Mindennek okozója azonban nem elsősorban a fasisztoid rendszer korifeusainak bevándorlóellenes demagógiája lesz, hanem a hivatásos ellenzéki politikai osztály kapituláns lapítása. Nemcsak saját politikai taktikájuk, de stratégiájuk sincs a bevándorlás kezelésére. Menekültpolitikájukból hiányzik az önálló gondolat és kezdeményezés, mindig csak követő válaszokat adtak a kormány lépéseire. Az MSZP és az LMP képes volt igennel szavazni a Fidesz kvótaelutasítására, ami a közvélemény számára a legkevésbé sem úgy jött át, hogy ők is „megvédték a magyar embereket”. A DK – elnökének látványos befogadási gesztusain kívül – konkrétan szintén nem állt elő semmivel. Azért is hegyezik ki a népszavazást arra, hogy Orbán az EU-ból való kilépést készíti ezzel elő, hogy ne kelljen a menekültek ügyében határozottan állást foglalni. A maroknyi jogvédő értelmiségi pedig kizárólag a menekültek befogadását hangoztatja, de semmit sem mond a többi migráns sorsáról, és hogy mi a teendő a befogadottakkal. A közvélemény jelentős része pedig a harsány jogvédők álláspontját egyszerűen összemossa az egész ellenzékével.
Holott a kormányzattal szemben olyan javaslatokkal kellett volna előállni, amelyek az – elsősorban iszlám – bevándorlók miatt aggódó tájékozatlan többség számára meggyőzők és megnyugtatók lennének. Nem csak kell, lehet is határozott, a felvilágosodás szellemének megfelelő feltételeket szabni az érkezőknek, ha az euroatlanti kultúra területén nemcsak menedéket, de tartós letelepedést is keresnek. Csak humanizmussal érvelni teljességgel elégtelen.
Kétségtelen, hogy a nyugati jólét irányába meginduló tömegek nem egységesek, nem hangoztatnak politikai ambíciókat, hogy az általuk megszokott közéleti berendezkedést megvalósítsák. Mégis, főleg olyan világból érkeznek, melyben – e világ egyik magyar szakértője, Dobrovits Mihály szerint – „az egykori arab törzsiség és az iszlám kéz a kézben járnak napjainkig”. Ez nem a nyugati kultúrán belüli nacionalista vagy vallási ellentét (mint például a katolikusok és a protestánsok közötti ellentétek). A mai iszlám államokból hiányzik az önálló, szabad közösség megteremtését lehetővé tevő testületiség, nincsenek meg azok az intézmények, melyek nyugati viszonyok között lehetővé teszik a vallástól független társadalmi önszerveződést, a politikai ellentétek demokratikus kezelését. A politikai életet nem elsősorban az egyének gazdasági érdekei, bal- vagy jobboldali, liberális vagy konzervatív szemlélete, hanem közösségük kimondatlan, kollektív elvárásai szabják meg. Látjuk, hogy még Törökországban is az fenyeget, hogy az állam visszaesik ebbe az állapotba.
A keresztény vallásjogi hagyományt (például Mózes törvényeit a házasságtörésről) ma már senki sem akarja érvényesíteni. Ezzel szemben az iszlám vallásjog, a saria államonként különböző mértékben és helyenként rugalmasan alkalmazva ugyan, de érvényes, és Tunézia kivételével minden iszlám államban deklaráltan a jogrendszer alapja. Mert az iszlám nem tisztán vallás, hanem politikai rendszer is. Nyilván, ahogy a demokráciák, úgy ez a politikai rendszer sem egységes.
Természetes, hogy az ennyire más kulturális hagyományokon nevelkedett menekültek és bevándorlók tömeges beáramlása aggodalmat kelt, amire szélsőjobboldali politikusok ráharapnak és amit aljasul kihasználnak. Érveikben a muszlim- és iszlámellenesség elválaszthatatlanul összekeveredik a nacionalista, rejtetten rasszista és a „kereszténységre” hivatkozó demagógiával. Holott a feszültség nem a muszlim vallás és a kereszténység, hanem az iszlám és az euroatlanti kultúrában kialakult politikai világ között létezik. A liberális demokráciában a kulturális egyenjogúság jegyében egy sor esetben eltűrték, hogy a muszlimok előbb egymás között a sariát érvényesítsék, később pedig már a társadalmon is számon kérjék, hogy ezt tartsa tiszteletben.
