Bécsi döntések

A magyar politika nem törődött bele az 1920. június 4-én aláírt trianoni béke rendelkezéseibe, ezért a két világháború között a magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az elszakított területek visszaszerzése volt.

A revíziós célok megvalósítására azután nyílt lehetőség, hogy a hitleri Németország elkezdte a versailles-i békeszerződés felülvizsgálatát – a Saar-vidék népszavazás általi (több mint 90% szavazott a Németországhoz való visszatérésre) visszaszerzése (1935. január 13.), 1936-ban a Rajna-vidék remilitarizálása –, majd agresszív terjeszkedésbe fogott, kezdetben a többi nagyhatalom háborút kerülő vagy halogató politikája miatt ellenállás nélkül – Ausztria bekebelezése (Anschluss, 1938. március 12.) és a müncheni egyezmény (1938. szeptember 29.) alapján a Szudéta-vidék megszállása (1938. október 10.). Az így átalakult helyzet lényegében azt jelentette, hogy Franciaország és Nagy-Britannia feladta kelet-európai ambícióit.

Mindkét bécsi döntést Németország és Olaszország (tengelyhatalmak) képviselői hozták a bécsi Belvedere palotában. A békeidőben született első bécsi döntést az európai nagyhatalmak (beleértve Nagy-Britanniát és Franciaországot) ekkor még nemzetközi jogi érvényűnek ismerték el, a II. világháború folyamán azonban megváltoztatták álláspontjukat.

Bővebben: Első bécsi döntés

 

 

 

Horthy 1938. augusztus 20–26. között Imrédy, Kánya Kálmán és Rátz Jenő honvédelmi miniszter kíséretében Hitler meghívására Berlinbe látogatott. A megbeszélésen Hitler szerette volna elérni, hogy Magyarország kezdeményezze Csehszlovákia megtámadását. Ez alapot teremthetett volna Hitler számára egész Csehország bekebelezéséhez. A magyar közreműködés áraként egész Szlovákiát és Kárpátalját (vagyis Csehszlovákia teljes trianoni szerzeményét) ajánlotta fel Horthynak. A magyar küldöttség a nemzetközi viszonyokat alkalmatlannak tartotta erre, s félt, hogy egy ilyen akció európai méretű konfliktust robbantana ki, amelyben Magyarországnak kellene vállalnia az agresszor szerepét.^[2]

A szeptember 29-ei müncheni egyezmény záradékába olasz javaslatra belevették, hogy Csehszlovákiának Lengyelországgal és Magyarországgal fennálló területi vitáit is rendeznie kell. 1938. október 9-13. között került sor a magyar–csehszlovák tárgyalásokra Észak-Komáromban, ahol Magyarországot Kánya Kálmán külügy- és Teleki Pál oktatásügyi miniszter képviselte.^[3] Kölcsönös megállapodás híján a tárgyalások végeztével a két ország (1938. október 29-én) a müncheni egyezményt aláíró nagyhatalmak döntőbíráskodását kérte. Mivel Nagy-Britannia és Franciaország érdektelenségre hivatkozva kivonta magát a döntéshozatalból, a döntőbírók Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszterek voltak.

Az első bécsi döntés 1938. november 2-án született Magyarország és Csehszlovákia vitájában, és lényegében az etnikai revíziót valósította meg.

Magyarország a trianoni békeszerződéssel elvett területeiből visszakapott mintegy 12 ezer km²-t, az akkor már autonóm Szlovákia déli és Kárpátalja délnyugati sávját a magyar határ mentén, Érsekújvárral, Kassával, Ungvárral, Beregszásszal és Munkáccsal. Nem szerezte meg Magyarország viszont az általa követelt Pozsonyt és Nyitrát. A Harmadik Birodalom része lett ugyanakkor a német többségű Pozsonyligetfalu és Dévény. Az átadott területen az 1941-es magyar népszámlálás 1 millió 62 ezer lakost talált, közülük 84% volt a magyarok aránya és mintegy 10% a szlovákoké. Az 1930-as – vitatott hitelességű – csehszlovák népszámlálás szerint a magyarok aránya itt 57% volt. A két adat eltérését azonban nem csupán az adatfelvételek és az adatközlések módszertani különbsége magyarázza, mivel a határváltozást népességmozgás is követte.

