Szergej Pavlovics Koroljov

Szergej Pavlovics Koroljov
Szergej Koroljov az 1930-as évek második felében
Született	1907. január 12. Zsitomir
Elhunyt	1966. január 14. (59 évesen) Moszkva
Állampolgársága	szovjet[1][2][3]
Nemzetisége	ukrán
Házastársa	Kseniia Vintsentini
Gyermekei	gyermek: Natalii︠a︡ Koroleva
Foglalkozása	fedélzeti mérnök műszaki tervező egyetemi oktató fegyveres erők tagja tudós mérnök fizikus
Tisztsége	igazgató (1946–, Központi Gépgyártási Tudományos Kutatóintézet)
Iskolái	Bauman Moszkvai Állami Műszaki Egyetem (1926–) Igor Szikorszkij Kijevi Műszaki Egyetem (1924–1926)
Kitüntetései	Medal "For Labour Valour" Szocialista Munka Hőse emlékérem az 1941–1945-ös Nagy Honvédő Háborúban való bátor részvételért (1945. június 6.) Méltóság Érdemrendje (1945. szeptember 16.) Moszkva 800. évfordulója emlékérem (1949. március 12.) Lenin-rend (1956. április 20.) Sarló és kalapács érem (1956. április 20.) Lenin-rend (1956. december 29.) Lenin-díj (1957) Lenin-rend (1957. február 9.) Sarló és kalapács érem (1961. június 17.) International Space Hall of Fame (1976)[4][5]
Halál oka	rák neoplázia
Sírhelye	Temető a Kreml falánál
Szergej Pavlovics Koroljov aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Szergej Pavlovics Koroljov témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Szergej Pavlovics Koroljov (oroszul: Сергей Павлович Королёв, ukránul: Сергій Павлович Корольов; Zsitomir, 1907. január 12. – Moszkva, 1966. január 14.^[6]) ukrán nemzetiségű szovjet mérnök, rakétatervező. A Szovjetunió rakétafejlesztéseinek egyik fő irányítója, a Szputnyik–1, a világ első műholdjának és a Vosztok–1, a világ első űrhajósát szállító űrhajójának felbocsátásával írta be a nevét a történelembe. A szovjet rakéta- és űrprogramok első vezetőjeként rendkívül sikeres mérnök – nem annyira repülési- vagy rakétaszakértőként, mint inkább szervezőzseniként juttatta hazáját vezető pozícióba az űrkutatásában és az űrversenyben. Munkáját a legteljesebb titoktartás övezte, olyannyira, hogy haláláig még a nevét sem tudhatta a világ, csak „Főkonstruktőr” néven említették a szovjet publikációk.

Koroljov a sztálini terror áldozataként megjárta a Gulágot is, ami nagy mértékben járult hozzá korai halálához.

Szergej Koroljov Oroszországban, Zsitomirban (ma Ukrajna) született, az akkor használatban lévő Julián naptár szerint 1906. december 30-án.^[6] Szülei hároméves korában elváltak, ő az édesanyjánál maradt, aki azt hitette el vele, hogy édesapja meghalt, pedig egészen 1929-ig élt. Koroljov soha többé nem találkozott apjával, annak minden erőfeszítése ellenére. A kis Koroljov nagyszülei felügyelete alatt nevelkedett egészen édesanyja 1916-os újraházasulásáig. A nevelőapa, Grigoríj Balanyin villamosmérnök volt és nagy szerepet játszott Koroljov tanításában, ugyanis az I. világháború, majd az azt követő szovjet forradalom ideje alatt nem működött iskola, így Szergejnek otthon kellett tanulnia. E keserves periódus mélypontjaként a szűkös élelmiszerellátás miatt Koroljov tífuszos lett.

