Nagyrévi kultúra

A kultúra időrendjének megítélése az újabb kutatási eredmények tükrében folyamatos változtatások tárgya. A kérdéskörrel kapcsolatban a legújabb összefoglalást Reményi László végezte.

A kultúra felismerése és kutatása az 1876-ban felfedezett tószeg-laposhalmi lelőhely kutatásával kezdődött.^[2] A tell-település alsó, kora bronzkori rétegeit Gordon Childe 1929-es nagy összefoglalásában Tószeg A néven különítette el, leletanyagát 1900-1650 közé datálta.^[3] A kultúrát az 1926-28 közt Nagyrév-Zsidóhalmon végzett ásatásai alapján elkülönítő Tompa Ferenc, szintén e dátumok közé helyezte időbeli kiterjedését.^[4]

Ezt követően, az 1960-as évektől Bóna István kutatásai hoztak alapvető áttöréseket a kultúra belső időrendjét tekintve. Tipológiai alapon területi és időrendi egységekre osztotta fel a kultúrát: ökörhalmi fázis/csoportra (korai), kőtörési és szigetszentmiklósi fázisok/csoportokra (klasszikus) és a kulcsi fázis/csoportra (késői).^[5] A későbbi, 1990-es évek kutatási eredményei a kőtörés csoportot felszámolták, bizonyos lelőhelyei a Szabó Géza által körvonalazott proto-nagyrévbe, mások a korai nagyrévi fázisba kerültek.^[6]

Az 1960-as évek végére Bóna és Kalicz Nándor újabb kutatási eredményei nyomán a magyarországi kora bronzkor hármas időrendi felosztása terjedt el, melyben a kora bronzkor 1. – Makói kultúra időszakát, a kora bronzkor 2. folyamán követte a nagyrévi kultúra.^[7]

Kalicz Nándor és Kalicz-Schreiber Rózsa főleg a Duna-menti, valamint a Budapest környéki lelőhelyek feltárásával járultak hozzá az időrendi kép árnyalásához. Kalicz-Schreiber Rózsa alapvetően elveti Bóna területi-időrendi felosztását, mivel azok főként szórványleletekre támaszkodnak – a kulcsi fázisra vonatkozó megfigyeléseket tartja elfogadhatónak.^[8] Szerinte a főváros környéki lelőhelyeken a tipikus harangedényes elemek sosem önállóan fordulnak elő, hanem nagyrévi kísérő kerámiával, így kezdetben „kevert harangedényes-nagyrévi” kultúráról beszélt, majd Harangedény-Csepel-csoportként írta le a leletanyagot. Belső időrendi felosztásuk alapján a kora bronzkor 2a-ba tartoznak a Harangedény-Csepel-csoport klasszikus leletegyüttesei (a nagyrévi kultúrkomplexum részeként), a kora bronzkor 2b-be a kései harangedényes és Tisza-vidéki korai nagyrévi lelőhelyek, a kora bronzkor 3a-ba a klasszikus nagyrévi lelőhelyek, míg a kora bronzkor 3b-be a kulcsi fázis lelőhelyei.^[6]

A nagyrévi kultúra jelentős kutatója még Csányi Marietta, aki elsősorban a Közép-Tisza-vidéki lelőhelyeket vizsgálja. Megfigyelései alapján a kultúra kialakulási területét a Közép-Tisza-vidékre helyezi, mivel itt vannak az általa legkorábbinak tekintett sírok pl. Szentes, Rákóczifalva (138. sír). Az időszakot a Somogyvár–Vinkovci-kultúrával és a Harangedény-Csepel-csoporttal párhuzamosítja.^[9]

A Duna-menti kora bronzkor és a nagyrévi kultúra kezdeteinek kutatásával foglalkozott Szabó Géza az 1990-es években. Kutatása bebizonyította, hogy a Tisza-vidéki genezis elképzelése nem állja meg a helyét. Dunaföldvár-Kálvária tell anyaga alapján bevezeti a – korábban már Bóna által is felvetett – Proto-Nagyrév elnevezést, melyet a kora bronzkor 1b-re helyezett. Meghatározása alapján ez a proto-nagyrévi népesség olvasztotta magába a kora bronzkor 2. elején a nyugatról érkező Harangedényes elemeket, és képezi alapját a Duna-mentén és a Középső-Tisza-vidékén kifejlődő nagyrévi kultúrának.^[10]