A bevándorlás okozta aggodalomból sem az nem következik, hogy a félelmet kell fokozni a szélsőjobboldaliság szellemében, sem az, hogy nem lehet politikai választ adni a befogadás hogyanjára. Vannak demokraták, akik nem látják tanácsosnak, hogy aggodalmuknak hangot adjanak, ami végzetes. Rontja a helyzetet, hogy aki közülük mégis veszi ehhez a bátorságot, olykor kellő árnyalás és távolságtartás nélkül fogalmaz, mint például Konrád György, aki szerint a menekültek távol tartásában Orbánnak „azért” igaza van. Egy zsarnoknak soha sincs igaza. Hitler esetében sem mondható, hogy az autópályák építésével „igaza volt”, pedig akkoriban az meglehetősen indokolt lépés volt.
Márpedig a demokratikus szellemiségnek megfelelő hogyanra külföldön egyre több példa van, noha nem állítható, hogy a bevándorlás sikeres kezelése már megnyugtató módon megvalósult volna. De mindarra a beilleszkedési problémára, amelyre kezdetben elsősorban csak az iszlámból érkezett, művelt, főleg Nyugaton élő szakértők, tudósok és közéleti emberek figyelmeztettek (Bassam Tibi politológustól a német zöldek elnökén, Cem Ödzemiren át Hamed Abdel-Samad Európában élő arab íróig), kezdenek megszületni a konkrét, jogállami és a felvilágosodással összhangba hozható válaszok.
Az iszlám világából a rövid idő alatt nagy számban érkezők beilleszkedéséhez nem elég az irántuk való elvont emberbaráti megértés. Valójában olyan előírásokra, adott esetben törvényekre van szükség, melyek gátat szabnak annak, hogy az elkerülhetetlen nehézségek okozta frusztráció az iszlám politikai – hangsúlyozom: nem a muszlim, vallási – beidegződésekhez való visszaforduláshoz vezessen. Ebből következik, hogy nem elég csak általánosan a törvények betartására hivatkozni. Jogi szinten konkrétan elejét kell venni minden olyan követelésnek, mely valamiképpen a saria felvilágosodással ellentétes előírásainak közéleti betarthatóságára irányul. Erre ugyanis vannak példák ott, ahol már jelentősebb iszlám tömegek élnek. (Angliában például léteznek családi és pénzügyekben döntő saria bíróságok.) Ilyen rendelkezés például a nők testét teljesen eltakaró öltözetek tilalma, annak megakadályozása, hogy ne importáljanak nem Európában képzett iszlám papokat (imámokat) a közösségek, a letelepedési támogatás szigorú nyelv- és szakmatanulási előírásai, az olyan szokások tilalma, melyekkel megaláznak nőket, vagy megakadályozzák, hogy munkát vállaljanak.
A befogadás feltételéül mindezen szabályok betartását a letelepedni kívánóknak már megérkezésükkor jogilag kötelezően el kell fogadniuk, vállalva, hogy az iszlám politikai természetű előírásainak érvényesítését nem fogja igényelni a befogadó, nem iszlám államtól.
Mondhatja valaki, hogy például Magyarországon e követelmények a kevés bevándorló miatt nem időszerűek vagy nem mindegyik szükséges, s nehéz is mindennek érvényt szerezni. De most nem erről van szó, hanem arról, hogy ha a demokraták képesek lennének ezeknek a követelményeknek kellő eréllyel, elszántsággal hangot adni, ha egyáltalán megpróbálnának valamit mindebből megfogalmazni és vitát indítani, akkor annak a kommunikációs-politikai hatása fontos lenne. Mert azt üzenné, hogy nem ellentéteket akarunk szítani bevándorlók és hazaiak között, hanem megnyugtatni. Hogy nemcsak azok tartanak a bevándorlási hullám hatásaitól, akikre hat a rendszer demagógiája, hanem az ellenzéki demokraták is, de van más alternatíva, mint a kormányzaté, és az aggodalomtól még senki sem fajgyűlölő vagy a diktatúráját demokráciának álcázó Orbán-rendszer támogatója.
Nemcsak a befogadás kérdéséről szóló népszavazásnak a demokraták számára kiábrándító veresége fogja mutatni Magyarországon, hogy mennyire tétlen volt politikai osztályuk ebben a kérdésben. Hanem a nyugat-európai államokban a következő választások eredményei is.