Elagabal

Elagabal ókori, arab-római napistenség volt.^[1] Kultusza kezdetben Emesa város és környezetére terjedt ki (maː Homsz, Szíria), majd rövid időre, 219 és 222 között kultuszát a császár Rómában is gyakorolta, de széles körben nem honosult meg.

A Kr. e. I. században arab királyai voltak Emesának, ahol Elegabal tiszteletének már hagyománya volt. A legrégebbi előkerült lelet, amely az istenség és a kultusz létezéséről bizonysággal szolgál, egy, a Kr. u. I. századból származó sztélé. Bár Elegabal csak helyi istenség volt, és máshol nem tisztelték, követői ettől függetlenül mint napistent minden fölött uralkodónak tartották. Mint legfelsőbb istenség a görög Zeusznak ill. a római Jupiternek felelne meg (s mint őneki úgy Elegabalnak is a sas volt a szent madara), másrészt mint napistenség a görög Héliosszal is volt azonossága, így a népi etimológia nevüket Héligabalosz formában félreértelmezte és összemosta.

Az Elegabal-kultusz középpontjában egy körülbelül méhkas nagyságú púpos kő, esetleg meteorit állt, amelyet a templomban őriztek. Ilyen köveket a Földközi-tenger különböző népei is tiszteltek, különösen a föníciaiak, pontosabban a punok. Ezeket betilának nevezik (vagy görögösen baitýlia ill. baítyloi), amely elnevezés az arámi bet el („Isten háza“, v.ö. a héber bethel) szóval hozható összefüggésbe. Hasonló kőkultusz uralkodott Carrhae-ban (Harran), ahol a betila „Szin” holdistennek felelt meg.

A Kr. u. III. században az Elegabal-kultusz virágzásnak indult, külföldi hatalmasságok évente küldtek ajándékokat a templomnak. A főpap méltósága örökletes volt azon a családon belül, amely a korabeli Emesabeli uralkodótól származott. A Severus-dinasztia császárai idején a főpap egy bizonyos Julius Bassianus volt, a „Bassianus” nevet, amelyet udódai is viseltek, a főpapi cim „Basus” elferdített alakja. Julius Bassianusnak két leánya volt; az idősebbik Julia Domna, a későbbi római császár Septimius Severus (193–211) felesége lett, így gyermeke a későbbi Caracalla szintén viselte Bassianus nevet. A fiatalabbik leány Julia Maesa, két császár nagyanya is volt, egyikük Varius Avitus Bassianus, akire az utókor a ráragasztott „Elagabal” (Heliogabalus) néven emlékezik, holott csak ezt az egy nevet nem viselte, hanem 217-ben, 13 évesen átvette a főpapi tisztet. Ő volt az, aki a szent követ Rómába szállíttatta és az Elagabal-kultuszt római államvallássá nyilvánította, amely így rövid időre világtörténelmi jelentőségűvé vált. A Palatinuson nagy Elagabal-templomot létesítettek.

Elagabalus császár meggyilkolása után (222) a követ visszaszállították Emesába, ahol a kultusz tovább élt. Aurelianus császár a palmírai királynő fölötti győzelme után 272-ben ellátogatott az Elegabal-templomba, hogy beváltsa fogadalmát. Aurelianus a napkultusz híve volt (Sol invictus, „győzedelmes nap”), akit az egész Római Birodalom védőisteneként tisztelt és kultuszát terjesztette.

A témával foglalkozó kutatók korábban azt a nézetet vallották, hogy Elagabal és Sol invictus alakjai megegyeznek, ezért minden talált leletet úgy értelmeztek, hogy egy keleti napvallás a birodalom nyugati felében is hódított. Igaz, hogy találtak Invictus Sol Elagabalus feliratot, de a legújabb kutatás szerint (H. Seyrig, S. E. Hijmans) a Sol invictus kultuszának akkorra már nyugaton hagyománya volt, az Elagabal-kultusz azonban szerintük szíriai néphagyomány volt és csak a császáron keresztül jutott el Rómába.

• Henri Seyrig: Le culte du Soleil en Syrie à l’époque romaine, in: Syria. Revue d’art oriental et d’archéologie 48 (1971), S. 337–373.
• Jean Starcky: Stèle d’Elahagabal, in: Mélanges de l’Université Saint-Joseph 49/2 (1975–76), S. 501–520.
• Christian Augé und Pascale Linant de Bellefonds: Elagabalos, in: Lexicon Iconographicum Mythologiae Classicae (LIMC) Bd. 3/1, Zürich und München 1986, S. 705–708 (szövegrész) und Bd. 3/2, Zürich und München 1986, S. 542 (ábrák), ISBN 3-7608-8751-1.
• Steven E. Hijmans: The Sun which did not rise in the East; the Cult of Sol Invictus in the Light of Non-Literary Evidence, in: Babesch. Bulletin Antieke Beschaving 71 (1996), S. 115–150.