A 2000-es évek eredményei is módosítottak az eddig kialakult időrendi képen. Reményi összefoglalásában a nagyrévi kultúra kialakulását megelőző proto-nagyrévi horizontot a kora bronzkor 2a-ra, kezdetét, Kr. e. 2500 körülre helyezi. A korai nagyrév vagy ökörhalmi fázist a kora bronzkor 2b-re, Kr. e. 2350-2300-ra teszi. A klasszikus időszakot vagy szigetszentmiklósi fázist a kora bronzkor 3a-ra, Kr. e. 2200/2100 körülre datálja. Végül a késői nagyrévi időszakot vagy kulcsi fázist a kora bronzkor 3b-re helyezi, Kr. e. 2200/100 körültől, aminek végét a magyarországi kora-középső bronzkor váltása képezi, a Nagyrév – Vatya átmeneti fázis, melyet Kr. e. 2000/1900-ra helyez.^[11]

A kultúra elterjedési területe az ismert lelőhelyek fényében a magyarországi Duna szakasz középső és déli részére, Budapest környékére, a Mezőföld egy részére, a Duna-Tisza közére és a Közép-Tisza-vidékére terjedt ki.

A Bóna által definiált csoportok elterjedési területét tekintve, az Ökörhalom típusú temetkezések elterjedési területe a Dunántúlon a Balatontól keletre, a Siótól északra a Duna völgyéig terjedő terület, valamint a Tisza mentén a Zagyva torkolatától a Körös-vidékig követhető. A Kőtörés csoportnak két nagyobb csoportosulását különítette el Bóna egyiket a Duna, másikat a Tisza-mentén, de ezt a csoportot ma már nem tartja számon a kutatás. A szigetszentmiklósi temetkezések területét viszonylag kicsinek, a Duna folyása mentén mindkét parton, Budapesttől délre kezdődően, a Bölcske-Paks régióig határozza meg.^[12] A kulcsi típusúakat a Duna-vidékére helyezi, a Tisza-vidéken már csak nyomokban ismerhető fel.^[13]

A legújabb kutatási eredmények fényében a kultúra kialakulásának szűkebb területe a Duna-vidéki tellek elterjedési területe, míg a Tisza-menti területeken ezt követően, a kultúra korai (ökörhalmi) vagy klasszikus periódusához köthető a nagyrévi leletanyagot mutató települési rétegek legnagyobb része.^[14]

A nagyrévi kultúra anyagi kultúrájának kialakításában közvetett módon részt vettek a makói és somogyvár–vinkovci kora bronzkori kultúrák, valamint a Harangedényes kultúra elemei.^[15]

A kultúra térbeli és időbeli felosztásában is nagy szerepet játszottak az egyes kerámia típusokon alapuló vizsgálatok. A Bóna-féle felosztás alapja a kerámia tipológia volt, rendszere az új kutatások fényében részben már módosult, finomodott.

Összesítve a kultúra jellegzetes formáiként tarthatóak számon az éles hastörésű nagyrév korsók, kancsók; a gömbös urna típusok; az egyfülű edények kettős csonkakúp alakkal; csonkakúpos aljú, négy fülű tálak; az áttört talpas gömbtestű edények és áttört talpas függesztő edények; a virágcserép alakú csészék füllel vagy fül nélkül; a tárolóedények cilindrikus testtel, füllel vagy fül nélkül; az egy fülű kancsók kónikus testtel, kis füllel.^[12] A díszítés közül a rács/háló minta jelenik meg leggyakrabban az edényeken. Bóna a plasztikus díszítés megjelenését a Kőtörés csoporthoz kötötte, általában kettő vagy négy borda jelenik meg az edényeken. Jellemző még a megfordított 'U' vagy 'V' alakú, esetleg félköríves bajuszminta a fül alatt. Jellemző felületkezelés még a ráfröcskölt agyaggal / durva söprűzéssel kialakított felszín a polírozott nyaki/válli rész alatt.^[12]

A kultúra legtöbbet kutatott kerámia típusai a gazdagon karcolt motívumokkal díszített formák. Ezek szimbolikájával részletesebben foglalkozott Kalicz-Schreiber Rózsa, Csányi Marietta és Vicze Magdolna.