85 ezer szlovák került át a magyar oldalra és mintegy 67 ezer magyar maradt a szlovák oldalon. Emellett a Szlovákiánál maradt 89 000 főnyi zsidók többsége is magyar anyanyelvűnek vallotta magát.

A békeidőben született első bécsi döntést az európai nagyhatalmak (beleértve Nagy-Britanniát és Franciaországot) ekkor még nemzetközi jogi érvényűnek ismerték el, csak a második világháború folyamán változtatták meg álláspontjukat.

Az első bécsi döntést követően a nagyhatalmak és a két kormány kiküldötteiből álló határmegállapító bizottság véglegesítette az országhatárt, aminek következtében mintegy két tucat falu cserélt gazdát a döntőbíróság által megállapítottakhoz képest.

 

Bővebben: Kárpátalja visszafoglalása

4 hónappal a döntés után, miután 1939. március 14-én a Tiso vezette Szlovákia önállóvá vált és másnap Hitler bevonult Prágába létrehozva a Cseh–Morva Protektorátust, Magyarország március 15–18. között megszállta Kárpátalja fennmaradó, saját önállóságát - a bomlasztó szándékú orosz hátszéllel - március 14–15-én Ruszinföld néven kikiáltó részét is, majd háborút kezdett Szlovákiával, hogy annak Trianon óta immár húszéves keleti határát a magyar érdekek szempontjából kedvezőbb, eredeti vonalon véglegesítse.

 

Bővebben: Második bécsi döntés

 

Miután a romániai Szörényváron (Turnu Severin) 1940. augusztus 16–24. között folytatott román–magyar tárgyalások nem vezettek eredményre, és mivel a tengelyhatalmak mindenképp el akarták kerülni a fegyveres konfliktus kirobbanását, a német és az olasz kormány a magyar és román kormányok képviselőit Bécsbe rendelte, és a közöttük folyó vitát döntőbíráskodás révén rendezte.

A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor született.

A magyar kormány (gróf Teleki Pál miniszterelnök, Csáky István külügyminiszter és Hory András, a románokkal folytatott tárgyalásokon a magyar küldöttség vezetője - mindannyian erdélyi származásúak voltak), és a román kormány a döntőbíráskodást elfogadta.

Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter naplója szerint – de ezt maga Mihail Manoilescu is elismeri visszaemlékezéseiben^[4] – a román külügyminiszter elájult a döntés kihirdetésekor. Fontos megjegyezni, hogy a Szovjetunió 1940 júniusában megszállta az akkor Romániához tartozó Besszarábiát, a mai Moldova Köztársaság területét, és a második bécsi döntés kihirdetésekor javában folytak a krajovai tárgyalások, amelyek lezárultával szeptember 7-én Bulgária visszakapott Romániától 2 dél-dobrudzsai megyét, az ún. Kvadrilátert.

A második bécsi döntéssel Magyarország 43 492 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, benne a Székelyfölddel.

Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. Dél-Erdélyben körülbelül 400 000 magyar maradt.

 

A második bécsi döntés után kb. fél évvel, a Jugoszlávia elleni német támadás után – 1941 áprilisában – a magyar csapatok, német hozzájárulással, megszállták a Muraközt, a Muravidéket, a baranyai háromszöget és a Bácskát (a Bánátot a németek szállták meg). Fontos tény, hogy a magyar csapatok itt már fegyveres cselekményekbe is bonyolódtak – egyébként kisebb-nagyobb atrocitások az erdélyi bevonulás kapcsán is adódtak. A Délvidéki visszafoglalt terület nagysága 11 475 négyzetkilométert tett ki, mintegy 1 030 000 lakossal, amelyből 401 000 vallotta magát magyarnak (39%). Így a magyar revizionizmus céljai lényegében teljesültek, Csonka-Magyarország ha nem is lett akkora, mint Trianon előtt, de magába foglalta a magyar etnikum többségét. A revízió négy lépését az alábbi táblázat foglalja össze (a számarányoknál itt a magyar népszámlálás adatait vettük alapul).

