Esterházy Péter – a szó jó értelmében – úriember. Soha egy rossz szót nem szól az ellátásról, az ellátókról, de tényszerű megjegyzései az ellátás személytelenségéről nagyon lehangolóak.
Az író depressziós. Ez természetes. Tisztában van azzal, hogy betegsége a jelenlegi kemoterápia vagy az ennél is modernebb, genetikai ismereteket is felhasználó kezelésekkel sem gyógyítható. Depressziójának legfontosabb tünete, hogy nem tud dolgozni, írni, mert gyenge, aluszékony, kedvetlen, fájdalmai, a kezelések mellékhatásai következtében étvágytalan, hányingere van stb. Az, hogy nem ír, és az, hogy ez zavarja, izgatja, a könyv 236 oldalából több mint 120 oldalon dokumentált, hiszen az írónak az írás az élet. Számos orvosa közül csak egy van, aki átérzi ezt a problémát és segít, mert határozottan megköveteli, hogy az író dolgozzon. „Most nem érek rá, dolgoznom kell..." A tapasztalt kezelőorvos imperatívusza, „nincs kibúvó, tessék dolgozni".
A depresszió jól – vagy kevésbé jól – titkolt jegyeit természetesen más orvosok korábban is észlelik. A megoldás sajátos. „Benézett még délelőtt egy sápadt hölgy, hogy ő a kórházlelkész munkatársa, van-e valami panaszom. Nincs, mondom barátságosan. Tud valamiben segíteni? Köszönöm, nem... Még nyitva az ajtó, amikor utána kiáltok, de tud segíteni. Nem hallja... A csukott ajtónak mondom: tud segíteni, drágám. Imádkozzék értem..." Más helyen: „Jó beszélgetés, plusz ötvenperces kemoterápia. Kell-e nekem pszichiáter? Láthatóan nem fűlik hozzá a fogam. Fölajánlottam egy döntetlent a depresszió-kérdőív majdani kitöltésével."
Az író is, mint minden beteg, szeretne beszélni orvosaival. Kétségei vannak, válaszokat vár. Ezeket nem igazán kapja meg. A számos példából csak néhány. „Rák, ez a jó kezdőszó, noha nem rögtön hangzott el, nem hamar, bár nem gondolnám, hogy kerülték az orvosok a szót. Sőt én voltam, aki derűsen rákérdeztem." „Doktornő. Stilárisan hibátlan, kis mosoly, de egy lépéssel sem több. Szerintem angol. Ha az ember ezt tudja, akkor ámul a magyar tudásán, másrészt nagy bizalommal van iránta. De elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy akkor milyen szigorú evés-ivás korlátok vannak." „A pultnál doktoraim. Úgy teszek, mintha nem látnám őket. Miért is? Szeretném, ha mindez csak úgy menne (előre) anélkül, hogy nekem valamit tennem kéne. Főleg dönteni, ez volna jó. Most épp elfutottak előttem, köszönések. Ma befekszik?, kérdi a doktornőm, aki most szótlan megy előttem. (Akkor most éppen szótlan vagy kérdez?) Nem, szerdán. Jó, rendben, és bemegy a kórterembe.
Hogy van ez? Lehet, hogy nem jól csinálom a dolgom?" „Már csöpög belém (az infúzió). A szokásos processzus, vérvétel, regisztrálás, röntgen. Vissza a doktornőhöz. A szokásos szakszerű szenvtelenség. A köhögés nem függ ezzel össze. De hogy mi, nem tudni." „Elment előttem a doktornőm, köszöntünk, nem is lassított. Én elfogadom stílusát, de azért lassíthatott volna." „Háromnegyed 2, sitty-sutty megvolt a doktornő. Olyanok voltunk, mint mindig. Ő rezervált, tárgyszerű, én szótlan. Hogy van? Jól lénye-gében. Eszembe jutott, hogy épp lényegében nem vagyok jól, de nem akartam okoskodni." „Várom a vizitelőimet. Fekszem, érzem, megint a szenvedős pofám van rajtam. A vizit kb. három másodperc volt, mint rendesen. Jó derűs a főorvos arca." „Mégis volt rendes vizit. Doktornő súg valamit fődoktornak, aki kedvesen megkérdi, hogy miként bírom a kezelést. Röviden úgy mondanám, jól. Akkor nem is kérdezek többet, mondja a fődoktor kedvesen, és huss, ahogy a viccben a csigák, el is tűnik az egész slepp. Hm, tenném hozzá."
Az idézeteket lehetne folytatni, de ezekből is látszik, hogy az időhiány, talán az író személyiségének téves megítélése gátolja az ideális orvos–beteg kapcsolat kialakulását. Az író tudja, hogy gyógyíthatatlan beteg, szorong, foglalkozik a halál gondolatával – erről hosszú odalakat ír –, reményt és segítséget szeretne. Az olvasó úgy gondolja, hogy ezt nem kapja meg.