Kalicz-Schreiber Rózsa részletesen osztályozza a motívumait, főként a függesztő füles kis edényekhez és korsókhoz köti ezek megjelenéseit. Célja az volt, hogy a nagyrévi kultúra vallási hiedelmeire, kultuszára mutasson rá a szimbólumok jelentéstartalmának feltárásával. Az általa megfigyelt legjellegzetesebben előforduló szimbólumok a geometrikus formák közül a zeg-zug minták, X-jelek, négyzetek, a figurális motívumok közül a stilizált emberi alakok, fél emberi alakok feltartott kezekkel, guggoló testtartásban, fésűszerű motívummal; stilizált madáralakok; fa, Nap, Hold motívum; építmény, lépcsőszerű motívumok. Mindezeket általában keretekben, téglalap alakú mezőkben jelenítik meg. Bizonyos példák esetében egészen összetett jelenetet, történetet ábrázoló díszítésről beszélhetünk, pl. Budapest, Pannonhalmi úti edény.^[16]

Csányi Marietta kutatásai kiszélesítették ezen szimbolikus ábrázolásoknak a körét. Megállapította, hogy nem csak bekarcolt technikával jelennek meg hasonló motívumok, hanem plasztikus kialakítással is, pl. rákóczifalvi urna. További fontos tényező, hogy nem csak a kerámiákon, mint médiumokon jelennek meg ezek a jelek, hanem pl. az általa és Stanczik Ilona által feltárt tiszaug-kéménytetői ház falán is plasztikus formában.^[17]

Vicze Magdolna a százhalombattai anyaggal kapcsolatban kísérelte meg ezen szimbólumok újra értékelését, a társadalmi kommunikáció aktív eszközeiként. Felvetése szerint hasonló motívumok jelenhettek meg a régészet számára már nem vizsgálható felületeken is, pl. ruházaton.^[18]

Dieter Vollmann 2005-ös tanulmányát lehet még a nagyrévi kerámia kapcsán kiemelni, ami két kora bronzkori kultúra, a Makó–Kosihy–Čaka-i és a nagyrévi anyag feldolgozását és értékelését tűzte ki célul. Szeriációs vizsgálatot alkalmazott a sírelemzés során, az edénytípusokat az edényrészek arányai alapján határozta meg. Mindebből levont következtetése, hogy a nagyrévi kultúra során négy periódust lehet elkülöníteni, melyeket Rákóczifalva-Csepel, Zsidóhalom, Kulcs-Szigetszentmiklós I és II néven különített el. A tanulmány kritikáját Keszi Tamás adta meg, mely szerint Vollmann elemzésében végig pontatlanság követhető nyomon, így az elemzés főbb megállapításai gyakorlatilag értékelhetetlenek.^[19]

A nagyrévi kultúra a kora bronzkor időszakának első tell alkotó kultúrája. A legkorábbi települési rétegeket a Duna-menti tellek legidősebb rétegeinél lehet megfigyelni, ilyenek pl. Dunaföldvár-Kálvária, Sióagárd-Gencs és Gerjen-Váradpuszta, ezek legkorábbi rétegeit Szabó Géza a proto-nagyrévi kultúra néven különítette el.^[20]

További jelentős Duna-menti, nagyrévi rétegekkel rendelkező tellek: Dunaföldvár, Bölcske, Baracs, Dunaújváros, Százhalombatta telepeinek alsó rétegeiben megfigyelhetőek. A Nováki Gyula által feltárt Bölcske-Vörösgyűrű kiemelkedően fontos, közel három méter vastag nagyrévi rétegsorával a kultúra teljes keresztmetszetét megadja, a proto-nagyrévi időszaktól a kulcsi fázisig. További jelentősége, hogy az itt feltárt teljes ház a nagyrévi kultúra első teljesen megismert építménye a Dunántúlon.^[21]

A Tisza-menti tell települések egyikén sem sikerült proto-nagyrévi réteget elkülöníteni és a legkorábbi, ökörhalmi fázis településrétegei is ritkák (pl. Tószeg-Laposhalom). A legtöbb Tisza-vidéki nagyrévi tell-település a kultúra klasszikus fázisában jött létre. A proto-nagyrévi horizont és az ökörhalmi fázis leleteit leginkább temetőkből és szórványleletekből ismerjük a térségből.^[22] További jelentős Tisza-térségi tellek pl. Nagyrév-Zsidóhalom, Tiszaug-Kéménytető, Szelevény-Menyasszonypart.

