Nimfák

Ez a szócikk a görög-római mitológia istennőiről szól. Hasonló címmel lásd még: Nimfa (egyértelműsítő lap).

Nimfák
Lefebvre, Jules Joseph: Nimfa reggeli virágkoszorúval
Vallás	ókori görög vallás
A Wikimédia Commons tartalmaz Nimfák témájú médiaállományokat.

A nimfák az ókori görög mitológia alacsonyabb rangú női istenségei vagy szellemlényei. A görög istennőktől eltérően a nimfákat általában a természet megszemélyesítőinek tekintették, akik jellemzően egy adott helyhez vagy tájhoz kötődtek. A szépség, a termékenység, a természet alkotó és tápláló erőinek megtestesítői. A nimfák otthonai a különösen szép hegyek, völgyek, hűs barlangok, ligetek, fák, patakok és folyók; dús mezők. Itt táncolnak, pajzánkodnak, mindig jókedvűek és gyakori célpontjai az életerős szatírok szerelmi vágyainak. Istenek és istennők kísérői: ők Artemisz vadásznői, Apollón prófétái, Dionüszosz – a mulatozás és a fák istenének – partnerei (sőt Dionüszosz szerelme, Alphesziboia is nimfa), megjelennek a pásztoristenek, Pán és Hermész oldalán, de szívesen rajta felejtik szemüket a szép, délceg halandókon is.

Az eredeti görög νύμφη szó több értelmű. Jelentései: „menyasszony”, „elfátyolozott”, „rózsabimbó”^[1] és "kiteljesedés"; latin megfelelője a nubere jelentése „férjhez menni”. Ezek alapján elnevezésük a fiatalságot és a házasulandó kort, a férficsókra érett lányt jelöli.

Az eredeti görög νύμφη (nü-m-fé) szó több értelmű. Nimfa=tündérlány, mai szóhasználattal. Nő/nü/nu/ni számos nyelven lány/asszony jelentésű.

A nimfák elsősorban a termékenység megszemélyesítői. Alakjaik a természet minden területét átszövik. Kiemelt kötődésük a vizekhez, forrásokhoz és folyókhoz az élet folytonosságát, a múló időt jelképezi.

A víz – termékenyítő erő: a forrás kifejezi a keletkezést, a születést; a folyó az állandó változást; az óceán a feloldódást, a megsemmisülést. A nimfák a nő életének első szakaszát, annak „fehér aspektus”ait hordozzák. A fiatalság és az örök szépség megszemélyesítői, „szüzek”, már nem lányok, de még nem anyák. Ezt a időszakot az ún. „vörös korszak” az anyaság követi, majd a „fekete korszak”, az öregség.

A nimfák alakja jóval régebbi, jóval ősibb, mint a klasszikus antik kor, kultuszuk gyökerei a sámánizmusban keresendők – a helyek, a növények és az állatok megtestesülései – elemi lények.

A nimfák különböző csoportjai az általuk megszemélyesített természeti erők mentén alakultak ki. Neveik változatos és jóságos szerepükkel függenek össze – „valamennyi női név eredete egyszerű melléknév, amely megegyezik a nympha lényegével, bár eredendően nem létezett ortodox, kimerítő osztályozás e tünékeny teremtmények között.”^[2]

• föld nimfák
  • alszeidák (völgyek, berkek)
  • napaiák (szurdokok, völgyek)
  • auloniadok (legelők)
  • leimakidok (rétek)
  • oreaszok (hegyek, barlangok)
  • Minthe (menta)
  • heszperiszek (kert)
    • Aegle (a pompázó „kápráztató fény”)
    • Arethusza
    • Erütheia (vagy Erytheia)
    • Heszperia (vagy Hespereia)
    • Heszpera (vagy Hespere)
    • Heszperusza
  • hamadrüaszok (fák)
    • drüaszok (tölgyfa)
    • meliák (manna-kőrisfa)

• Leuce (fehér nyárfa)
• Epimeliad (almafa)

• vízi nimfák
  • heleaszok (lápok)
  • ókeaniszok (Ókeanosz és Téthüsz lányai, leginkább a sós vizek)
  • néreiszek (Néreusz lányai, lakóhelyük a Földközi-tenger)
  • naiaszok (jellemzően a friss vizek)
    • Crinaeae (kutak)
    • limnadok vagy limnatidák (tavak)
    • Pegaeae (források)
    • Potameidák (folyók)
    • Eleionomae (mocsarak)
• Egyéb
  • „Kasztaliai-nimfák” (klasszikus múzsák)
  • lampadák (alvilág)

