STS–3xx
| Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye. |
| Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szöveg helyesírását és nyelvhelyességét, a tulajdonnevek átírását. Esetleges további megjegyzések a vitalapon. |
STS–3xx mentő űrrepülőgép (STS–3xx)/Szojuz űrhajó készenlétét az STS–107 katasztrófáját követően bevezették. Ha az űrrepülőgép sérülésénél fogva nem tud sikeresen visszatérni, illetve sérülésénél fogva képes a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) dokkolni, a legénységet életmentés biztosításával kell visszahozni bázisukra. Ha az ISS -nél csak megközelítést tud végezni, akkor egy kábeles technikát (csiga mozgást) alkalmazva, űrruhában térnek át az ISS fedélzetére. A kábelt az STS–121 küldetésén vitték az űrállomásra, az STS–135 küldetésén vitték vissza a Földre. Tervek szerint a mentő űrrepülőgép négy fővel indulva hozna vissza űrhajósokat, a Szojuz űrhajó két fordulóval tudna az űrállomáson rekedt űrhajósokból állományt menteni.
Minden indítást követően a beépített kanadai Canadarm (RMS) manipulátor kar 50 méter kinyúlást biztosító karjára szerelt Orbiter Boom Sensor System (OBSS) rendszerrel újabb 15 méterrel meghosszabbították a kinyúlási távolságot. A rendszer segítségével ellenőrizni tudták a hővédőpajzs esetleges sérülését, szükség szerint javítási, karbantartási munkákat végezhettek a biztonságos leszállás elősegítésére. A mentő űrrepülőgép hasonló ellenőrzést végzett volna, csökkentett legénysége – 4 fő (parancsnok, pilóta, kettő küldetésfelelős) – javító, karbantartó munkával segítette volna helyreállítani a sérüléseket. Amennyiben nem sikerül a nagy károkat szenvedett űrrepülőgépet megjavítani, akkor az életmentés kerül előtérbe. A gyakorlatban nem volt szükség mentő űrrepülőgép küldésére.
Vészhelyzeti készenlét biztosítására eredetileg 40 napot szánt a NASA, amit folyamatosan csökkentettek, figyelemmel arra, hogy az űrrepülőgép önállóan maximum 23 napra tudta biztosítani a 6 fős legénység életfeltételeit. Az ISS-en rekedve körülbelül 80 nap állt rendelkezésre a megnövekedett legénységi létszám ellátására. A leggyorsabban a Progressz űrhajó segítségével lehet utánpótlást biztosítani. Az STS–124 űrrepülőgép küldetését követően az ISS-en 6 fős legénység teljesített szolgálatot, ehhez igazítva a szükséges életfeltételeket.
Módosítások
szerkesztésA nagyobb létszám visszahozása súlycsökkentést, testre szabott ülések beszerelését igényelte. Az ülések elrendezése, pozíciójának (ülés, fekvő állapot) biztosítása előkészületei időt igényel. Az űrrepülőgépek biztonságát növelve távirányítható elemeket építettek a rendszerbe. Távirányítással automatikus leszállás (robotpilóta), a Földről teljes körű műszaki ellenőrzést lehetőségét biztosítva. A szovjet Buran űrrepülőgép is teljesen automatikusan repült, majd tért vissza a Földre. Vészhelyzeti leszállóhelyeket jelöltek ki Európában, az amerikai földrészen.
Mentési programterv
szerkesztés- az esemény bekövetkezését követő 10. napon indulhat a vészhelyzeti támogatás,
- 11-21 nap között az űrrepülőgép nyitott raktérrel dokkol az ISS űrállomással,
- 21. napon az űrsikló üresen automatikusan leválik az ISS dokkolóról, a legénység az űrállomáson marad,
- szétválást követő negyedik órában az űrrepülőgép távirányítással landol a Vandenberg Air Force Base kifutóján,
- minimum a 35-45 nap között indulhat a mentő űrrepülőgép,
- 45-47 nap repülési idő között önvizsgálat (indításnál keletkezett sérülések ellenőrzése)
- 47 napon dokkolás az ISS-en,
- 48 napon a legénység átszáll a mentő űrrepülőgépbe,
- 49 napon leszállás a Kennedy Űrközponton (KSC) vagy az Edwards légitámaszponton (AFB),
Források
szerkesztés- Nemzetközi adatok.[forrás?]