II. Mahmud oszmán szultán

Mahmud 1785. július 20-án született I. Abdul-Hamid fiaként.

Mahmudot IV. Musztafa trónfosztása után Musztafa Bajraktár – a nagyvezír – ültette a trónra.^[1]

Eleinte sok nehézséggel kellett megküzdenie; a birodalom számos tartományában felkelés dühöngött, a pénztár üres volt, a közigazgatás elcsenevészett állapotban.^[2] A szerbek felkelése maga után vonta az oroszok beavatkozását, ami nyílt háborúhoz vezetett.^[2] Mahmud szerencséjére I. Napóleon császár szintén hadat üzent az oroszoknak, akik így seregeiket Bulgáriából visszahívták és Bukarestben békét kötöttek a törökökkel.^[2] A beállott béke idejét Mahmud üdvös reformok hozatalára fordította, de egyúttal Ali, a hatalmas janinai pasa ellen küldte csapatait, akinek hatalmát végül sikerült is megdöntenie.^[2]

1821-ben kitört a görög felkelés, amelyet a szultán vérlázító kegyetlenséggel próbált leverni.^[1] Ez egész Európát lázas izgatottságba hozta és alapot adott a filhellenizmus létrejöttének.^[1]

Hogy a nyugati hatalmak rokonszenvét visszahódítsa, Mahmud ismét elővette régi reformterveit, ezek között elsősorban a hadsereg megújítását európai mintára.^[1] Ezzel elérkezett a janicsárok megsemmisítésének órája is.^[1] 1826. május 22-én titkos divánt tartottak, amelyen nemcsak a kormányférfiak, hanem a seikh ul-iszlám és az ulemák is részt vettek.^[1] Mahmud előterjesztette régóta készen tartott vádiratát a janicsárok ellen, amelyben – azok érdemeit a múltban elismerve – rámutatott fegyelmezetlen, mindig zendülésre hajló veszélyes voltukra, ami magát az állam fennállását teszi kétessé és bizonytalanná.^[1] A diván mély csendben hallgatta a szultán előterjesztéseit, és amikor Mahmud a seikh ul-iszlámhoz fordulva tanácsot kért, tőle a következő választ kapta: "A háborúban csak a ravasz győzhet, s a Korán azt mondja: Győzd meg ellenségeidet saját fegyvereivel. Ugyanazért szükséges, hogy az oszmánok is megtanulják a keresztények hadviselését, hogy annál biztosabban legyőzhessék őket." A válaszból azt lehetett következtetni, hogy vallási vezető mindenben egyetért a szultánnal, és ezzel a janicsárok sorsa megpecsételődött.^[1] A szultán az oszmán hadsereg korábbi irreguláris egységeinek és a jól képzett szpáhiknak az átszervezésével modern csapatokat kezdett kialakítani újfajta, korszerű fegyverekkel felszerelve, amelyekkel szemben már a janicsárok nem vehették fel a harcot. A szpáhikban különösen jelentős támogatókra lelt, ők ugyanis már régóta gyűlölt vetélytársai voltak a janicsároknak.

Az államtanács – amelynek határozatát még titkokban tartották – néhány nap elteltével ismét összeült, s ekkor a diván Mahmuddal egyetértve, kimondta, hogy a janicsárok eltörlése az állam érdekében elodázhatatlan szükséggé vált.^[1] Július közepén mintegy 30 000 janicsár gyülekezett össze a főváros különböző pontjain; a kávéházak hemzsegtek a dühös harcosoktól, kik az Atmeidán-téren ütötték fel rögtönzött hadi táborukat, amikor hírét vették az ellenük készülőben lévő csapásnak.^[1] Mahmud személyesen, nagy körültekintéssel vezette az előkészületeket: az európai vezényszóhoz szoktatott és többnyire francia tisztek által vezényelt csapatok minden oldalról körülfogták az Atmeidán-teret és egy adott jelre golyózápor csapott le az összezsúfolt janicsárokra, akikre többé nem volt szükség.^[1] Ezzel megindult a mészárlás: a janicsárok azonban nem küzdöttek olyan erővel és kitartással, amint gondolni lehetett volna.^[1] Nemsokára különböző utakon kaszárnyáikba iparkodtak menekülni, de a szultán katonái ide is követték őket, és a vérengzés csak most vette igazán kezdetét.^[1] Néhány óra elteltével több mint 20 000 halott hevert a főváros utcáin vagy égett porrá a felgyújtott kaszárnyákban, a janicsárok intézménye pedig nem létezett többé.^[1] A szultán Mahmud nemcsak magát és birodalmát szabadította meg a múlt időknek veszélyes kinövésétől, hanem az egész művelt világ köszönetét is kivívta magának.^[1]