Az iskolák újraindulása után az odesszai kereskedelmi iskolába iratkozott, ahol kitanulta az ácsmesterséget. Ezekben az években kezdett érdeklődni a repülés iránt és 1923-ban belépett a helyi repülőklubba. Itt alkalma nyílt repülni, 1924-ben pedig elvégezte az első önálló repülését egy hidroplánnal. Ugyanebben az évben megtervezte a K–5 vitorlázógépét, amelyet a repülőklub el is készített. Ezek hatására végül beiratkozott a Kijevi Műszaki Főiskolára. 1926-ban Moszkvába került, hogy kifejezetten repüléssel kapcsolatos tudományok közelébe kerüljön, a Moszkvai Műszaki Főiskolán tanult tovább. Ez egybeesett a Szovjetunió Kommunista Pártjának azzal az utasításával, hogy fel kell gyorsítani a repülőmérnök oktatást az ország technikai lemaradásának ellensúlyozására. Koroljov diplomamunkaként egy repülőgép terveit készítette el, a konzulense Andrej Tupoljev volt.

Diplomájával a zsebében az OPO–4 tervezőirodára került, egy francia mérnök, Paul Richard vezetése alá. Itt különböző repülőgép-tervezési projektekben vett részt. 1930-ban új feladatot kapott, ő lett a Tupoljev TB–3 bombázógép vezető tervezője. Koroljov érdeklődése ebben az évben fordult a folyékony hajtóanyagú rakéták felé.

1931-ben megnősült, majd nagy lépést tett a rakétás kutatások felé: Csatlakozott Fridrih Canderhez és a Sugárhajtás Kutatási Csoport (GIRD) tagja lett. A kis társaság állami támogatást élvezett a sugár- és rakétahajtás kutatásának területén és kutatásaik témáját, valamint működésüket tekintve a német VfR-hez hasonló szervezet volt. 1932-ben aztán a csoport vezetőjévé nevezik ki.

A GIRD több hajtóművet is kifejlesztett, amely felkeltette a Vörös Hadsereg érdeklődését is, így pénzelni kezdte a kutatásokat. A kutatócsoport 1933-ban indította első folyékony hajtóanyagú rakétáját a GIRD–09-t, majd a GIRD–X-t. Koroljov ennek alapján publikálta Rakétarepülés a sztratoszférába c. művét. A GIRD 1933-ban összeolvadt a Gázdinamikai Laboratóriummal és Leningrádba költözött, vele Koroljov. 1936-ban megszületett Koroljov lánya, Natasa és a munkában is sikert könyvelhetett el, ő lett az összeolvadt intézet helyettes vezetője.

Felfelé ívelő karrierjének Sztálin vetett gátat. A Szovjetunió első embere 1938-ban hatalmas belső tisztogatásokat rendelt el, amely milliók kivégzéséhez vagy bebörtönzéséhez vezetett. Koroljovot felforgató tevékenységgel vádolták meg, mert a folyékony hajtóanyagú rakéták fejlesztését részesítette előnyben a központilag támogatott szilárd hajtóanyagú rakétákkal szemben. Tíz évre ítélték. Koroljov később tudta meg, hogy feljelentője Valentyin Petrovics Glusko (a világ későbbi legnagyobb tolóerejű rakétájának, az Enyergijának megalkotója) volt, ami a későbbi rakétaprogramokban nyílt ellenségeskedésbe torkollott közöttük – és többek között emiatt nem jutott el a Szovjetunió a Holdra.

Koroljov az ítélet után több hónapnyi hányattatást követően jutott el Szibériába, a kolimai munkatáborba, ahol évi 30%-os volt a halálozási arány a foglyok között. A mérnök egy aranybányában végzett kényszermunkát. Öt hónap alatt elveszítette az összes fogát, eltört az állkapcsa és szívproblémákat is összeszedett, de túlélte. Közben Moszkva úgy döntött, hogy néhány ügyet felülvizsgálnak, benne Koroljovét is. A kolimai rabságot moszkvai börtönre változtatták a vizsgálat idejére. A fővárosba tartó vonatút során azonban Koroljov skorbutot kapott és kis híján meghalt.