Tudjuk, hogy a daganatos betegségek előfordulási gyakorisága és a halálozási mutatók kedvezőtlenek Magyarországon, szomorú, de dobogós a helyünk Európában. Nem elég az ellátó intézményrendszer kapacitása, nem elég az ellátó személyzet, az orvos, az ápoló sem. Láthatóan nagy a szervezetlenség is. Az író nem elégedetlenkedik. Csak kommentál. „Várok a koktélra, vagyis hogy kezdjük (a kemoterápiát). Előtte a doktornőnél. Rémálom, mondom a folyosói tömegre, amin szinte megsértődik. Miért, talán sokat kellett várnia? Nem, de nem panaszkodom. De hát azt mondta, rémálom. Mint egy tanárnő, hogy rosszul fogalmazok. De bírom. Azt az érzést tudja adni, hogy ért hozzá, hogy engem talán személyesen nem okvetlenül, de meg fog gyógyítani. Ilyesmi." „Ügyetlenül, de végül megtaláltam a nővérpultot. Több »törvény kapujában« is álltam, de szerencsére nem kitartóan. Aztán itt kedvesen befogadtak. Vérvétel, simán, könnyen. Át kell vinnem a laborba. Négy darab embernél kellett kérdezősködnöm, míg végre megtaláltam. Épphogy bírtam intelligenciával."
A „technológiából" adódóan a heti, kétheti kemoterápia előtt közvetlenül – a beteg érdekében – vérképre és más paraméterek ellenőrzésére van szükség. Ez korán reggel történik. Az eredményekre órákig várni kell. Ha az eredmények megfelelőek, kezdődhet a – többnyire számos mellékhatással járó – kezelés. Az író – és valószínűleg minden hozzá hasonló kezelésben részesülő beteg – rosszul viseli a várakozást. Talán nem volna haszontalan, ha az ellátók elgondolkoznának azon, hogy lehetne a várakozási időt rövidíteni. Tudom, hogy ez nem könnyű. Újabb laboratóriumokra, több szakemberre, esetleg drágább reagensekre stb. volna szükség.
A személyzet hiányát, a szervezetlenséget az író más helyen is dokumentálja. „A nővéreknek effektív szaladniuk kell, hogy egyik helyről (dologról) a másikra érjenek. Közben már a következő teendőt kiáltja egyik a másik felé, egy nevet mond, igen, tudom, mindjárt. Tulajdonképpen lenyűgöző. Nagy emberi (mi más, marha) teljesítmények."
A nagy kilátástalanságban a támaszok, akik megértik az írót, ismerik szenvedéseit, akik, ahogy tudnak, segítenek – és, ami a legérdekesebb, rezonálnak sajátos humorára – az ápolók. Csak egy példa: „Ma volt kórházazás. Amikor érkeztem, a főnővér kihajolt az ablakon. Fantasztikus, hogy valaki ilyen ködös, esős időben így nevessen. Mondom neki fölfelé, hogy úgy hajol ki, mint egy királykisasszony. Kis szünet után. Akkor persze én vagyok a királyfi, aki megmenti magát. Újabb szünet. Nem szívesen lennék a maga helyébe. Nevetünk, szitál a köd. Mennyi erő van az emberekben, el is feledkezünk erről."
Az elkeserítő, az író által szándékosan nem dramatizált, de mégis drámai helyzetre kereshetünk mentségeket, magyarázatokat. Az ellátórendszer állapotára, az elégtelen kapacitásokra, a zsúfoltságra, a szervezetlenségre, az elfogadhatatlan higiénés helyzetre nincs mentség. Ez a döntéshozók felelőssége, akik hosszú évek, évtizedek óta észlelik, ahogy a magyar egészségügy lepusztul. Akik nem avatkoznak be, pedig tudják, hogy a működés finanszírozása elégtelen, az orvosok és a szakképzett ápolók ezrével hagyják el az országot.
Az empátiahiány ugyan elfogadhatatlan, de sajnos magyarázható. Egyrészt a túlterheltségből adódik, másrészt viszont nemcsak nálunk, hanem sok, nálunk szerencsésebb helyzetben lévő országban is észlelhető. Ennek illusztrálására idézek a Cambridge Health Alliance belgyógyászának, David Scalesnek az Empátia deficit című írásából: „A legtöbb beteg egy empatikus orvost szeretne: olyat, aki amellett, hogy gyógyszert ír fel, meg is hallgatja és meg is érti őket. Mégis egyre többen panaszkodnak – joggal – arról, hogy egyre kevesebb empátiát tapasztalnak a kórházakban és klinikákon az orvosok részéről... az orvosi folyóiratok is egyaránt arról lamentálnak, hogy az orvosi empátia megszűnőfélben van... az orvosszakma képviselőinek – akik sokszor épp a segítés szándékával választották ezt a hivatást – két úrnak is meg kell felelniük: a disstresszben lévő betegnek egyrészt, de másrészt egy olyan rendszernek is, ami azt követeli meg, hogy még több beteget lássanak el még gyorsabban. Ez olyan belső konfliktust generál, ami megmagyarázza a kívülről ridegnek tűnő viselkedést, amely során az orvosok látszólag figyelmen kívül hagyják a betegek jelzéseit arra, hogy több empátiára lenne szükségük."
Egy nagy író a maga sajátos eszközeivel jelzi ugyanezt. Minél tovább pusztul egészségügyünk, annál nehezebb lesz visszaállítani az igazi orvoslást, a megértő gondoskodást, amire akkor is szükség van, ha a beteg meggyógyítására a tudomány még nem adta a kezünkbe a tökéletes módszereket.
Végső tanulságként a könyvből levonhatunk még egy fontos figyelmeztetést. Ez azoknak szól, akik azt hiszik, hogy kapcsolataikkal, esetleg pénzükkel (paraszolvenciával) jobb ellátást kaphatnak. Esterházy Péternél nem lehetnek VIP-ebb személyiségek. A legjobb esetben is csak hozzá hasonló ellátásban reménykedhetnek. És ez elkeserítő.
A szerző orvos