Mialatt a fenti események Konstantinápolyban megtörténtek, a görög szabadságharc tovább folyt és a Balkán-félsziget többi ortodox-keresztény hitű népe is – Oroszország segítségére számítva – hadi lábon állott a törökkel.^[1] Mahmud egyiptomi csapatokat kért a görögök ellen, mivel azok már korábban elindították a haderőreformot, így katonaságuk európai mércével mérve is igen ütőképes volt. Ekkor azonban, 1827-ben a francia, orosz és angol kormány közbelépett a görögök érdekében – mivel azonban a török porta rájuk sem hallgatott, a szövetségesek hármas hajóhada a navarini öbölben körülzárt török-egyiptomi-tuniszi-algíri flottát október 20-án tönkre verte/levegőbe röpítette, majd a vérengző Ibrahim egyiptomi parancsnokot hadseregével Morea elhagyására kényszerítette.^[1]

A görög szabadságharc utolsó évei egybeestek az orosz-török háború idejével.^[1] Az oroszok 1828 és 1829 között egészen Drinápolyig nyomultak elő, mire Mahmud békét kötött velük.^[2]

A drinápolyi békében a porta előre jogérvényesnek elismerte azokat a határozatokat, amelyeket a Londonban egybehívandó kongresszus Görögország sorsára nézve hozni fog.^[1] Ez a kongresszus 1830-ban gyűlt egybe, és kimondta Görögország függetlenségét.^[1] A szövetséges hatalmak Ottó bajor herceget ültették az új királyság trónjára.^[1]

Nem sokkal a háború befejezése után újabb, nem kevésbé veszedelmes helyzet alakult ki – ezúttal Afrikában.^[1] Franciaország 1830-ban elfoglalta Algériát, Nagy-Britannia pedig Egyiptomban igyekezett politikai befolyását jobban megszilárdítani.^[1] Mohamed Ali egyiptomi helytartó – aki az Oszmán-török Birodalom vereségeit már régóta a saját hasznára igyekezett érvényesíteni – elérkezettnek látta az időt nyíltan előlépni tervével.^[1] A döntő ütközet 1839. június 24-én Nisib mellett folyt le, és az oszmánok súlyos vereségével végződött.^[1]

Asszonyai

• Kamerfer Kadın
• Mislinayab Kadın
• Nevfidan Kadın
• Dilseza Kadın
• Hoşyar Kadın 
• Aşubcan Kadin;
• Fülane Kadın
• Nurtab Kadın
• Bezmiâlem szultána
• Ebrureftar Kadın
• Pervizifelek Kadın
• Hüsnümelek Hanım
• Pertevniyal szultána
• Tiryal Hanım
• Zernigar Hanım
• Lebrizifelek Hanım

Gyermekek, akiknek tudjuk ki volt az anyja

• Ayşe szultána ( 1809-1810) - Nevfidantól
• Saliha szultána ( 1811-1843) - Asubcantól
• Mihrimah szultána ( 1812-1838) - Hosyartól
• Sah szultána ( 1812-1814) - Asubcantól
• I. Abdul-Medzsid oszmán szultán (1823-1861) - Bezmiálemtől
• Atiye szultána (1824-1850) - Pervizifelektől
• Hatice szultána (1825-1842) - Pervizifelektől
• Adile szultána ( 1826-1899) - Zernigartól
• Fatma szultána ( 1828-1830) - Pervizifelektől
• Abdul-Aziz oszmán szultán (1830-1876) - Pertevniyaltól

A nisibi szerencsétlenség híre még nem jutott el Konstantinápolyba, amikor Mahmud 1839. július 1-én nyaralójában váratlanul meghalt^[1] (valószínűleg gümőkórban^[forrás?]). Halálát mindaddig titokban tartották, amíg idősebb fia, Abdul-Medzsid megérkezett és átvette a kormányt.^[1]