 

A revíziós sikereket mámoros öröm kísérte. A visszatérő területek magyarságának maradéktalan boldogságában a hazai közvélemény egy emberként osztozott. Megrendítően és hitelesen tudósít az első bécsi döntés után a Pesti Napló:

„Alig ért véget Jacques Duval darabjának, a Francia szobalánynak első felvonása – a közönség már indult kifelé a foyerba –, amikor egyszerre újra szétcsapódott a függöny, mindenki sarkonfordult és a színpadra pillantott. A rivalda fényében Somlay Artúr jelent meg. Templomi csend lett s a művész megindult hangon jelentette be a közönségnek, hogy a magyar Felvidék újra egyesült az anyaországgal. Mint az imádságot, sorolta el Somlay Artúr a Magyarországhoz visszatérő városok neveit, s leírhatatlan jelenetek következtek. A közönség percekig tombolva ünnepelt, ismeretlen zsöllye- és páholyszomszédok szorongatták egymás kezét.” (Pesti Napló 1938. november 3., 8. o.)

Hasonló élményben volt része másnap a Zeneakadémia nagyterme közönségének:

„Imrédy Andrea a Felvidék angyala: ő veszi kezébe a leszakított részt és illeszti vissza a csonka országhoz. {…} Ennél a jelenetnél kirobban a taps. Megszakad az előadás, a közönség tombol és hangzik az ütemes kiáltás: Min-dent visz-sza! Az emberek állva hallgatják végig a befejező szakaszt, amikor a kórus a Magyar hiszekegyet imádkozza.” (Pesti Napló 1938. november 4. 7. o.).

A visszacsatolt területeken maradt nemzetiségek természetesen nem örültek a fejleményeknek, és a bevonuláskor – főleg Erdélyben – volt néhány kisebb összetűzés is (például Ippen és Ördögkúton), de a magyar kormány a továbbiakban – az olasz és német kormányok fokozott figyelme miatt is – kényesen ügyelt arra, hogy a nemzetiségek polgári jogai ne sérüljenek. A háborús helyzet egyébként is beszűkített mindenféle mozgolódási lehetőséget, és a nemzetiségek többsége gyorsan alkalmazkodott a helyreállt status quóhoz és a hivatalokra a kisantantos állami zászlók helyébe gyorsan magyar zászlókat tűztek.

A maga korában a bécsi döntéseket a magyar közvélemény jelentős része a trianoni békeszerződés igazságos felülvizsgálatának tekintette. Mivel a két bécsi döntés által visszaadott területeket többségében a magyar etnikum lakta, így a magyar szempontból igazságtalan trianoni béke következményeinek – ideiglenesnek bizonyult – enyhítése volt a két döntés.

 

A II. világháború utáni békeszerződésekben a győztes hatalmak a két bécsi döntésben foglaltakat nem ismerték el, sőt, a pozsonyi hídfő területével Magyarország területét még tovább csökkentették. Mindez összefüggésben állt a nemzetiszocialista Németország által vagy közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodás semmissé nyilvánításával (egy kivétellel: az 1940-es craiovai megállapodás Románia és Bulgária között nem lett semmissé nyilvánítva a háború után sem). A térséget akkor katonailag ellenőrzése alatt tartó, (így a leendő határok kijelölésében meghatározó szerepet játszó) Szovjetunió érdekeinek a trianoni határok visszaállítása jobban megfelelt, ezért Magyarországgal szemben a béketárgyalásokon a hozzá etnikailag és kulturálisan közelebb álló országoknak kedvezett.

Az 1947-es párizsi békeszerződés óta a bécsi döntések többé nemzetközi politikai kérdésként nem merültek fel, és egyetlen magyar kormányzat sem hivatkozott rájuk.

A közvéleményben egyesek azt róják fel, hogy a visszacsatolt területeken nem tartottak népszavazást.

• Magyar–szlovák kis háború

• Rónai András: Térképezett történelem (Püski Kiadó, 1993)
• Sallai Gergely: Az első bécsi döntés (Osiris, 2002)
• L. Balogh Béni: A magyar–román kapcsolatok 1939–1940-ben és a második bécsi döntés (Pro-Print, Csíkszereda, 2002)
• Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940–1944 (Jaffa, 2011) ISBN 978-963-9971-60-8
• Mihályi Balázs: A harc nélkül bevett román erődrendszer (Nagy Magyarország magazin, 2010/4. szám)
• Mihályi Balázs: Kassa visszatérése szlovák szemmel – Kiürítés 1938. november 3–9. (Nagy-Magyarország Magazin, 2011/2. szám)
• Mihályi Balázs: A „Csehszlovák Maginot-vonal” (Nagy-Magyarország Magazin, 2012/4. szám)