Az új tárgyaláson nyolc évre csökkentették a büntetést és több befolyásos barátja közbenjárására nem kellett visszatérnie a munkatáborba. Helyette a fogvatartás egy új típusával, a saraskával ismerkedett meg. Ez az értelmiségiek és tudósok számára szervezett büntetésforma volt, egyfajta rabszolgamunka különböző, a Párt által kijelölt projekteken. Koroljov 1940-ben a Tupoljev-tervezőirodában a Tu–2 bombázót tervező csoportba került. 1942-ben új saraskába került, amikor a Glusko vezette rakétakutatásokhoz vezényelték.

1944. június 27-én egy különleges kormányhatározat nyomán szabadon bocsátották. A háborús körülmények miatt azonban nem hagyhatta el a tervezőirodát, tovább szolgált Glusko alatt.

1945-ben Becsület érdemrendet kapott a rakétahajtóművekkel kapcsolatos kutatómunkájáért. Ezzel egyidejűleg besorozták a Vörös Hadseregbe, igaz, mindjárt ezredesi rendfokozatba. Első katonai megbízatása szerint el kellett utaznia Németország szovjet megszállás alatti részébe és a V–2 rakétákkal kapcsolatban kellett adatokat gyűjtenie. Ennek eredményeként számos rakétaalkatrész és dokumentáció került szovjet kézre.

1946-ban Sztálin utasítására megalakult a Központi Gépgyártási Tudományos Kutatóintézet (CNIIMas vagy NII–88), melynek CKB–3-as tervezőcsoportja élére Koroljovot nevezték ki főkonstruktőrnek. Ebből jött létre később az OKB–1 tervezőiroda, majd a Központi Kísérleti Gépgyártási Tervezőiroda, mely napjainkban RKK Enyergija néven működik. A hadifogoly német szakemberekből a V–2 előállításában szerepet vállalók közül az összeset odairányítottak kényszermunkára és a szovjet rakétaprogram prioritást kapott.

Ennek eredményeként 1947 októberében felbocsátották a német V–2 másolataként megépített R–1-et, az első szovjet folyékony hajtóanyagú ballisztikus rakétát. Ezt követte a továbbfejlesztett R–2, amelynél először jelent meg a különálló harci rész. A következő eszköz, az R–3 már 3000 km-es hatótávolságot ért el, ezzel közvetlen fenyegetést jelentett Nagy-Britanniára és egész Nyugat-Európára. 1957-ben pedig elkészült az R–7, a világ első interkontinentális ballisztikus rakétája, mellyel 5,4 tonna hasznos terhet – atomrobbanófejet – lehetett 7000 km távolságra eljuttatni.

Koroljov munkássága elismeréseként 1953-ban beléphetett az SZKP-ba, ugyanebben az évben a Szovjet Tudományos Akadémia levelező tagja lett. 1957. április 19-én rehabilitálták őt, elismerve, hogy büntetése igazságtalan volt.

A szovjet rakéták képességeinek demonstrálására Koroljov volt az első, aki azt ajánlotta, hogy küldjenek a világűrbe egy tárgyat. A hadsereg azonban kezdetben nem támogatta ezt az elképzelést, inkább a katonai rakétaprogramokat részesítették előnyben. 1957-ben a nemzetközi geofizikai év keretében látott napvilágot az amerikai sajtóban egy műhold pályára állításának ötlete. Koroljov követte a nyugati sajtót és felismerte a lehetőséget, hogy leelőzhetnék az amerikaiakat és hazája kihasználhatná ennek propaganda-hatását.

Kevesebb mint egy hónap alatt az R–7 ballisztikus rakétából megépítették a Szputnyik rakétát. A Koroljov által személyesen felügyelt összeszerelés végén, 1957. október 4-én felbocsátották a Szputnyik–1-et. Nyikita Hruscsov a rendkívüli siker láttán új célt tűzött ki, a nagy októberi szocialista forradalom 40. évfordulójára, 1957. november 7-re egy még nagyobb teljesítményt kell véghezvinni. Így indult az űrbe 1957. november 4-én a Szputnyik–2, fedélzetén Lajka kutyával.