A görög nimfák változatos tájak és vidékek szellemalakjai voltak, nem más mint a latin genius loci, azaz a hely szelleme. (Kultuszuk népszerűségét leginkább a bonyolult Arethusza mítosz példázza.) A görög kultúrán nevelkedett latin költők verseiben a nimfák hellén sokoldalúsága elmosódott és alakjaik keveredtek a hazai forrás- és folyamistenségekével (Juturna, Egeria, Cavmentis, Fontus). Mindezt tovább erősítette, hogy a Lymphakat (eredetileg Lumpae) az ősitáliai hagyományok víz-istennőit nevük véletlen egyezősége alapján, a görög nimfákkal azonosították. A klasszicizáló római költészet hatására a vidéki emberek között, a források, barlangok, sziklahasadékok környékén kiteljesedett a nimfa kultusz. Ugyanakkor a Római Birodalom tanult osztályai körében betöltött szerepük fokozatosan csökkent és majdnem kizárólagosan a vízi elemek istenségeiként jelentek meg.

A festészet és szobrászat a nimfák legtöbbjét kedves, lányos ifjú nőként ábrázolja, meztelenül, vagy lenge ruhákban virágkoszorúval. A források nimfáit vizeskorsóval vagy urnával.

• Albani: Vénusz nimfákkal és kis kupidókkal
• Jordaens: Nimfák a szerelem kútjánál
• Cranach: Fekvő nimfa
• Cranach: Nimfa
• Rubens: Diána és a faunoktól megriadt nimfák
• Rubens: Nimfák és utcai szatírok
• Rembrandt: Fürdőző Diána, Aktäon és Kallisztó
• Jean-Baptiste Camille Corot: Nimfák tánca
• Jean-Baptiste Camille Corot: Kupidóval játszó nimfa
• Jacob Jordaens: Kupidó és az alvó nimfák.
• Édouard Manet: Meglepett nimfa 1861
• Tiziano: Alvó nimfa (1570)
• Henryk Siemiradzki: Játszó naiaszok (1880)

Az ókori alkotások közül a legismertebbek Praxitelész szobrai és Arkeszilaosz nimfákat és szatírokat ábrázoló szoborcsoportjai. A nimfák alakjai a későbbi korok szobrászait is megihlették; alakjaikat előszeretettel ábrázolták szökő-, és díszkutakon.

• Nimfáknak nevezték a „földanya” papnőit, akik az ókori templomokban szexuális ceremóniákkal áldoztak az istennőnek.
• A nimfaion egy forrás fölé épített, nimfaszentély vagy templom.
• A középkor idején (főként Észak-Európában) a nimfa szót boszorkány, illetve tündér értelemben használták, mert mindkettőt a kereszténység előtti papnőkkel azonosították.
• A nimfák és a szexualitás eredendő kapcsolata többé kevésbé megjelenik az európai mese- és mondavilágban is. Nevükből ebből ered a nimfománia kifejezés, mint felfokozott szexuális motiváció, „szenvedély”.
• Vladimir Nabokov Lolita című regényéből származik a „nimfácska” kifejezés, a fiatal lányok azon típusára, akik kirívó szexuális vonzerővel bírnak.
• Néhány kultúrában a nimfa a női nemi szerv jelképe, a lótuszvirág, vagy a vízililiom (a tündérrózsa-félék – Nymphaeaceae – családjába tartozó vízinövények), illetve bizonyos kagylók, például a kauri kagyló mintájára.

• Pauszaniasz Periégétész: Görögország leírása
• Walter Burkert: Greek Religion, Harvard University Press, 1985. ISBN 0-674-36280-2 (angolul)
• Rose, Herbert Jennings: A Handbook of Greek Mythology, E.P. Dutton & Co., New York, 1959. ISBN 0-525-47041-7 (angolul)
• Robert Graves: A görög mítoszok, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981.(Szíjgyártó László fordítása) Eredeti kiadás: Robert Graves: The Greek Myths, Harmondsworth, Penguin, 1955.
• Kerényi Károly: A görög mitológia, 1997. ISBN 9789639020924
• Krause: A múzsák, gráciák, hórák és nimfák (eredeti címén: Die Musen, Grazien, Horen und Nymphen), Halle, 1871;(németül)

A Wikimédia Commons tartalmaz Nimfák témájú médiaállományokat.

• Janus Pannonius: Az olasz nimfák legdicsőbbikének
• Információs oldal
• Pallas nagy lexikona, Nimfák
• Nőalakok a görög mitológiában
• Nimfák