A telepjelenségek értékelését nagyban befolyásolták az ásatási módszertan változásai. A korai, ásónyomos módszerrel végzett kutatások, pl. Tószeg, Dunaújváros-Kosziderpadlás korai ásatásai során nem tudtak házmaradványokat megfigyelni. A feltárt gödrökből álló komplexumokat pedig primitív gödörlakásoknak értékelték.^[23]

Majd Márton Lajos 1906-27. tószegi ásatásainak dokumentációjának publikálásával (ezeket Banner János publikálta a Márton-féle tószegi ásatások megindulásának 50 éves jubileuma alkalmából) vált általánosan ismertté és alkalmazottá a szintkövető, kézi bontású módszer a tellek feltárásában, mellyel már pontos megfigyeléseket lehetett tenni.^[24] Márton már az 1909/11-es ásatása során döngölt-meszelt falu, tapasztott padlójú négyszögletes házak maradványait tudta feltárni. A különböző szinteken minden alkalommal más-más helyen építették újra a házakat. Hasonló jelenséget figyeltek meg Baracs-Földvár 1962-es feltárásánál is.^[23]

A tiszazugi terület kiemelkedő feltárása volt az 1980-as években Tiszaug-Kéménytető kutatása. A feltárók (Stanczik Ilona, Csányi Marietta) a nagyrévi kultúra négy települési szintjét figyelték meg, melyek közül az utolsó kiemelkedően fontos, melyen egy leégett ház maradványait tudták feltárni. A ház különlegessége, hogy falait a nagyrévi kerámiákon is felfedezhető motívumok díszítették.^[25]

A Duna-menti telleken a Vatya kultúra folytatja megtelepedéseit a nagyrévi horizont után, a Tisza-mentiek esetében pedig a hatvani kultúra rétegei következnek.

A tellek mellett horizontális telepek is köthetőek a kultúrához, ezekről kevesebb információval rendelkezünk. Ilyeneket főleg Budapest környékéről ismerünk, pl. Diósd, Budapest-Várhegy, Budafok, Budapest-Kamaraerdő leleteiből.^[26]

A nagyrévi kultúra temetkezései közül kevés a hitelesen feltárt síregyüttes és viszonylag kevés temetője ismert. Bóna István készített a témával kapcsolatos összefoglalást 1963-ban, valamint a temetkezés és kultusz témakörével átfogó szinten foglalkozik Csányi Marietta is. Bóna Tószeg-Ökörhalom, Szolnok-Szanda, Szőreg és Kulcs hamvasztásos temetkezéseire támaszkodott összefoglalásában. Ezek alapján általánosságban azt állapította meg, hogy a nagyrévi kultúra korai (ökörhalmi) fázisában szórthamvas rítust alkalmaztak, míg később az urnás temetkezések váltak általánossá.^[12]

Az újabb kutatási eredmények árnyalták ezt a képet. Kiderült, hogy a korai temetkezések között zsugorított csontvázasak is előfordultak pl. Rákóczifalva. Ezen felül Tompa Ferenc is említést tett csontvázas temetkezésekről a nagyrév-zsidóhalmi tell körzetében, melyet az 1980-as ásatások beigazoltak. Hasonló csontvázas temetkezésekről számolt be Gazdapusztai Gyula Hódmezővásárhely-Kökénydomb, Szentes-Berek esetében is.^[27]

Mindezek alapján elmondható, hogy valóban a hamvasztás az uralkodó temetkezési rítus a nagyrévi kultúra időszakában, de a nagyrévi csontvázas temetkezések feltárásai bebizonyították, hogy nem mondható egyedül alkalmazott rítusnak a kultúrában.