A Szputnyik sorozat elindítása után Koroljov és az általa felügyelt szovjet űrkutatás a Holdat vette célba szondáival, sikerrel. Ezt követően egy még nagyobb teljesítmény, az ember űrbe juttatása lett a feladat, amelyet ismét sikerrel valósítottak meg Koroljov irányítása alatt. A következő fejlődési fok a Hold emberekkel való elérése lett volna, ám ennek megvalósítását a mérnök korai halála meghiúsította.

A gulágban töltött évek, majd az azt követő hatalmas munka aláásta Koroljov egészségét. 1966. január 14-én egy rutinműtétet kellett végrehajtani rajta egy vastagbél-polip eltávolítása érdekében, ám a műtét közben meghalt. A szovjet űrprogram Koroljov halálával hatalmas veszteséget szenvedett, a szervező munkában játszott szerepét senkinek sem sikerült átvennie.

Koroljov munkásságának csúcsa a világűr elérése volt, illetve az, hogy mindenki másnál előbb volt képes rá több tekintetben is. A Szputnyikok felbocsátása után szinte azonnal egy másik célpont került előtérbe, a Hold.

A már jól bevált R–7 rakétát fejlesztette tovább, egy további fokozatot építve rá, hogy a hasznos teherként funkcionáló műhold olyan sebességet érjen el, amellyel végképp legyőzheti bolygónk vonzását. 1958-ban teljes titokban három szondát is útnak indítottak a szovjetek Bajkonurból – mindhármat azzal a céllal, hogy a Holdba csapódjanak – de ezek visszazuhantak és elégtek a légkörben. 1959. január 2-án azonban már olyan szonda startolt, amely sikerrel elhagyta a Föld körüli pályát. Rögtön hivatalos nevet is kapott – Luna–1 – és két nap múlva 6000 km-rel elvétve a célpontot, elrepült a Hold mellett és az első műbolygó lett.

Kilenc hónap múlva a Luna–2 indult, amely elérte célját és becsapódott a holdfelszínbe.

Alig három hétre a Luna–2 sikerét követően Koroljovék útnak indították a Luna–3-at is, amely nem csapódott be, hanem elrepült a Hold mellett, és fényképezőgépével az első képeket készítette a Hold addig senki által nem látott túloldaláról

A világűr, majd a Hold űrszondás elérése után logikusnak tűnt a lépés, hogy ember is eljusson az űrbe és világosnak tűnt ezen teljesítmény hatalmas propagandaértéke. Koroljov felelőssége ebben a feladatban a hordozórakéta megvalósításán túlmenően egy alkalmas űrhajó megalkotására is kiterjedt. Koroljov és tervezőirodája elkészítette a Vosztok űrhajót, valamint ezzel párhuzamosan az R–7 rakéta az űrhajózásra átalakított változatát, és 1961. április 12-én sikerrel állították pályára Jurij Gagarint, a világ első űrhajósát szállító Vosztok–1 űrhajót.

Az első sikerek után még újabb jelentős teljesítményeket értek el a Vosztok űrhajók és utasaik Koroljov irányítása alatt. 1961. augusztus 6-án German Tyitov teljesítette a világ első egy napnál hosszabb űrrepülését (egyben a második orbitális űrrepülést a világon) a Vosztok–2-vel. A Vosztok–3 és Vosztok–4 pedig a világ első, szimultán indított űrhajópárosa lett 1962 augusztusában. A Vosztok–5 és Vosztok–6 is történelmet írt. A páros küldetésen repült a világ első női űrhajósa, Valentyina Tyereskova.

