Mengkukuo

Japán 1931-ben megszállta Mandzsúriát, és létrehozta Mandzsukuo bábállamát. Ezután a birodalom arra törekedett, hogy nagyobb és biztosabb pontot tudjon birtokolni a térségben, erre a célra kapóra jött a Belső-Mongóliában elnyomott, erős nemzeti érzéseket tápláló mongolok. A térségben a japánok erőteljesen terjesztették a mongol nemzeti öntudatot (pánmongolizmus) és Dzsingisz kán kultuszát (remélve, hogy a helyieknek elnyerik a lojalitását)

1936-ban a japánok, akik már egy ideje határmenti harcokat folytattak a kínaiakkal, megszállták a Kínához tartozó Belső-Mongólia területének egy kisebb részét, ahol 1936 szeptemberében kiáltották ki az „önálló” mongol kormányt.^[3] A következő évben már nyíltan kitört az ún. második kínai–japán háború.

A háborúban az ország – ekkor még kormányzat – gyakorlatban hadat viselt Kína ellen, de japán segítség nélkül esélyük sem lett volna Chahar és Suiyuan területeket elfoglalni (Taiyuani csata, Suiyuan hadjárat stb) Ebből a két tartományból gyúrták össze és tervezték meg az új bábállamot, melynek élére az anno megbukott Csing-dinasztia gyámsága alatt élő mongol herceget, a kormányzat fejét és a mozgalom vezérét, Demchugdongrub-ot tervezték ültetni.

Mengkukuo leszövetkezett Japánnal , aki katonailag és ellátmányban is támogatták a bábkormányt.

Az ország japán bábállam volt, katonai diktatúrával. A tényleges hatalmat a mongol minisztereket helyettesítő japán miniszterek gyakorolták korlátlanul, csak úgy mint Mandzsukuóban. A japán birodalmi hadsereg feloszlatott minden olyan pártot, tevékenységet, bezárattak minden olyan intézményt, ami japán-ellenes volt.

Demchugdongrub herceg csak első látszatra állt az ország élén, valójában csak ceremoniális szerep volt és a japánt éltető katonai vagy más fesztiválokon jelent meg és tevékenykedett.

Infrastruktúráját és a mezőgazdaságát tekintve az állam elmaradottabb volt Mandzsukuo szomszédjánál, viszont a térség sokkal gazdagabb volt az ásványkincsekben, mint szomszédja. Ennek köszönhetően a japánok több bányászati és ipari központot és központi hálózatot hoztak létre.

1940-ben több mint 10 000 tonna szenet bányásztak ki, amit azután a japán anyaországba exportáltak. 1941-ben ez a szám 58 000-re nőtt.

1937-ben a japánok által létrehozott Mengjiangi Bank kiadta az ország fizetőeszközét, a mengjiangi jüant (ami hasonlított a mandzsukuói jüanhoz.) Majd 1938-ban bevezették az érméket, ezek voltak a Chiao/Jiao-k.

A Mengjiangi Nemzeti Hadsereg a japánok által létrehozott katonai alakulat volt. A hadsereg feladata Mongólia és más észak-kínai térségek elleni japán műveletek támogatása, illetve Mengjiang területén a rendfenntartása és a herceg védelme volt.

A hadsereg összlétszáma mindössze 10-15 000 főt tett ki. A haderő felszereltsége rendkívül elmaradott volt a Japán Birodalmi Hadsereghez, sőt még Mandzsukuo seregéhez képest is.

Mengkukuo hadserege nem rendelkezett repülőgépekkel, harckocsikkal és páncéltörő ágyúkkal, ráadásul a katonák ruházata is igen rossz minőségűnek számított. A haderő viszont fel volt szerelve könnyű- és közepes géppuskákkal, aknavetőkkel, valamint kisszámú légvédelmi géppuskával és tüzérségi lövegekkel. A lovasság nagyon nagy szerepet kapott és igazából ez volt az egyetlen ütőképes egységük.

1942-ben megnőtt a hadsereg létszáma 5 hadosztállyal, melyet védelmi erőnek szántak, de ezek inkább milíciák voltak. Az 1945-ös szovjet támadáskor a mengkukuói sereg zöme vagy dezertált, vagy átállt az oroszok oldalára, illetőleg fellázadt a japánok ellen.

Az állam mindvégig a japánok oldalán harcolt. Mikor a szovjetek végleg elfoglalták Mandzsúriát, lehetett tudni, hogy Mengkukuo vagy Mengjiang az utolsó hónapjait éli.

A kis állam 1945. augusztus 19-én kapitulált, miután a szovjet Vörös Hadsereg és a mongol hadsereg is bevonult a térségbe. Ma a Kínai Népköztársaság autonóm tartományát képző Belső-Mongólia része.