A temetkezési rítus jellegzetessége, hogy szigorú szabályokhoz kötött. A kultúra korai és klasszikus fázisából főként szórthamvas sírokat ismerünk. A hamvak általánosan lekerekített, négyszögletes alakú, kelet-nyugati tájolású sírgödörbe kerültek, az edénymellékletek legtöbbször a sírgödör keleti felébe lettek helyezve, míg a hamvak az északkeleti sarokba.^[28] A késői (kulcsi) fázis jellegzetességei az urnás temetkezések, melyeket tállal fedtek le.^[29] A szórványosan előkerülő csontvázas síroknál is ugyanilyen szigorú tájolás figyelhető meg.

A temetkezési rítus hátterében egy olyan világkép állhatott, mely fontos eleme lehetett a szabályosság, szimmetria.^[28]

A temetők belső szerkezetéről elmondható, hogy általában kisebb sírcsoportokban figyelhetőek meg a temetkezések, van, hogy sírpárokat is el lehet ezeken belül különíteni (pl. Nagyrév-Zsidóhalom). Ez a kis sírcsoportos temetőláncolat a nagyrévi kultúra temetőinek jellegzetessége.^[30] Ilyennel találkozunk pl. Nagyrév-Zsidóhalom melletti temetkezéseknél, Tószeg-Ökörhalom és Szigetszentmiklós-Felső-Ürge-hegyi-dűlő esetében is. A sírcsoportok tagjai közt vérségi kötelék feltételezhető. Ezek a vérségi kapcsolatok meghatározó szerepet játszhattak a nagyrévi kultúra társadalmi felépítésében, ezt támasztják alá a temető-és a telepjelenségek is (pl. Tiszaug-Kéménytető két-három épületből álló házcsoportja).^[30]

A Közép-Tisza-vidéki tellek közül Tószeg-Laposhalom nem csak a nagyrévi kultúra szempontjából kiemelkedő lelőhely, de a magyarországi bronzkor tekintetében is kulcsfontosságú. A tell kutatása 1876-ban kezdődött meg, Rómer Flóris vezette az első feltárásokat. Ezt követte 1888-ban Pósta Béla ásatása. 1906-tól végez feltárásokat Márton Lajos a tószegi tellen. Az általa kidolgozott és 1911-től alkalmazott ásatási módszer fényében pedig az addiginál jóval pontosabb megfigyeléseket tudott tenni. 1928-ra már 18 települési szintet különítettek el. 1927-ben a Cambridge-i Egyetemi Múzeum ásatása, majd 1928 magyar-holland feltárás következett. 1948-ban Mozsolics Amália és Csalog József végeztek feltárásokat, ásónyomos módszert követve. 1973-4-ben Bóna István és Stanczik Ilona viszont már pontos megfigyeléseket tudtak tenni a rétegviszonyok tekintetében. Problémát jelent az ásatási adatok feldolgozottsága és publikálása, Bóna István 1980-ban adta ki az 1876-1976 közti kutatások eredményeinek rövid összefoglalását, de a monografikus feldolgozás még várat magára.^[31]

A tószegi stratigráfiai megfigyelések alapján 11 nagyrévi réteggel (XIII-XXIII) kezdődik meg a tell élete – kezdetben Tószeg A-ként különítették el a megfigyelt, nagyrévi kultúrához tartozó rétegeket. Ezeket pusztulási réteg után követi öt hatvani kultúrához tartozó réteg. A legkorábbi nagyrévi rétegek az ökörhalmi fázishoz köthetőek, a kora bronzkor 2b-hez.^[32]

A Laposhalomhoz közel hamar ismertté váltak Tószeg-Ökörhalom temetkezései, és felismerték ezek anyagának párhuzamosságát Laposhalom alsó rétegeivel. Ökörhalom ásatója Márton Lajos volt, de a lelőhely kezdetben kevesebb figyelmet kapott, Bóna István emeli ki és a korai nagyrévi időszakot erről nevezi el. Laposhalomról az ökörhalmi fázis leletei a XX-XXIII-es alsó rétegekből kerültek elő.^[32]