A Szovjetunió az ember sikeres űrbe juttatását követően újabb célok felé tekintett, és az amerikaiakkal versengve a Hold elsőkénti elérését tűzte ki célul. Ehhez számos űrművelet begyakorlása vált szükségessé, amelyhez egy továbbfejlesztett, komolyabb képességekkel bíró űrhajó kellett. Koroljov ezt a Vosztok űrhajó továbbfejlesztésével a Voszhod-program keretében tervezte megvalósítani. Annak ellenére, hogy ezzel is történelmi feladatokat sikerült teljesíteni, ez a tervező tévedésének bizonyult. Az űrhajó az elégtelen szigetelés miatt meghibásodott és kis híján megölte utasait a második repülésén.

A Voszhod-programban teljesítették a világ első több űrhajóssal végzett repülését 1964. október 12-én (Voszhod–1) és a világ első űrsétáját. Az 1965. március 18-i második repülésen Alekszej Leonov űrhajós 12 percet töltött a Voszhod–2 kabinján kívül a világűrben.

Bővebben: Szovjet holdprogram

A Szovjetunió célja 1961-től – csakúgy mint az Egyesült Államoké – a Hold elérése volt. Az erre alkalmas rendszerek kidolgozására több tervezőiroda is megbízást kapott Hruscsovtól. Végül a Vlagyimir Cselomej és a Koroljov vezette tervezőirodák tűntek esélyesnek azzal, hogy a kezdeti, a Holdat csak megkerülő repüléseken a Cselomej-féle Proton rakétákat alkalmazzák, a későbbi holdra szállásokhoz pedig a Koroljov javasolta óriásrakétát, az N1-et. Koroljov elképzelése nagyon hasonlított az amerikaiakéhoz, két űrhajóegységet akart a Holdhoz küldeni egy óriásrakétával, ahol az egyik keringésben maradt volna az égitest körül, a másik – egy kis, egyszemélyes holdkomp – pedig leszállt volna. Koroljov meg is kapta a megbízást az N1 rakéta és az L1 holdűrhajórendszer megtervezésére, ám halála miatt azt már nem fejezhette be.

Az egykori főkonstruktőr több szovjet kitüntetést is kapott, de talán a legértékesebb, hogy róla neveztek el egy krátert a Hold túloldalán, és egy másik krátert a Marson. Moszkvában, valamint a volt Szovjetunió számos városában, köztük szülővárosában, Zsitomirban kerület és utca viseli a nevét. Róla nevezték el a Moszkvai területen található egykori Kalinyingrad várost, amely a korábbi OKB–1 tervezőirodának, melynek utóda a szintén Koroljov nevét viselő RKK Enyergija vállalat.

Szergej Koroljov a Nobel-díjat kétszer is megkaphatta volna a Szputnyikért és Gagarin űrrepüléséért is, de az akkori titkolózás ezt nem tette lehetővé. Hruscsov például a bizottság megkeresésére azt válaszolta, hogy az nem egyetlen ember teljesítménye volt, hanem az egész szovjet népé.^[7]

A híres sci-fi sorozat a Csillagkapu (televíziós sorozat) 9. évadjának utolsó epizódjában megjelenő, földi csillaghajót a sorozat alkotói Koroljovról nevezték el. Sajnálatos módon a hajó az epizód végén megsemmisült.

Koroljov személye hangsúlyosan jelenik meg a 2013-as Gagarin (Гагарин. Первый в космосе) című orosz filmben.

A Wikimédia Commons tartalmaz Szergej Pavlovics Koroljov témájú médiaállományokat.

• Szergej Koroljov Az Orosz Szövetségi Űrügynökség (Roszkoszmosz) honlapján (oroszul) Archiválva 2012. július 17-i dátummal a Wayback Machine-ben
• A Szergej Koroljov nevét viselő "Enyergija" Rakétaipari és Űrkutatási Vállalat honlapja
• Nagy István György: A szovjet űrhajózás úttörői
• Kitüntették – az Sg.hu beszámolója, orosz forrásra hivatkozva
• A mult-kor.hu cikke a 100 éve született mérnökről