A britek egy másik kérdésre keresik a választ: visszarendeződhet-e a mai kapitalizmus rendszerszerű kritikájáról már évtizedek óta távolodó, a belesimulást egyedüli lehetőségként megélő Munkáspárt valamilyen alternatív szerepbe anélkül, hogy lemondana a valószínűsíthető parlamenti többségről? Felépülhet-e ismét valami, ami legalább illatában, hangulatában hasonlít az egy, sőt két nemzedékkel korábbi baloldalra? A vita persze forma szerint itt sem, ott sem a politikai rendszerről, hanem a gazdasági alternatívákról szól.
A britek láthatóan hisznek elméleti embereknek, vagy legalábbis úgy gondolják, jól jöhet ilyenek nyilvános felvonultatása a pártpolitikusok közelében. Ehhez a Labour tanácsadó testületet szervezett szupersztárokból. Másokkal együtt pozíciót vállaltak náluk a létező világ legfontosabb nemzetközi kritikusai: Thomas Piketty, Josepf Stiglitz vagy egy új brit csillag, Mariana Mazzucato.
Bernie Sanders, talán nem hitt abban, hogy ilyen nevekkel el lehet bűvölni a demokratákat. De azért neki is vannak bejáratott elméleti emberei. Beszédeiben a gazdasági kérdésekkel kapcsolatban leginkább talán Gerald Friedman, egy új-angliai professzor radikális szövegeit lehet felismerni. Tőle vette Sanders a 15 dolláros minimális órabér ötletét. Ezzel ugrásszerűen nőne a fogyasztás, megerősödne a középosztály, így felpörögne a növekedés, sok millió új munkahely keletkezne, drámaian csökkenne a munkanélküliség. Erre az egészre rá lehetne már terhelni egy kiterjedt társadalombiztosítás és környezetvédelem kiadásait is.
Közismert gazdaságpolitikusok egy csoportja, volt elnöki tanácsadók – akik azért tulajdonképpen szintén progresszív reformerek – figyelmeztetik Sanderst, hogy álmodozik, ne terjessze a hülyeséget. Nincsenek számításai. De – így a radikálisok – 2013-ban egy komoly nagyvárosban, Seattle-ben a helyi politikusok már bevezették a 15 dolláros minimális órabért. De hát még nem telt el elég idő ahhoz, hogy bizonyító erejű számaik legyenek.
|
| Fotó: Dominick Reuter / Reuters |
A brit baloldal tanácsadói (kiknek egyébként legalább a fele amerikai) nyilvánosan is egymásnak estek. A kulcskérdés inkább politikai, mint gazdasági. Az új-keynesiánusok, az uralkodó neoliberális gazdasági divatok ellenfelei (a meghívott csillagok alapvetően ilyenek) radikálisan elutasítják a megszorításokat, a kemény takarékosság gondolatát. OK, de hát mégiscsak működnek a piacok, s rájuk épült a politikai rendszer. Akkor mennyire lehet ezt az egészet megbontani? – veti fel a bizottság egy másik tagja, például David Blanchflower.
A brit baloldal korábban nem szenvedett azért ötlethiányban. A Labour építette fel a nemzeti bank, a Bank of England függetlenségét és elhárította az euró bevezetését. Most új hiteles ötletek kellenének. Ezek mintha még nem bukkantak volna elő. Blairék úgy tettek, mintha nemcsak beletörődnének, hanem szeretnék is a piacokat és a kapitalizmust. (Ezt azután az őket itt utánzó Gyurcsányék is ellesték tőlük.) A mostani munkáspárti vezetők kifejezetten utálják a fennálló gazdasági rendet. De kérdés, mennyire engedjenek, mennyire engedhetnek az érzelmeiknek. Semennyire sem, vágná rá egy magyar ballib közgazdász. Az, hogy a Labour most nem akar forradalmat, nyilvánvaló. De egy komoly mozgalom a teljes befekvést sem fogadhatja el. Tudjuk, hogy az ár- és bérszabályzás általában nemigen működik. De a hatékonyság önmagában nem feltétlenül teremt elviselhető elosztást és persze nem eredményezi a közjavak igazságosnak tűnő szerkezetét. Tehát lenne teendő bőven, forradalom nélkül is. A kérdések nem elméletiek. Ha azonban most megbízhatóan összerakott projekteket kellene finanszírozni, akkor mit minősíthetünk itt hitelesnek és támogatásra érettnek?
Csökkenteni kellene a kereskedelmi adókulcsokat – de mennyivel? S mindenütt vagy elképzelhető lenne, hogy válogassunk? És egyáltalán, hol érdemes és miként áttérni a közvetett, a forgalmon keresztüli adóztatásról az igazságosabb közvetlen adóztatásra?
A brit konzervatívok folyamatosan húzták a nadrágszíjat és könyörtelenül faragták a jóléti kiadásokat. Velük szemben könnyen lehet balról érvelni. De mit lehet megnyugtatóan mondani egy vegyesebb vagy csak zavarosabb kormánypolitikával szemben? Pláne ha az még ráadásul keveréke is a keynesiánusnak hitt politikának és a neoliberálisnak. A gazdasági nacionalizmusnak és az európai előírásoknak. Van-e ilyenkor teoretikusan védhető válasz?
A radikalizmus és a reformizmus alternatívái nálunk a kortárs történelemben először a nyolcvanas években jelentek meg. Tehát, nem egy piacgazdaságban. A későbbi kormányok nem hitték, hogy lennének valódi választásaik a „forradalom vagy reform” kérdésében. 1989 előtt ez még igazi dilemmának tűnt. A második fázisban, a kilencvenes években még járhatott az eszünk az „igazi piac” építésén.
Hogyan csinálhatnánk? Politikai rohammal? Vagy hagyjuk, hogy a modern nemzetközi kapitalizmus logikája fokozatosan érvényesüljön magától nálunk is. Végül a nemzetközi környezet ezt a kérdést a mi döntéseink nélkül is megválaszolta. A harmadik nagy dilemma a 2000-es évek közepén-végén a kádárista szociálpolitika maradékának felszámolásához kapcsolódott. Dobjunk ki új elveink szerint mindent, vagy azért legyünk tekintettel bizonyos szociális igényekre is?
Most nyilvánvalóan az aktuális negyedik fázisban az orbánizmus az ellenzék torkán akadt. Közben azért politikai leszámolásról, talán bosszúról is álmodik. Nem hisz abban, hogy a gazdaságba komolyan beleavatkozhat. Tűszerű ellenlépéseken kívül összefüggő pozitív program eddig nem jött össze. De az ellenzék mozgástere azért nem annyira szűk, hogy – akár a bemutatott példákra figyelve – ne állíthassa helyre a nyilvános párbeszédet a szakértői világgal. E nélkül, egyszerűen nem jelenhetnek meg azok a gondolatok, melyek elengedhetetlenek lennének – nem a győzelemhez, hanem egyáltalán a talpon maradáshoz.