A kultúra névadó lelőhelye Nagyrév-Zsidóhalom. A Tisza és Körös által közrefogott területen, a Tiszazugban helyezkedik el, mely földrajzi adottságai miatt alapvetően alkalmas hosszú távú megtelepedések létrejöttére. Kiemelkedő lelőhely abból a szempontból, hogy ismert a tell-település és a hozzá tartozó temető is.^[33] A tell kutatását Tompa Ferenc végezte 1926-8 között, 1937-ben közölte a nagyrévi kultúraként elkülönített anyagot a tell leletanyaga alapján. A tellen Tompa csak a kora bronzkori nagyrévi rétegeket tudta megfigyelni, de valószínűsíthető, hogy Tószeghez, és a nagyrévi tellek többségéhez hasonlóan itt is folytatólagos volt a megtelepedés a középső bronzkor idejében is. Tompa kutatásai idejére valószínűleg ezeket a települési rétegeket már lehordták.^[34]

Már Tompa is említést tett a tell közelében található csontvázas temetkezésekről, melyek feltárására 1980-ban került sor. Négy egymástól távol eső sírcsoportot különítettek el, melyek 6-8-10 temetkezésből álltak. A temetőben 27 nagyrévi kultúrához sorolható sírt figyeltek meg három kisebb csoportban, melyek a településtől távolabb estek, valamint a hatvani kultúra temetkezéseit, melyek közelebb estek a tellhez. A sírcsoportok egy-egy család temetkezései lehettek, néhol sírpárok is kimutathatóak voltak, amik a családon belüli szorosabb kapcsolat jelei lehettek.^[35]

A nagyrévi sírok közül 19 szórt hamvasztásos, hat csontvázas, két urnás sírt figyeltek meg, a temető rítusa tehát változatos volt.^[36] A szórthamvasztásosak voltak a temető leggazdagabb sírjai – étel és edénymellékletekkel. A csontvázas sírok szegényesebb mellékleteket mutattak. A mellékletek között voltak geometrikus ábrázolásokkal díszített edények is.

A tiszazugi térség Nagyrév-Zsidóhalom mellett másik jelentős tell települése Tiszaug-Kéménytető. 1876-ban végezték első kutatását, majd 1924-ben Szabó Kálmán ásatása következett. Az 1950-es években Kalicz Nándor foglalta össze Tiszazug őskori településeiről addig ismerteket. Ezt követően 1980-ban végeztek terepbejárást a helyszínen, majd 1980-83 közt zajlott a tell feltárása. A tell rétegsora a kora bronzkor időszakában a nagyrévi kultúra megtelepedéseivel kezdődött, melynek négy rétegét tudták elkülöníteni. Ezt 50 cm-es agyagfeltöltés után követte a hatvani kultúra településrétege.^[37]

A négy nagyrévi réteg településeinek szerkezetét tekintve elmondható, hogy az egyes időszakokban alapvetően nem változott a település képe, a házak iránya, elrendezése. Az egyes épületek szerkezete azonban más volt, felépítésük, falszerkezetük eltérő volt.^[38] Változatos háztípusokat építettek. A legfelső nagyrévi települési szinten egy olyan leégett lakóház maradványait tudták feltárni az ásatók, melynek tapasztott falát plasztikus motívumokkal díszítették. Mivel a ház tűzvész áldozata lett – esetleg rituális tűz -, így teljes berendezése is megfigyelhető volt. A ház terét két helységre osztotta egy fal, amely különböző funkciójú tereket választott el. Sikerült megfigyelni a konyhát kemencével és egyéb kerámialeletekkel, melyek a telepen folyó kerámiaművesség produktumai lehettek.^[35]

A házat különleges külső díszítése mellett a telepen való elhelyezkedése is kiemelte. Egyedül állt egy nagyobb tér közepén, a közösségben kiemelkedő szerepet játszó egyén tulajdona lehetett.^[35]

A Dunaföldvár-Kálvária területén található tell-település a Duna-menti tellek közül kiemelkedő fontosságú, legkorábbi leletanyaga a nagyrévi kultúra kialakulását szervesen megelőző proto-nagyrévi horizontba tartozik.

