pecsétjén a pajzs és a sisak egyforma nagyságú és a sisakdísz aránytalanul kicsi, addig Szécsényi Simon országbíró 1395-ös pecsétjén a sisak és a pajzs egyforma nagyságú ugyan, de a sisakdísz már aránytalanul nagy. Ez a sisakdíszek fontosságának megnövekedését mutatja a 14. század közepétől kezdődően a század végéig, ami egész Európára jellemző jelenség.

 

A 13. század első éveiben a sisakdísz a német pecséteken és más országokban is a címer mellett látható, mint önálló jelkép. 1240 táján már örökletes lett. A 14. században a sisakdíszek már csak a heraldikában maradtak fenn. Németországban, Ausztriában, Magyarországon és Svájc nagy részén változatosak a sisakdíszek. A középkor végén a német befolyás alatt álló heraldikai rendszerekben több címer egyesítése esetén egy pajzson az eredeti címerek sisakdíszeit is megtartották a pajzs fölött. A brit oromdíszek egyszerűek, általában csak egy fordul elő a címerben. Franciaországban és az Ibériai-félszigeten egyre hanyatlott a használata, míg teljesen meg nem szűnt. Franciaországban nem tartották a címer jelentős alkotórészének, ezért előfordult, hogy a címerviselők azt a saját tetszésük szerint megváltoztatták. Az olasz heraldikában különleges sisakdíszeket használtak. A német, közép-európai és skandináv sisakdíszek általában megismétlik a pajzsképet vagy azt tükrözik, ami teljesen ismeretlen gyakorlat a Brit-szigeteken, ahol a pajzsbeli kép általában valamilyen mesteralak. Ott a pajzs és a sisakdísz két külön, egyenrangú, de önálló, a címerviselőt egyaránt jelképező szimbólum, amit jelez az angol crest 'sisakísz' szó gyakori (laikus és szakszerű) használata különféle összefüggésekben (pecsétmező, levélpapír), ami már a legrégibb címerekben is megjelenik sisak és sisaktakaró nélkül, közvetlenül a pajzson.

A nők és az egyházi személyek általában nem viseltek sisakdíszt, ami azt fejezi ki, hogy nem vesznek részt a háborúban. Ez alól kivétel volt Jeanne d'Arc 1429-es címere. Néha a pajzs fölötti sisak nélküli ábrázolásokat, melyek a sisakdísz szerepében állnak, a magyar heraldikában címerfedélnek is nevezik. Ilyenek például az egyházi heraldika rangjelölő kalapjai és zsinórjai. I. Rákóczi György, erdélyi fejedelem címeradományain általában hiányzik a sisakdísz.^[2] Ez olasz címerfestő jelenlétére is utalhat az erdélyi dvarban, mert az olasz heraldikában ritkák a sisakdíszek. Néha a sisakdísz a lovaspecséteken csótárdíszként vagy fejdíszként megjelenik a ló fején is, mint például de Warenne, Surrey grófjának a lovaspecsétjén, Henry de Percy 1301-es pecsétjén, Owain Glyndwr (1354 k. - 1416) lovas ábrázolásán.

A hadviselésből a 16. században tűntek el a sisakdíszek. A 19. század romantikus légkörében néha újra megjelentek az előkelő származású urak összejövetelein. Például az orosz lovassági gárda sast viselt az ünnepi sisakján, a porosz személyes gárda ezrede a porosz sast hordta, míg a bajor lovasság oroszlánt viselt sisakdíszként.

A reneszánsz heraldika a címersisak használatát is a művészi koncepciónak rendelte alá. A sisak pajzsra helyezésének egyik szabálya volt, hogy oldalt dőlt pajzsnál a sisakot is oldalt, egyenes pajzsnál a sisakot is szembe kellett fordítani. A reneszánsz címereknél ez sem érvényesült következetesen. Mindjobban háttérbe szorult a sisakdísz is. Az Anjou-korban még két sisakdíszt is ábrázolhattak egy pecséten. Kanizsai István szlavóniai helytartó saját családi sisakdíszére helyezte rá a királyét, minthogy az ő nevében kormányozta a tartományt. A XVI. századra a sisakdísz fokozatosan díszítőelemmé süllyedt.

 

 

A sisakdísz a címer örökletes tartozékai közé számít. A leggyakrabban összefügg a pajzsbeli képpel és a pajzs színeivel. A pecséteken és érmeken helyettesítheti az egész címert is.

Az eredeti sisakdíszeket fából, bőrből, tollból, papírból, pléhből, kötött anyagból, textilből, esetleg aranyból, ezüstből és drágakövekből készítették. A sisakhoz hozzácsavarozták vagy hozzákötözték. A címerben térben ábrázolták. Mindig a sisak irányát követi, de ez alól vannak kivételek, főleg ha több sisak van egy pajzson.

A sisakdíszt általában térben ábrázolják - eltérően a címer legtöbb alkotórészétől - , hiszen tényleges használata során a csatatéren is térbeli képződmény volt a sisak tetején. A sisakdísz sohasem áll magában (hiszen ekkor címerjel lenne), hanem, sisakon, sisakkoszorún vagy sisakkoronán helyezkedik el, van azonban példa arra is, hogy a sisakdísz közvetlenül a sisakon, a sisaktakaró szövetén áll. Néha a teljes pajzsbeli kép alkotja, olykor azonban csak egy részét ismétli meg vagy teljesen különbözik attól, illetve más címerképpel együtt fordul elő.

Az emberek és állatok általában növekvő helyzetben szerepelnek a sisakdíszen. Előfordulhat szinte az összes címerábra a segédsisakdíszekkel vagy azok nélkül. A korai sisakdíszek megismétlik a pajzsképet és a lovagok ténylegesen viselték a csatában és a lovagi tornán. Innen ered az a heraldikai szabály, hogy a sisakdísz nem lebeghet a pajzs fölött, hanem a sisakon kell nyugodnia. Az Angliában elterjedt lebegő sisakdíszek antiheraldikusak. Később, különösen a 18. században Németországban is vétettek ezen szabály ellen.

A sisak és a sisakdísz együttes magassága megegyezik a pajzs magasságával. A teljes címer így lesz a legarányosabb és legharmonikusabb. Leonhard szerint^[3] a pajzs, a sisak és a sisakdísz kölcsönös magasságának arányát a következő képletekkel lehet kifejezni: 13. század - 2:1:1, a 14. század eleje - 3:2:3, a 14. század vége - 2:2:4, 15. század - 3:2:3.

• sisak
• címer
• címerleírás
• forgó (fejdísz)

• Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest 1854.