Első feltárását 1886-ban Szelle Zsigmond végezte. Ezt követően az 1986-90-es Szabó Géza által vezetett ásatások vezettek kiemelkedő fontosságú eredményekre. A területen az őskori telepek mellett (rézkori, kora és középső bronzkori telepjelenségek is utalnak ezekre), római és középkori leletek is előkerültek. A Kálváriától délre pedig az Öreg-hegyen a telephez tartozó temetőt is lokalizálták, de lepusztult állapota miatt közelebbi megfigyelésekre nem adott lehetőséget.^[39]

A telep első kora bronzkori megtelepedését Szabó Géza a kora bronzkor 1b fázisra helyezte – ezt ma már inkább a kora bronzkor 2a-ra helyezzük –, és ezt az anyagot proto-nagyrévi horizontnak nevezte el. Szerinte ez a népesség a Somogyvári csoporttal egy időben, vagy nem sokkal ezeket követően jelent meg a kora bronzkor időszakában a Duna-mentén, a somogyvári és makói területek közt. Értékelése szerint ez a proto-nagyrévi népesség képezte alapját a Duna-mentén, Duna-Tisza-közén és Közép-Tisza-vidéken is megjelenő nagyrévi kultúrának, és rendelkeztek elsőként azzal a gazdálkodásbeli, életmódbeli tudással, mely a telep létesüléséhez vezetett.^[40]

A Szigetszentmiklós határában feltárt temetőrészlet sírjai a nagyrévi kultúra késői fázisára és az ez után következő Vatya-kultúra időszakára tehetőek. A temető fő jellegzetességei, hogy a sírok csoportokat alkotnak, a temetkezések rítusuk szerint urnásak. Az urnák tetejére tálborítást helyeztek. Sírokhoz legtöbb esetben ivóedény tartozott, a nagyrévi időszakban a kultúra jellegzetes korsó formája (a Vatya sírokban pedig kis bögre volt).

A nagyrévi kultúrának 63 urnás sírját sikerült megfigyelni a lelőhelyen, melyek szabályos sorokba rendeződnek, amely utalhat az eltemetettek kapcsolati viszonyaira. Négy ilyen sort különítettek el a feltárt területen. A későbbiekben ugyanerre a területre temetkeztek a Vatya időszakban, de ezek nem bolygatták meg a korábbi nagyrévi temetkezéseket – ismerhették a hely szakralitását, és esetleg a régebbi sírok helyét is feltételezett sírjelek által.

A két kultúra temetkezései egységességet mutatnak mellékletadásban, rítusban. Így valószínűsíthető, hogy a két időszak közt nem kell etnikus váltást feltételezni.^[41]

A kulcsi temető feldolgozását és leletanyaga alapján a kulcsi fázis elkülönítését Bóna István végezte. A kulcsi fázist a nagyrévi kultúra legfiatalabb, végső fázisaként tartjuk számon. A névadó lelőhelye Kulcs-Császár-farm, feltárása 1953-4-ben zajlott, mely során 108 urnás temetkezését tárták fel. Itt is jellegzetesen, egymástól 10–25 km távolságban figyelték meg a sírcsoportokat. Összesen 11 ilyen csoportot különítettek el, melyből kettő csoport tartozott a nagyrévi kultúrához, egy a kisapostagihoz, további egy a Kisapostag-Vatya átmenethez köthető, hetet pedig a korai Vatya anyag jellemzett.^[42]

A nagyrévi temetkezések két csoportja közt 20 km távolság volt. A csoporton belül az urnák sorokban kialakított gödrökben helyezkedtek el. Az urnák mindegyike tállal lett letakarva. A csoportokban való elhelyezkedés klán vagy családi kötelékek alapján történhetett. A leggazdagabb melléklettel a 37. számú sír lett ellátva, ez feltételezhetően a klán vezetőjének sírja lehetett.^[43]

• Bóna, I. 1960: The Early Bronze Age urn cemetery at Kulcs and the Kulcs Group of the Nagyrév Culture. Alba Regia I, (1960), 7-15.
• Bóna, I. 1963: The cemeteries of the Nagyrév Culture. Alba Regia 2-3, (1963) 11-23.
• Bóna, I. 1980: Tószeg - Laposhalom (1876-1976). Szolnok Megyei Múz. Évk. 1979-1980, (1980) 83-107.
• Bóna, I. 1992: A Nagyrév-kultúra településeiről. — Über die Siedlungen der Nagyrév-Kultur. Tapolcai Múz. Közl. 2, (1992) 73-82.
• Childe, G. 1929: The Danube in Prehistory. Oxford.
• Csányi M. 2003: Zwei Gräber aus dem frühbronzezeitlichen Gräberfeld von Nagyrév-Zsidóhalom. In: Morgenrot der Kulturen. FrüheEtappen der Menscheitsgeschichte in mittel- und Südosteuropa. Festschrift für nándor Kalicz zum 75. Geburtstag. Budapest 2003. 496-512.
• Csányi, M. 1983: A nagyrévi kultúra leletei a Közép-Tiszavidékről. — Finds of the Nagyrév culture in the Middle Tisza region. Szolnok Megyei Múz. Évk. 1982-83, (1983) 33-65.
• Csányi, M. 1991-92.: Temetkezés, kultusz, szakrális jelképek a Nagyrévi kultúrában. In: Raczky Pál (szerk.): Dombokká vált évszázadok. Bronzkori tell-kultúrák a Kárpát-medence szívében. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Damjanich János Múzeum, Budapest-Szolnok, 21-25.
• Csányi, M. 1992: Bestattungen, Kult und Sakrale Symbole der Nagyrév-Kultur. In: In: Meier-Arendt, W. (Hrsg.), Bronzezeit in Ungarn. Forschungen in Tell-Siedlungen an Donau und Theiss. Frankfurt am Main , 83-87 (1992).
• Csányi, M.- Stanczik I. 1982: Előzetes jelentés a Tiszaug-kéménytetői bronzkori tell-telep ásatásáról. —Vorbericht über die Ausgrabungen der bronzezeitlichen Tellsiedlung von Tiszaug-Kéménytető. ArchÉrt. 109, (1982) 239-254.
• Kalicz-Schreiber, R. 1984: Komplex der Nagyrév-Kultur. In: Tasić, N. (Hrsg.), Kulturen der Frühbronzezeit des Karpatenbeckens und Nordbalkans. Beograd, 1984, 133–189.
• Kalicz-Schreiber, R. 1995: Bronzkori urnatemető Szigetszentmiklós határában. — Das bronzezeitliche Urnengräberfeld von Szigetszentmiklós. Ráckevei Múzeumi Füzetek 2, 1995, Ráckeve.
• Keszi T. 2010: Rendhagyó könyvismertető – Kritikai megjegyzések Dieter Vollmann: Studien zum Übergang von der kupferzeit zur frühen Bronzezeit im östlichen mitteleuropa című könyvéhez. Ősrégészeti levelek 12 (2010) 165.
• MRE: Visy, Zs. 2003.: Magyar Régészet az ezredfordulón. Budapest. 2003.
• Reményi L. 2009: A nagyrévi kultúra kulturális és kronológiai kérdései. Tisicum 19. 2009, 229-254.
• Schreiber, R. 1981: A Nagyrévi kultúra telepe Diósdon. — Die Siedlung der Nagyrév-Kultur in Diósd. Arch. Ért. 108, 1981, 135-155.
• Schreiber, R. 1984: Szimbolikus ábrázolások korabronzkori edényeken. — Symbolische Darstellungen an frühbronzezeitlichen Gefässen. Arch. Ért. 111, (1984) 3-28.
• Szabó, G. 1992: A Dunaföldvár-Kálvária tell-település kora bronzkori rétegsora. — Die Schichtenreihe der Tellsiedlung von Dunaföldvár-Kálvária zur frühen Bronzezeit. Wosinsky Mór Múz. Évk 17, (1992) 31-182.
• Vicze, M. 2009: Nagyrév symbolism revisited: Three decorated vessels from Százhalombatta and Dunaújváros Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve XIX(2009) 309-318.
• Vollmann, D. 2005: Studien zum Übergang von der Kupferzeit zur frühen Bronzezeit im östlichen Mitteleuropa. Saarbrücker Beiträge zur Altertumskunde 77, 2005.